Háttértörténelem

Háttértörténelem

Kelet Sztálingrádja

Az imphali és kohimai ütközet

2021. április 11. - lezlidzsi84

A második világháborús indiai-burmai hadszíntér történetét ott hagytuk abba, hogy 1944 elején mind a japán, mind a brit-indaiai erők a küszöbön álló "döntő ütközetre" készülődtek mely az akkori várakozások szerint (és részben a mai értékelés alapján is) döntő hatással bírt az ázsiai stratégiai helyzetre, és Dél-Ázsia történelmének további alakulására. A japán hadvezetés optimistán, de némileg "all-in" jelleggel készült a küszöbön álló megpróbáltatásra, míg a britek anyagi és létszámbeli fölényük tudatában legalább ilyen optimistán látták a helyzetet - tulajdonképpen Burmába való visszatérésük előtti kényelmetlen, de szükséges közjátékként tekintve a helyzetre. Azonban történt néhány olyan brit baklövés, amely a vártnál sokkal kiélezettebbé, és egyúttal döntőbbé is tette az 1944 tavaszán és nyarán India keleti határán kibontakozó eseménysorozatot.

Egyrészt a már 1943 októberében megkezdett észak-burmai előrenyomulást nem állították le: a kínai határvidékről végülis nem brit, hanem kínai-amerikai csapatok törtek előre, a brit vereség pedig nem tűnt valószínűnek, úgyhogy elvileg mehetett a két hadművelet egyszerre. Persze némi gond volt, hogy a csapatok légi utánpótlását ugyanazzal a légierővel tervezték a parancsnokok, de némi matek után az jött ki, hogy szűken, de rendben lesznek.

west_african_chindits_operation_thursday.jpgNyugat-afrikai csindit alakulat repülőre száll - erre a gépre másoknak is szüksége volt - (forrás)

Csakhogy sem Slim, sem Stilwell nem számolt azzal előzetesen, hogy Wingate az újabb „behatoló” hadműveletét már nagyjából hadosztályerejűre szervezi, ehhez mért légierővel - pontosabban azzal nem számoltak, hogy lesz olyan magasabb rangú parancsnok, aki erre rá is bólint. A népszerű "partizánvezér" viszont átvitte tervét: nagyjából párhuzamosan az északi offenzívával, és pár nappal a japán támadás várt időpontja előtt megvalósíthatta az újabb behatoló hadműveletet (Operation Thursday) Ennek Stilwell még valamennyire hasznát is látta: a csinditek ugyanis nagyrészt az ő csapatainak készítették elő a terepet, Slim viszont úgy látta, hogy ez olyan nagyon nem fogja megzavarni az ellene készülő japánokat, ellenben egy jól kiképzett légi szállítású hadosztálynak igen nagy hasznát venné Imphalnál, ha esetleg a japánok nem várt turpissággal rukkolnának elő (spoiler: megtették, majdnem össze is omlott a brit védelmi terv). Ráadásul a három részre osztott légierő már kevésbé volt optimális a tervezett hadműveletekre.

365px-operation_thursday.jpgA második csindit hadművelet - (forrás)

Másrészt a britek két Imphalból előretolt hadosztálya (a 17. és a 20. indiai) az északi kínai támadást támogatandó 1943 vége óta lassú támadásban volt, és már csaknem elérte a Csindvin folyamot, tehát már akár itt is fel lehetett volna venni a harcot a japánokkal, Slim azonban úgy döntött, nem erősíti meg az elért vonalat, hanem a japán támadás megindulásakor majd szépen visszavonja csapatait, hogy ezáltal ne a saját, hanem a japán utánpótlási vonalak nyúljanak túl hosszúra – elvégre egy japán hadsereg átkelését csak észreveszik egy kilométeres szélességű folyamon (spoiler: nem vették észre - igaz épp a száraz évszak végén kicsit keskenyebb is volt az a folyam). De a legnagyobb probléma az volt, hogy a japán tervek nem pont úgy néztek ki, ahogy azt a britek elképzelték, átgondolatlanságuk ugyan több esetben Slim kezére játszott, azonban néhány igen lényeges ponton csaknem végzetes meglepetést okozott a brit hadvezetésnek. Slim és hadtestparancsnokai ugyanis úgy számítottak, hogy a japánok 4-5 bevethető hadosztályukkal elsősorban Imphalt fogják célozni, lehetőleg a rendelkezésre álló két járható út mentén haladva, esetleg kisebb erdei átkaroló hadműveleteket végrehajtva: csak így volt biztosítható az Imphal körül állomásozó britek elleni megfelelő erőkoncentráció, és a gyors előrenyomulás (na és persze a megfelelő logisztika).

Hírszerzés keleten

De miért nem tudtak a szövetségesek a japánok részletes terveiről, mikor nyugaton a német kódokat olyan sikeresen feltörték, és közismert, hogy az amerikai hírszerzés Midwaynél milyen sikeresen dolgozott? Egyrészt a „midwayi siker” csak átmeneti volt: a japánok jellemzően szigorú kódolási fegyelmet tartottak, jelkulcsaikat gyakran változtatták (a németekkel ellentétben tisztában voltak vele, hogy ellenfeleik bizonyos idő elteltével megfejtik azokat), így a szövetségesek csak egy részét tudták dekódolni az üzeneteknek, ráadásul a nyelvi korlátok miatt kódfejtő kapacitásuk is viszonylag kisebb volt. Midway inkább számított szerencsés kivételnek, amiben az is szerepet játszott, hogy a hirtelen nagyra nőtt birodalomba csak lassan tudták mindenhová eljuttatni az új kódkönyveket, így hosszabb ideig volt érvényben a már részben megfejtett kódkulcs.

 arakan_campaign_indian_division_at_observation.jpgA 7. indiai hadosztály katonái a Ngakyedauk-hágó egy viszonylag áttekinthető részén - (forrás)

A csinditek dzsungelbeli „sikerei” nyomán felbuzduló japán parancsnokok azonban egész más taktikát dolgoztak ki. A hadművelet első szakasza célját tekintve meglehetősen hagyományos volt: egy elterelő hadművelet az arakani fronton, abból a célból, hogy az imphali és általános brit tartalékokat elvonják a tervezett főbb támadás színhelyéről. A végrehajtás módja is nagyjából „hagyományos” volt, legalábbis a hadszíntér mércéjével: az 55. japán hadosztály 1944 februárjában beszivárgott az itt védekező előretolt 7. indiai hadosztály mögöttes területeire, hogy bekerítse és felmorzsolja az egységet. A hadosztály nem mellesleg az egyik legnagyobb harci tapasztalattal rendelkező indiai egység volt, és a kapott parancsnak megfelelően „dobozokat” képzett, ellenállva a japán rohamoknak, légi utánpótláson élve, amíg a felmentő oszlopok át nem tudtak törni hozzájuk. Ez az áttörés a Ngakyedauk-hágónál történt, a leghíresebb „doboz” pedig az Admin Box volt, mely arról kapta a nevét, hogy itt a hadosztály adminisztratív egységei védekeztek (szakácsok írnokok, gépkocsivezetők) szinte reménytelen helyzetben, óriási veszteségeket szenvedve. Slim doboztaktikája tehát működött, bár a 7. indiai hadosztály túlélői ezt valószínűleg nem így fogalmazták meg.

admin-box-map-2.jpgA japán támadás az arakani fronton - az Admin Box a 7. hadosztály főhadiszállását jelző zászlóxska közelében volt - (forrás)

Ahogy az 55. japán hadosztály parancsnoka sem úgy fogalmazott, ahogy azt felettesei elvárták: véleménye szerint fel kellett volna adni az egész további támadási tervet: egyrészt ez már nem az az indiai hadsereg volt, amit eddig ismertek, másrészt a szövetségesek légi fölénye miatt a sikeres bekerítés is csapdává válhat a japánok számára.

Ugyanakkor a burmai főparancsnok, Kavabe tábornok, valamint a támadás tervének atyja, a 15. hadsereg parancsnoka, Mutagucsi Renya, bízott a sikerben: tervük szerint a 15. hadsereg 3 hadosztállyal és a csaknem hadosztálynyi erővel rendelkező indiai segéderőkkel kezdte a támadást 1944 március elején. (Ahogy már volt róla szó, a japán hadosztályok több katonával rendelkeztek a szövetségesekénél, így körülbelül 85 ezer japánból és körülbelül 10 ezer indiaiból álltak a támadó erők.) A terv szerint a 33. japán hadosztály délen támad, és még az Imphali-fennsík elérése előtt bekeríti és megsemmisíti a 17. indiai hadosztályt. A 33. és a 15. hadosztályból, valamint a hadsereg motorizált és nehéztüzérségi alakulataiból megalakított Jamamoto-különítmény Tamu felől a rendelkezésre álló legjobb úton egyesen nyugatra haladva ugyanezt teszi a 20. indiai hadosztállyal, miközben a 15. japán hadosztály főereje északről támad Imphalra, a beérkező többi japán erővel együtt felmorzsolva a brit tartalékokat. A legmeglepőbb elem a 31. japán hadosztály útvonala volt: ez északon a 15. hadosztállyal párhuzamosan haladva nem fordult volna Imphal felé, hanem Kohimán át Dimapúrt kellett, hogy elfoglalja, elvágva a fennsíkon harcoló erőket és az assami repülőtereket ellátó vasútvonalat. (Bár a hadosztálynak szóló parancsok némileg ellentmondásosak voltak a célok fontossági sorrendjét tekintve.)

mutaguchi_renya.jpgMutagucsi Renya, a 15. japán hadsereg parancsnoka - (forrás)

A terv szerint nagyjából csak a Jamamoto különítmény haladt volna kiépített utakon, a többi csapat nagyrészt hegyi ösvényeken haladt volna, lövegeiket nagyrészt kézi erővel, szétszerelve magukkal cipelve. A hadsereg ellátását jórészt a britektől zsákmányolt készletekből tervezték megoldani. A logisztikai katasztrófával fenyegető tervet sokan ellenezték a főhadiszálláson, és a három érintett hadosztályparancsnok sem volt éppen elragadtatva, ugyanakkor Mutagucsi és Kavabe szép lassan eltávolíttatta a kritikus elemeket a parancsnoki láncból. De miért tették ezt?

Mutagucsi becsvágyó, egyesek szerint kissé őrült parancsnok volt, azonban motivációit jobban megismerve inkább megszállottnak mondhatnánk. 1942-ben még ellenezte egy hasonló támadás ötletét, a csinditek beszivárgása és Japán romló katonai helyzete meggyőzte arról, hogy érdemes megpróbálkozni a tervvel. Mindebben komoly személyes okok is motiválták: ő volt az egyik japán parancsnok, aki felelős volt a Marco-Poló-hídi incidensért, magyarul úgy gondolta, hogy ha ő kezdte el a háborút Kínával, ami azóta egy világméretű, hazáját vereséggel fenyegető konfliktus része lett, sorsszerű lett volna, ha ő is fejezi be azt győzelmesen. Emellett autoriter, ellentmondást nem tűrő személyiség volt, ami nem vezetett volna feltétlenül katasztrófához, ha a felettese megfelelően kezeli a helyzetet. Kavabe tábornok már a Marco Poló-hídnál is Mutagucsi parancsnoka volt, és nem igazán tudta kordában tartani beosztottját, ellenben előszeretettel írta túl későn felül parancsait - tulajdonképpen ebben a tekintetben pont ellentéte volt a beosztottjait állandóan monitorozó, de csak szükség esetén beavatkozó Slimnek. Kinevezése a burmai területi hadsereg élére pedig élénk mosolyt csalt Slim és törzse arcára. Megszerezték ugyanis a tábornok fotóját, és bár Slim épp nem nagyon adott a japánokkal kapcsolatos negatív sztereotípiákra, Kavabe pontosan úgy nézett ki, mint ahogy egy japán katona egy tipikus amerikai vagy brit karikatúrában. A brit tábornok annyit mindenesetre megállapított, hogy lehet, hogy Kawabe jobb hadvezér, de ő jobban néz ki. Kezdetben a szövetségesek óriási meglepetésére úgy nézett ki, hogy ez pontosan így van, Kavabe a jobb hadvezér…

masakazu_kawabe.jpgKavabe Maszakazu a burmai területi hadsereg parancsnoka - (forrás)

A japán hadművelet ugyanis meglepően jó startot vett: bár a tokiói rádió „elővigyázatosan” be is jelentette, hogy megkezdődött India inváziója és három héten belül beveszik Imphalt, a britek először ebből nem sok mindent vettek észre: a japánok ugyanis kis hegyi ösvényeken, hangyaszorgalommal küzdötték magukat előre, így nemcsak a légi felderítés vette őket észre nehezen, de haladási irányuk is nehezen volt becsülhető. Kezükre játszott Slim egy egyébként jónak tartott tulajdonsága: az, hogy az általános tervek kidolgozásán túl általában nem szólt bele hadtest és hadosztályparancsnokai dolgába, és ütközet közben jellemzően csak hadosztály-, ritkábban dandárszinten igyekezett módosítani a terveken (pl. bevetette a tartalékokat, vagy módosította magasabbegységei haladási irányát). Jelen esetben a két előretolt hadosztályának parancsnokaira bízta, mikor is vonuljanak vissza a tervnek megfelelően, arra számítva, hogy a japánok nagyjából az utak mentén támadnak majd, kisebb átkaroló mozdulatokkal. (Ráadásul pszichológiailag is elhibázott volt a döntést a beosztottjaira hagyni, ők ugyanis „keménységüket” bizonyítandó igyekeztek legalább egyszer megütközni az ellenséggel a visszavonulás elrendelése előtt.) Ezzel csak az volt a baj, hogy a japánok nem így tettek, ennek eredményeként bár a 20. hadosztály az utolsó pillanatban visszavonult, a legtávolabbra előretolt 17. hadosztályt Tiddimnél elvágták a japánok. Bár a „doboztaktika” ismét működött, ez arra kényszerítette Slimet, hogy tartalékainak jelentős részét a bekerítettek megsegítésére küldje, jóval messzebb a tervezett Imphali védelmi vonaltól. Bár a hadművelet sikerrel végződött, hamarosan igen kemény meglepetés érte briteket: a hegyi ösvényeken Imphaltól északkeletre feltűnt a 15. hadosztály zöme.

Slim és vezérkara nem számítottak arra, hogy a nehéz terepen egy 10 ezer főnél is népesebb egység zúdul a nyakukba, és az imphali tartalékok (például egy a dzsungelben bevetett ejtőernyősdandár) és részben a visszaérkező 20. indiai hadosztály segítségével is csak fékezni tudták a japánok előretörését. De még csak ekkor jött az igazi feketeleves: a visszavonuló ejtőernyősök által zsákmányolt hadműveleti tervek szerint japánok nem egy, hanem két hadosztályt mozgattak az északi ösvényeken: április első napjaiban feltűnt a 31. japán gyaloghadosztály, és a légi felderítés szerint nem fordult Imphal felé, hanem Kohima és a létfontosságú dimapuri vasútállomás (azaz a brit utánpótlás) felé vette az irányt, miközben Slim összes tartaléka lekötve vagy messze délen tartózkodott. A japánok mattolni látszottak a brit védelmet, Mutagucsi kissé őrült terve úgy nézett ki, hogy bevált.

hiiiejdhijz.jpegAz U-Go hadművelet. azaz a japánok Imphal-kohimai hadművelete - (forrás)

Itt volt az ideje, hogy Slim megmutassa, miért is tartják a hadseregparancsnokot, a gond csak az volt, hogy átcsoportosítható csapatai egy bő ezer kilométeres arcvonalon szóródtak szét, és ezeket a csapatokat közúton nem volt lehetséges átcsoportosítani. Persze a brit vezetés sem volt hülye, számítottak arra, hogy légi úton kell majd erősítéseket bevetniük, amint kiderül a japán támadás pontos iránya és mérete, a gond az volt, hogy a japánok sokkal nagyobb erőket mozgattak sokkal gyorsabban, olyan útvonalakon, ahol a britek lehetetlennek tartották ekkora egységek mozgását, lévén a tartósabb harchoz szükséges nehézfegyverzetet és utánpótlás nem biztosítható számukra. Ez pontosan így is volt: a japánok ezekkel elég csekély mértékben rendelkeztek, de ezt ekkor Slim parancsnoksága még nem tudhatta. Persze számítottak egy Kohima elleni támadásra, hiszen az imphali erők egyetlen szilárd burkolatú utánpótlási útvonalának jól védhető hágójában feküdt Nágaföld székhelye, így logikus volt mondjuk egy ezrederejű kisegítő csapással elfoglalni és tartani. Ha viszont egy hadosztály indul Kohima ellen, valószínű volt a hegyi állás eleste vagy legalábbis elszigetelése, és emellett a japánoknak még elég erejük lett volna a védtelen Dimapur ellen vonulni – mely Ázsia legnagyobb utánpótlásraktára volt: egy közel 15 kilométer hosszúságú, és kilométeres szélességű óriási depó.

Mi lett volna, ha a japánok beveszik Kohimát és Dimapurt?

Természetesen nehéz megmondani – olyan messzire persze a három hadosztályukkal nem juthattak volna, ugyanakkor a zsákmányolt brit készletekből legalább átmenetileg (a monszunidőszakra, tehát legalább az év utolsó hónapjaiig) megszilárdíthatták volna helyzetüket. A beérkező brit tartalékoknak vélhetően a Brahmaputra völgyében és legkésőbb az Imphali-fennsík nyugati peremén sikerülhetett volna megállítani a japánokat.  Ez ugyanakkor azt is jelentette volna, hogy a japánok Imphalnál ugyanúgy kedvező, centrális helyzetben védekezhettek volna, mint a valóságban a britek – ami miatt nem túl valószínű, hogy 1945 első hónapjainál előbb újra elérték volna Csindvint, egy jóval erősebb japán hadsereggel szemben. Ezután vélhetően csak a monszun után, nagyjából 1945 szeptemberében tudták volna megkezdeni Burma visszafoglalását. A kínai légihíd sem tudott volna megfelelően működni, Stilwell támadását pedig vélhetően le kellett volna állítani. Persze ha Indiában felkelés tör ki, más lett volna a helyzet, azonban ezt az indiai vezetők az 1944-es általános katonai szituációt figyelembe véve valószínűleg nem merték volna megkockáztatni (a japánoktól amúgy sem mindegyikük remélhetett jót). Ugyanakkor vélhetően keményebben tárgyalnak a britekkel, az alkalmat kihasználva lehet megpróbálták volna előrehozni a dominiumi státusz elérését (azaz a függetlenséget), vagy legalábbis nagyobb beleszólási jogot kértek volna egyes ügyekbe (pl. a britek alatt így végül nem túl eredményesen harcoló hadsereg vezetésébe). Mindez vsz. megakadályozta a volna brit visszatérést az ázsiai gyarmataikra. A kohimai vereség ezt egyébként valószínűleg az indiaiak közreműködése nélkül is megtette volna. Bár a háború végkimenetelére kevés hatással lett volna (az atombombák ledobása és a szovjet invázió 1945 augusztusában mindenképpen térdrekényszeríti Japánt), a brit ázsiai hatalmi pozícióra komoly csapást mért volna, de az is lehet, hogy még az európai rendezésben is kisebb szerepük lett volna végül. (1944-ben komoly vereséget szenvedni a szövetséges oldalon nem volt menő dolog, Csang Kaj-sek is az 1944-es dél-kínai vereségével indult el a lejtőn.)

A japán megadáskor ugyanis Nagy-Britannia (nagyrészt gyarmati csapataival) végül egyértelmű sikereket tudott felmutatni: megvédte Indiát, visszafoglalta Burmát, és alig egy hétre volt Malájföld (és végül Szingapúr) tervezett inváziójától – ezáltal térhetett vissza nagyjából felemelt fejjel gyarmataira, és jelentős részben ez tette lehetővé, hogy ezek a gyarmatok viszonylag rendezett körülmények között függetlenedjenek. Mindez jóval nehezebb lett volna, ha a Brit Birodalom Kohimánál vereséget szenved – elég csak azon országok (pl. a későbbi Vietnam, Indonézia) példáját szem előtt, ahol a korábbi gyarmati hatalom kevésbé dicsőségesen próbált visszatérni. Persze jogos érv lehet az is, hogy egy 1944-es brit vereség esetén az egyes gyarmatok hamarabb függetlenedhettek volna, de abba is érdemes belegondolni, hogy ez esetben valószínűleg az ázsiai kommunista mozgalmak (azaz a kínai típusú kommunizmus) terjedése is erőteljesebb lett volna a létrejövő hatalmi vákuumban, ami nem biztos hogy jót tett volna a helyi erőknek…

Slim dilemmája lényegében a következő volt:

  • Mivel a japánok villámgyorsan, nagy erőkkel érték el a brit védelem neuralgikus pontjait, az erősítésekre is sokkal gyorsabban volt szükség, mint azt eredetileg tervezték: meg kellett erősíteni a IV. hadtest imphali védelmét is, illetve valahogy meg kell védeni Dimapurt is.
  • Mivel a japánok bármelyik pillanatban elvághatták a műutat Kohimánál, Imphal megerősítése és úgy általában ellátása csak légi úton volt lehetséges – ezzel eredetileg számoltak is. Azonban Dimapur azonnali megerősítésére is szükség volt, leggyorsabban ez is csak légi úton volt megoldható. Később persze a szárazföldön beérkező erők átvehették a kezdeményezést, de félő volt, hogy ez esetleg túl későn következik be.
  • Mindez legalább egy hadosztálynyi erő azonnali légi átszállítását igényelte, azonban a szükségesnél jóval kisebb légi szállítókapacitás igénybevételét sikerült előre lezsírozni az amerikaiakkal.
  • Ha sikerül is gépeket keríteni, a legkritikusabb szakaszokat „jó sorrendben”, az egyes egységeket a legkisebb mértékben megbontva kell megerősíteni (ugyanis ebben a hadseregeben csaknem minden zászlóalj vagy dandár más nyelvet beszélt), hogy ne omoljon kártyavárként össze a védelem.

A brit parancsnokság a plusz gépeket csak kérhette, ezt elvileg Giffard tábornoknak kellett volna meglépnie, de ő valamiért késlekedett, így Mountbatten lépett közbe, ő – bár ehhez hivatalosan nem volt joga – konkrétan megparancsolta a szállítógépek átcsoportosítását. Közben az amerikai hadsereg helyi parancsnokai is átlátták a válsághelyzetet, és nem nagyon ellenkeztek, utólag pedig Washington is rábólintott a dologra. A terv a következő volt: az amcsik a nagyobb kapacitású C-46-os gépekkel megkezdik egy brit-indiai hadosztály átcsoportosítását, a többi, kisebb kapacitású gépükkel pedig igyekeznek minden más feladatot (pl. Kína, Stilwell, a csinditek valamint Kohima és Imphal ellátását) megoldani.

A legközelebbi átcsoportosítható alakulat az egy hónapja aratott arakani győzelemben kulcsszerepet játszó 5. indiai hadosztály volt mintegy 400-450 kilométerre (a kevés szövetséges hadosztály egyike, amelyik mind a németek, mind az olaszok, mind a japánok ellen is harcolt). Slim az afrikai gyarmati alakulatok beérkezése miatt már tervezte a hadosztály XV. hadtesttől való kivonását, és szükség esetén Imphalba és Kohimába történő átcsoportosítását, ugyanakkor csak a csapatok kisebb részét szállították volna légi úton. Most viszont a hadosztályt teljes felszerelésével (tüzérségével, dzsipjeivel és öszvéreivel) együtt bepakolták a C-46-osokba, és északra repültek. Slim úgy tervezte, hogy a három dandárból kettő Imphalba érkezik, és megerősíti a két rossz időben is használható repülőtér környéki kritikus szakaszokat, vagy tartalékba vonul, egy pedig Dimapurba, hogy legalább a szárazföldi szállítású alakulatok megérkezéséig feltartsa a japánokat.

Ezzel párhuzamosan a hadseregcsoport további alakulatok átcsoportosítását is megkezdte: a 2. brit hadosztály vasúton indult Dimapúr felé, ahogy az arakani harcok után sebeit nyalogató (de nagyon harcedzett) 7. indiai hadosztály is. Szintén bevetették a tartalékként hátramaradt dandárerejű csindit egységet is, ezt megérkezése után Dimapúrtól északra bedobták a dzsungelbe, hogy zargassa a 31. japán hadosztály (a gyakorlatban alig létező) utánpótlási vonalait.

Ehhez persze idő kellett, és a helyzet kezdetben elég súlyos volt: április elejére Manipur tartomány székhelyét, Imphalt már négy irányból támadták a japán csapatok, teljesen elvágva a várost és környékét a külvilágtól, de az igazán durva dolgokra északon került sor, a később a „kelet Sztálingrádjának” elnevezett Kohimában és tágabb környékén. A párhuzam legfeljebb a csata méretét tekintve túlzó, tétjét és a harcok durvaságát tekintve egyáltalán nem. A kibontakozó eseménysor irányát leginkább Slim azon döntése határozta meg, hogy Dimapúr védelme fontosabb, mint Kohimáé, ezért az 5. indiai hadosztályról leválasztott dandárnak Dimapúrban kellett landolnia (na meg Kohimában nem is volt olyan reptér, ami fogadni tudta volna a csapatokat). Persze ez nem jelentette azt, hogy Kohimát ne próbálták volna meg védeni, de Slim logikusan úgy gondolkodott, hogy Nágaföld székhelye másodlagos célpont, és csak a 31. hadosztály egy része fog ellene fordulni, így kezdetben elégségesnek vélte, ha az assami területvédelmi erők néhány zászlóalja, és a helyi kórház járóképes sebesültjei védik a várost, amíg a felmentő erők meg nem érkeznek. Csakhogy a japánok nem egészen így gondolták, és ez bizonyult a csata jellegét meghatározó és kimenetelét eldöntő momentumnak. Gyakorlatilag a teljes hadosztály a mintegy 2500 fős, részben harcképes kohimai helyőrségre támadt, amiben szerepet játszottak az ellentmondásos japán parancsok és a „kissé” túlméretezett hadműveleti cél is.

A domborzati térkép talán jobban mutatja, hogy Kohima miért a térképen (AH1-es számmal jelölt) Dimapur-Imphal út megkerülhetetlen stratégiai pontja (a többi út 1944-ben még csak ösvény volt) - illetve az is világos, miért volt nehéz dolga a brit ellentámadásnak - Forrás: Google Maps

Mutagucsi egyértelműen Dimapúrt gondolta fontosabbnak, a 31. hadosztályt irányító Szato tábornoknak parancsba is adta, hogy törjön az assami vasútvonal felé, az ugyanakkor nem volt teljesen tisztázva, hogy ehhez előbb el kell-e foglalnia Kohimát. Szato szerint igen, amiben volt némi ésszerűség: egyrészt ha nem foglalja el Kohimát nem nagyon tud mit kezdeni az esetlegesen a kezére jutó dimapúri készletekkel, másrészt a kohimai helyőrséggel a hátában vélhetően nem tudott volna túl hatékonyan fellépni a brit ellentámadással szemben, főleg, hogy Dimapúrnál csapatai hatványozottabban ki lettek volna téve a szövetséges légierő csapásainak – egy roppant hosszú és nehézkes utánpótlási útvonal végén. Mindezt Kawabe is így gondolta, és először Kohima elfoglalására adott parancsot, Szato pedig lemondott Dimapúrról. Ez kezdetben Mutagucsit sem aggasztotta nagyon, úgy gondolta, hogy még így is képes lesz a hadosztály mindkét célpont elfoglalására, Slim viszont fellélegzett – ő ugyanis tisztában volt vele, mekkora gondot is okozott volna egy Dimapúr elleni gyors japán támadás.

A kohimai helyőrség viszont egyáltalán nem lélegzett fel, bár kezdetben a város bekerítése sem ment könnyen, ami miatt egy darabig úgy tűnt, hogy a Dimapúrba lassan beérkező erősítések még időben elérhetik Kohimát. Ez tulajdonképpen meg is történt: az 5. indiai hadosztály 161. dandárja el is érte Dimapúr felől a várost, és mintegy 30 kilométerre délkeletre vette fel a harcot a japánokkal, de amikor március utolsó napjaiban – tévesen – japán csapatokat jelentettek Dimapúrnál, az illetékes brit hadosztályparancsnok visszarendelte az alakulatot a vasútállomás védelmére. Amikor a tévedésre fény derült, Slim ismét Kohimába vezényelte az alakulatot, bár kétséges volt, hogy a lassulva előrenyomuló ellenség előtt odaérhetnek. A japánok nehézségeit részben a terep, részben a vacilláló Szato lassúsága okozta. Ahogy már szó volt róla, Nágaföld székhelye a főút hágórendszerének északi részét alkotja, és a délnyugati magaslatok némileg alacsonyabb oldalgerinceinek oldalába és tetejére települt – a brit gyarmati igazgatás létesítményei jellemzően a gerinceken foglaltak helyet. Ez alapvetően azt jelentette, hogy a bekerítéshez  meg kellett szállni a települést övező magasabb hegyeket és a gerincrendszer egy részét, a csata pedig alapvetően a gerinceket kézben tartó helyőrség leküzdését jelentette. Azt azt hiszem mondani sem kell, hogy a bekerítő csapatok közötti mozgás épp a britek által megszállt részeken lett volna a legegyszerűbb. Ezen felül Nágaföld alapból nem volt könnyű terep, lakói egy részének legfőbb hobbija ugyanis a fejvadászat volt, ami „erős autonómiát” biztosított a területnek, ugyanakkor a hadműveletek alatt a helyi erők inkább a britekhez húztak: egyrészt a kétségbeejtő utánpótlási helyzetben lévő japánok falvaik megsarcolásából próbálták pótolni a készleteiket (ezzel egyenes arányban nőtt a karókon száradó japán fejek és az elpusztított nága falvak száma), másrészt imponált nekik, hogy a brit közigazgatás a nehéz helyzet alatt is a helyén maradt, holott épp hivataluk és otthonaik voltak a csata középpontjában (na meg Kohima védelme önmagában is a második világháború egyik legtökösebb eseményének bizonyult).

w-kohima-map-1-4csep04.jpgA kohimai brit állások - (forrás)

A japánoknak viszont április 6-ára végül sikerült elvágniuk a várost a külvilágtól, de előtte még Dimapúr felől bejutottak a visszatérő 161. dandár első egységei, némi nehézfegyverzet társaságában, ami elég nagy segítséget jelentett – de kezdetben nagyon nem úgy nézett ki, hogy itt egy brit győzelem érlelődik, főként, hogy az ellenségnek a 161. dandár zömét is sikerült elvágnia Kohimától pár kilométerre északnyugatra. A kezdeti tétovázás után ráadásul a japánok jól haladtak: a kisméretű helyőrség ugyanis csak a terep kis részét tudta védeni és hamar egy-két gerincre szorult vissza, egy nagyon keskeny állásrendszert képezve, melyből ugyan meg tudták szórni a japánokat, de egymást nem feltétlenül tudták jól támogatni, így küszöbön állt a védelem feldarabolása. Mindez azért is volt problémás, mert a légi utánpótlást nagyon nehéz volt eljuttatni a nem túl széles állásrendszerbe, főleg, hogy a szállítógépeknek gyakran esőben, ködben magas gerincek között manőverezve kellett „célozniuk”. Szintén probléma volt, hogy a britek által megszállt magaslatokon nem igazán volt víz, így a védők hamarosan szomjazni kezdtek. Ezzel párhuzamosan a japánok óriási rizskészletekre bukkantak Kohima külvárosában, amivel úgy tűnt végleg megoldódtak utánpótlási problémáik, azonban itt ütközött ki a japán tervek gyengesége: szállító eszközök híján nem igazán tudtak messzire jutni az élelemmel, a brit légierő pedig gyorsan kapcsolt: az örvendező japánokkal együtt bombázta le csaknem a teljes készletet. Ezzel tulajdonképpen beigazolódtak Szato balsejtelmei Dimapúrral és az ellátmány zsákmányolásával kapcsolatban: bár a britek vélhetően nem tudtak volna minden készletet elpusztítani, elosztásukat légi fölényük valószínűleg megakadályozta volna. 

ind_003698_garrison_hill_kohima.jpgKohimai látkép - a Garrison Hill a harcok után - (forrás)

A japán hadosztályparancsnok tevékenykedése amúgy is egyre inkább a britek kezére játszott:  Kohimában nagyrészt a frontális rohamokat erőltette (mondjuk egyéb eszköze nehézfegyverek hiányában nem nagyon volt), miközben Mutagucsival egyetértésben úgy becsülte, hogy a város elfoglalásához hadosztályának harmadát fel kell áldoznia. Persze ennek csak úgy lett volna értelme, ha közben folyamatosan zaklatja a Dimapúr felől lassan meginduló, újonnan megalakított XXXIII. brit hadtest csapatait, hogy még véletlenül se tudják megerősíteni a helyőrséget, de Szato semmi ilyesmit nem tett. (Ebben a helyzetben Kohima elfoglalása, a XXXIII. hadtest feltartása és erőik részben Imphal köré való átcsoportosítása lett volna a logikus hadműveleti cél – ezzel azért komoly nehézségeket okozhattak volna a 14. hadseregnek.) Slim egyre inkább „hasznos parancsnokának” kezdte érezni a japánt, sőt, amikor a légierő beazonosította főhadiszállását, a hadseregparancsnok személyesen tiltotta meg a légicsapást, mondván jó eséllyel egy tehetségesebb tiszt venné át a helyét.

A Dimapúrnál gyülekező brit csapatok zavarása már csak azért is lett volna értelmes célkitűzés, mert a meglehetősen heterogén csapatokból összeállított vadonatúj hadtest parancsnoksága még nem állt teljesen a helyzet magaslatán, az alakulatok is részenként érkeztek, így az ellentámadás meglehetősen nehézkesen indult meg. Mindez azért is volt roppant kínos, mert az addigra a magabiztosságát visszanyerő (és feletteseit folyamatosan nyugtatgató) Slim a kohimai szektornak adott elsőbbséget, már csak azért is, mert az Imphalnál elvágott csapatokat csak Kohimán keresztül lehetett felmenteni. Persze első lépésként a 161. dandárt kellett kiszabadítani, a beérkező 2. brit hadosztály pedig el is indult feléjük április 11-én, azonban ez egy hagyományos kiképzésű és felszerelésű brit hadosztály volt, és nem igazán a 14. hadseregnél megszokott elvek alapján próbált előrehaladni – az eredmény egy több tíz kilométeres forgalmi dugó lett, amit a japánok egy nagyon eredményes légitámadással díjaztak. Ezzel mondjuk paradox módon mozgékonyabbá tették a hadosztályt, amely tényleg kezdett előrenyomulni, és 15-én el is érte a bekerített dandárt, hogy ezt követően együtt kezdjék támadni a 31. japán hadosztály bekerítő csapatait.

Erre szükség is volt, ugyanis Kohimában kezdett kritikussá válni a helyzet: a japánok kezdték elvágni a helyőrség egyes részeit egymástól, a legádázabb harcok a helyi gyarmati vezető bungallója alatti teniszpályán bontakoztak ki (itt ugyanis nagyjából szintben tudtak támadni a japánok). 18-án hajnalra  már olyan pozíciókat foglaltak el, ahonnan csaknem az egész brit állásrendszert tűz alatt tudták tartani, így küszöbön állt a végső támadásuk. Azonban a nap első sugaraival együtt megérkeztek a 2. brit és az 5. indiai hadosztály katonái, és egy vékony folyosón át megkezdték a sebesültek és a kimerült védők evakuálását, Szato lassan fáradó csapatai pedig hirtelen (viszonylag) pihent és jól felszerelt brit csapatokat üdvözölhettek állásrendszerük kellős közepén.

ind_003483_tennis_court_at_kohima.jpgA teniszpálya és a bungalló maradványai - (forrás)

Ezzel persze a csata még nem dőlt el (teljesen): a 31. japán hadosztály továbbra is blokkolta az imphali utat, és ha elég sokáig (a becslések szerint további 2 és fél-3 hónapig) teszi ezt, kritikus helyzetbe hozhatta a volna az Imphalnál harcoló briteket. A Kohimába érkező XXXIII. brit hadtest csapatainak pedig nem volt egyszerű dolguk: jól beásott japán csapatokat megtámadni mindig nehéz feladat volt, itt pedig nem lehetett őket megkerülni sem – tulajdonképpen egy hosszúkás „zsebből” kellett „kirágnia” magát a brit csapatoknak, lehetőleg összehangolt támadások sorozatával, ami a tagolt terepen nem volt olyan könnyű. Az első támadások csaknem olyan elkeserítő kudarcokkal jártak, mint a japánoké április elején, de közben május első napjaiban még szakadni is kezdett az eső, így aztán Kohima már tényleg pontosan úgy nézett ki, mint az I. világháborús frontvonal Flandriában. A helyzet csak a japánokat jól ismerő, harcedzett 7. indiai hadosztály megérkezésével kezdett változni, segítségükkel lassan sikerült leszorítani a japánokat több fontos gerincállásból. A fordulatot a május 13-án a teniszpálya elleni támadás hozta meg. Az utászoknak ugyanis sikerült utat vágni a rom és sártengerbe, amin fel tudott menni egy Grant tank a bungallóig (egyes források szerint konkrétan felcsörlőzték). A harckocsi innen nagy lendülettel zúgott le a teniszpályára, ahol a japán bunkerek egy részét eltaposta, nagyobb részüket ágyúival semmisítette meg. Ezután a japán túlélőknek vissza kellett vonulniuk a gerincrendszer nagyobb részéről.

Ekkor a japánok már „csak” a település északi és déli peremén foglaltak el állásokat, ezek felszámolása sem ment túl lendületesen, de május végére már sikerült ezek nagy részét is átkarolni, így a már teljesen ellátmány nélkül maradt Szato június 1-jén (felettesei parancsai ellenére) a visszavonulás mellett döntött. Még ennél is nagyobb botrányt keltett, hogy ezután nem kívánt élni az „udvariasan” felkínált szeppuku lehetőségével sem, így felettesei beszámíthatatlannak nyilváníttatták és hazaküldték.

A japán szemmel kellemetlen közjáték még korántsem jelentette az imphali út megnyitását, ugyanis  31. és a 15. japán hadosztályok egyes egységei továbbra is blokkolták annak délebbi szakaszait – az út szabaddá tétele további három hétbe telt, melynek során a 7. indiai hadosztály  gyakorlatilag lemásolta a japánok módszereit: az úttal párhuzamos ösvényeken tört előre, hogy lecsaphasson a visszavonuló japánokra, és átkarolhassa a még kitartó útzárjaikat. (Eközben hasonló ellátási nehézségekkel küzdöttek, mint ellenfeleik.)

soldiers_of_the_two_wings_of_the_14th_army_link-up_at_milestone_109_during_the_battle_of_imphal-kohima.jpgAz Imphal-kohimai út felszabadítása 1944. június 22-én - a japánok számára a vég kezdete - (forrás)

A visszavonuló japán csapatok dolgát még két tényező nehezítette: egyrészt a monszun és a hátukban tevékenykedő csindit alakulat mind a mozgásukat, mind bármiféle készlet hozzájuk való eljutását is akadályozták, valamint a csinditekhez csatlakoztak a Nága fejvadászok is, ami végképp pokollá tette a japán katonák életét. Másrészt Imphal felől is megindult a brit ellentámadás a 15. hadosztály ellen, mivel a helyzet komoly viszontagságokat követően ott is a britek javára látszott fordulni.

Az Imphali csata tárgyalását ott hagytuk félbe, hogy a japánok négy felől is ostrom alá vették a várost. A briteknek a japán hadoszlopokat sok esetben csak a város előtti utolsó hegy- vagy dombgerincen sikerült megállítaniuk, azonban mivel a japánok többnyire a gerincek birtokában voltak, meglehetősen nehéz volt ellentámadást vezetni állásaik ellen, illetve részben zsákmányolt könnyűtüzérségük is elég hatékony tudott lenni (nehéztüzérségük mondjuk nem nagyon volt). Mindez azért is volt különösen veszélyes, mert a japánok által belőtt zóna veszélyesen közel került a két legjobban kiépített, a csapatok légi utánpótlásában kulcsfontosságú repülőtérhez: az Imphaltól északra fekvő Koirengeihez, és a viszonylag messzebb, délkeleten fekvő palelihez. Szintén kritikus helyzet alakult ki Bishenpurnál, ahol a 33. japán hadosztály  északnyugati irányú átkaroló hadművelete elvágta a második számú, Silchar felé vezető utánpótlási vonalat (az út függőhídját öngyilkos utászok fel is robbantották). Ebből az irányból csak kisebb dombok álltak a japánok útjában és csak a harmadik legnagyobb reptér (a mai Imphal Nemzetközi Repülőtér) közelében sikerült útjukat állni.

Az egyre kaotikusabbá váló hadművelet leginkább zászlóaljak párharcaként írható le, a magasabb parancsnokságok leginkább a tartalékok ide-oda mozgatásával tudtak beleszólni a harc alakulásába, melynek részét képezték a gyakran hiábavaló és borzalmas áldozatokat követelő japán tömegrohamok a megerősített brit-indiai támpontok ellen, valamint a valamivel óvatosabb, de szintén sok elesettet követelő, a tiszti és altiszti állományt félelmetes gyorsasággal fogyasztó brit-indiai ellentámadások a japánok által tartott gerincek ellen. A gyakran közelharcba forduló mészárlásokat a légierő és a harckocsik egyre fokozódó bevetése is súlyosbította. Ez volt az a pont, ahol viszont a britek okoztak komoly meglepetést a japánoknak: bár nagyrészt elavult és magas súlyponttal rendelkező Grant harckocsikkal rendelkeztek, de komoly nehézségek árán képesek voltak bevetni a tankokat a dzsungelben és a hegygerincek közelében, egyes esetekben konkrétan felvontatva őket a hegyre, máskor bulldózerekkel elegyengetve a terepet számukra. Ez a harcmodor természetesen óriási veszteségeket eredményezett az utászok és a nehéz terepen a tankokat a toronyban állva irányító parancsnokok körében. Volt olyan páncélosalakulat, amelyik pár nap alatt valamennyi harckocsiparancsnokát elvesztette. De amint megfelelő pozícióba jutottak, a nagy tűzerejű és nehéz harckocsik iszonyatos pusztítást végeztek a páncéltörő fegyverzettel nem rendelkező japánok között.

a_british_lee_tank_crosses_a_river_north_of_imphal_to_meet_the_japanese_advance_in_burma_1944_ind3468.jpgBrit Lee tank Imphaltól északra - a kép jól mutatja, miért szenvedtek nagy veszteségeket a harckocsiparancsnokok - (forrás)

Szintén fokozta a résztvevők szenvedéseit, hogy a szembenálló alakulatok parancsnokai, ha erre megfelelő lehetőséget láttak, előszeretettel próbálták átkaroltatni egymást, nem ritkán egyszerre, ami teljesen kusza, egymástól méterekre futó állásrendszert eredményezett, amelyben mind a japán, mind a gurkha csapatok kiváló lehetőséget láttak az éjszakai rajtaütésekre. Komoly gondot jelentett mindkét oldalon a tisztikar veszteségeinek nagyon magas aránya: a kaotikus helyzetben az egyes egységek parancsnokainak muszáj volt az élről vezetni, ami könnyen sebezhetővé tette őket. Brit oldalon fokozta a veszteségeket, hogy az indiai állománnyal rendelkező alakulatok tisztjei ekkoriban még főleg britek voltak, így nem volt nehéz őket azonosítani. (Ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1945-ben már egy sokkal inkább „indiai” irányítású hadsereg foglalja vissza Burmát.)

766px-hawker_hurricane_attack_bridge_in_burma.jpgBrit Hurricane a japán utánpótlási vonalakat támadja Bishenpur közelében 1944 májusában - (forrás)

Április végére, május elejére ugyanakkor kifulladni látszottak az ismétlődő japán támadások: az égből alászálló 5. indiai hadosztály érkezése és a légi utánpótlás bejönni látszott, és bár a brit tüzérségnek be kellett osztania a lőszerkészletét, és időnként más ellátási nehézségek is akadtak, a japánok sokkal súlyosabb helyzetbe kerültek: a kezdetben zsákmányolt készletek elfogytak, a hegyi ösvényeken és a két, kezükben lévő, a brit légierő által folyamatosan támadott útvonalon nem tudtak elég ellátmányt eljuttatni harcoló csapataikhoz. Ettől persze még képesek voltak veszélyes támadásokra, ahogy az alattuk harcoló indiaiak is:  a hadjárat záróakkordjaként július elején egy merész kommandóakcióval megpróbálták lerohanni a paleli repülőteret, és átállásra bírni a britek alatt szolgáló honfitársaikat. Mindez csak részben sikerült: néhány létesítményt sikerült lerombolni, 8 repülőgépet felrobbantottak, és bár a védők egy darabig fontolóra vették az ajánlatot, csak viszonylag kevesen váltottak frontot. A háború utáni brit források egyébként eléggé lekicsinylően nyilatkoztak az Indiai Nemzeti Hadsereg (INA) harci teljesítményéről (az indiai források egy része pedig igyekezett felnagyítani azt), ugyanakkor a japán offenzíva kezdeti szakaszában nem harcoltak rosszul, és veszteségeiket is sikerült nagyrészt pótolni, mivel ekkor még több brit szolgálatban álló katona szökött át hozzájuk, mint fordítva. Persze a japán vereséggel ez gyorsan megváltozott. Az INA katonáinak átállási hajlandóságát csökkentette, hogy eleinte a gurkák automatikusan kivégezték őket, amikor ez kiderült, a hadseregparancsnokság külön parancsban tiltotta meg ezt (nem mintha alapvetően nem lett volna ez tilos).

A japán hadosztályok

Bár a második világháborús japán alakulatok harcképessége csaknem minden esetben kiemelkedő volt, feltűnhet az olvasónak, hogy több esetben "jobb" és "rosszabb" japán hadosztályokról beszélek, illetve a hadszíntér történetét valamennyire ismerőknek is  bevillanhat, hogy a szövetségesek bizonyos japán alakulatokat kis veszteséggel halomra mészároltak, míg más egységek azért komoly veszteségeket tudtak okozni támadóiknak. Ebben nagy szerepet játszhatott a tény , hogy a japán hadosztályok a hadszíntér tagoltsága miatt gyakran önállóan, segítség nélkül tevékenykedtek, így a parancsnok kvalitásai valamint a csapatok tapasztalata sokkal feltűnőbben érvényesülhetett, mint a szövetségesek esetében. Bár az itt említett japán hadosztályok zömét a háború előtt állították fel, és alapos kiképzést kaptak, harci tapasztalataik eltérőek voltak: a gyengén szereplő 15. hadosztály 5 éven keresztül Nanking helyőrségét alkotta, harci tapasztalat gyakorlatilag nem volt, csak a hadművelet előtt vezényelték Burmába. A Tokió északi elővárosaiból sorozott 33. japán hadosztály ellenben az egyik legharcedzettebb volt mind közül: kezdetben Kínában harcolt változó sikerrel, majd részt vett Thaiföld megszállásában és  Burma inváziójában, az előző részben említett 1943-as Arakan-offenzívát pedig nagyrészt ez az egység verte vissza. Kicsit kacifntosabb a 31. hadosztály háttere: ezt az egységet csak 1943 tavaszán hozták létre Bangkokban, több hadosztályból átvezényelt alegységekből, valamint az úgynevezett Kavagucsi-különítményből. Utóbbi a sokak által legkeményebbnek tartott 18. hadosztály alagysége volt eredetileg. A kiusui szénbányászokból álló 18-asok kulcsszerepet játszottak Malájföld és Szingapúr elfoglalásában (illetve korábban a nankingi mészárlásban), részt vettek Burma elfoglalásában, és az imphali hadművelet alatt ők fedezték a japánok oldalát északról, egyszerre harcolva a csinditekkel és Stilwell erőivel - a háború egyik legkomolyabb védelmi teljesítményét felmutatva. A Kavagucsi-különítmény viszont nagyrészt függetlenül tevékenykedett, a Fülöp-szigeteken majd Guadalcanalon harcolt, egészen a híres repülőtér széléig jutva (és ott nagyrészt elvérezve) - az összefoltozott 31. hadosztály tehát nagyon harcedzett és újonc alakulatokat is egyesített. Fontos tényezőnek bizonyult, hogy mind a 31. mind a 33. hadosztály csapatai tapasztaltak már vert helyzetet és visszavonulást is.

A harcok lefolyásában jelentős különbség volt az északi és az északkeleti (a 15. japán hadosztály által birtokolt) és a déli, délkeleti (a 33. japán hadosztály és a Jamamoto különítmény által megszállt) zóna között. A britek szerencséjére a korábban Kínában és Thaiföldön megszálló feladatokat ellátó 15. hadosztály bizonyult a legkevésbé kemény japán egységnek. Mindehhez az is hozzájárult, hogy az úttalan utakon haladó egység tudott a legkevesebb zsákmányra szert tenni, ellátási helyzete a lehető legrosszabb volt. Nem csoda, hogy támadásaikat már április közepe-vége táján sikerült megállítani, sőt az egyik első brit ellentámadás olyan jól sikerült, hogy csaknem rajtaütött a hadosztályparancsnokságon. Viszonylagos gyengeségük Slimnek és hadtestparancsnokának, Scoones-nak is feltűnt, így erőfeszítéseiket leginkább ellenük koncentrálták. Mindez persze ugyanolyan borzalmas harcokat jelentett, mint máshol, ugyanakkor június elejére már ez a hadosztály is lassú visszavonulásba kezdett – ez tette lehetővé az imphali út megnyitását június 22-én.

Más volt a helyzet délen és délkeleten, ahol a hadsereg nehézfegyverzetének zömével rendelkező Jamamoto-csoport és a 33. japán hadosztály támadott. Utóbbi a legjobb japán hadosztályok közé tartozott, ráadásul májusban komoly erősítéseket is kapott. A két egységet ráadásul többé-kevésbé kiépített utakon el lehetett érni utánpótlási helyzetük valamivel jobb is volt, mint a másik két hadosztályé. Mindez egészen június végéig ádáz és megismételt támadásokat eredményezett – ebben a szektorban a japánok még ekkor is láttak esélyt a sikerre (főleg, hogy Imphal még el volt szigetelve). A brit erők itt inkább védekeztek, bár épp a 17. indiai és a 33. japán hadosztály között került sor a hadjárat egyik legemblematikusabb összecsapásra: május 15-én a két hadosztályparancsnok egyszerre rendelte el az ellenfél vonalai mögé beszivárgást illetve az ellenfél átkarolását. A végeredmény egy a gurkhák és japánok között részben szúró-vágó fegyverekkel vívott közelharc lett, amit végül az Imphalból küldött brit erősítés és végül a légierő döntött el. Lassan azonban ezek a japán egységek is felőrlődtek, a másik két hadosztály visszavonulásával pedig egyértelmű lett a japán kudarc: 1944 július 3-án, csaknem 4 hónappal a hadművelet megkezdését követően az utolsó japán egységek is megkezdték a visszavonulást.

ind_003714_battlefield_on_scraggy_hill_at_shenam.jpgTipikus "gerinccsata" utáni tájkép Imphal környékéről: egy domb a Shenam-hágónál a délkeleti arcvonalon - (forrás)

Ez pedig a zuhogó esőben, földcsuszamlások által elnyelt utakon, ösvényeken hamar borzalmas odüsszeiává vált a kimerült és alultáplált japán katonák számára: a visszavonulást gyorsan bomló holttestek tömkelege kísérte. A japán NHK televízió kiváló dokumentumfilmjében korabeli dokumentumok alapján megpróbálta rekonstruálni és térképre vinni a japán áldozatok halálának helyét és időpontját. Mindez az elesettek több, mint kétharmada esetén sikerült is: megdöbbentő, hogy az áldozatok legalább fele a visszavonulási útvonalak mentén berendezett (semmilyen ellátást nem nyújtó) szükségkórházak illetve a megáradt Csindvin partján vesztette életét. A filmben megszólaló túlélők megemlítik az elharapódzó kannibalizmust és úgy általában borzasztóan negatívan nyilatkoznak a japán hadvezetésről és a japán hadseregről. Az északi szektorban visszavonuló japánok üldözését és zargatását egyébként a brit hadvezetés nem is tartotta szükségesnek, annyira teljes volt a japánok katasztrófája (ebben persze az is szerepet játszott, hogy sáros ösvényeken haladó brit alakulatokat ugyanúgy nem tudták volna ellátni, illetve a csindit brigád bőven elég volt ahhoz, hogy gondot okozzon a japánoknak). Összességében az Indiába betörő 85 ezer főnyi japánból legalább 50 ezer került a veszteséglistára, több mint kétharmaduk halottként vagy eltűntként. Ehhez valószínűleg még hozzá kell számolni az indiaiak és az ellátóalakulatok veszteségeit is. A három japán hadosztály harcképes állománya júniusban mintegy 15 ezer főre apadt. Persze a britek veszteségei sem voltak éppen kicsik: 16 ezer fő került a veszteséglistára, igaz jelentős részük sebesült volt, akik pár hónap után visszatérhettek alakulataikhoz. Ugyanez volt igaz a betegség miatt evakuáltakra (Slim például a csata tetőpontján került pár napra kórházba, mert a nagy kapkodásban megszegte saját maláriaellenes rendszabályait…), ráadásul a hónapokig nehéz körülmények között harcoló hadosztályok egy részét (pl. a 17. indiaiat) a hátországba küldték pihenésre és nehéz fegyverzettel való felszerelésre, számítva arra, hogy a dzsungelből kijutva a burmai síkságon más típusú hadviselésre lesz szükség.

Hogy pontosan milyen jellegű hadviselésre is került sor hamarosan Burmában, és hogy hogyan segítették mindezt az észak-burmai front eseményei, az az írássorozat következő részéből derül majd ki.

A bejegyzés trackback címe:

https://hattertortenelem.blog.hu/api/trackback/id/tr6616446696

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gigabursch 2021.04.12. 01:39:17

Ismeretlen volt számomra ez az egész.
Köszönöm!

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2021.04.12. 21:26:29

Megint nagyon hiánypótló infók vannak benne, grat és köszönet.
(Jah, és jó hosszú mondatokat írsz... :-) )

Csaba Timar 2021.04.13. 07:22:36

Nagyszerű írás, köszönjük szépen, a hosszabb távú következményekre való kitekintést meg külön értékeltem benne! Köszönjük!

Szalay Miklós 2021.04.13. 19:49:38

Egy alapos kis összefoglaló a háborúról, arról, hogy a politikai konfliktusok kapcsán hogyan manipulálják a népet, és hogy mit lehet tenni egy békésebb világért:

egyvilag.hu/temakep/077.shtml

lezlidzsi84 2021.04.13. 19:53:13

@teutonordikus: Mihez képest? :) Indiához és Japánhoz képest eléggé nyugaton van.

Az amúgy megvan, hogy nevezték a szovjetek a mandzsúriai hadszínteret?

lezlidzsi84 2021.04.13. 19:57:23

@teutonordikus: Plusz angol nyelvterületen a kohimai ütközet szinte állandó eposzi jelzője a "Stalingrad of the East" vagy a "Stalingrad of the Far East": www.historyanswers.co.uk/history-of-war/kohima-the-stalingrad-of-the-east/

Vagy itt a harmadik bekezdésben is találhatsz erre forrásokat: en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Kohima

lezlidzsi84 2021.04.13. 20:00:46

@Sigismundus: Kösz, oké majd figyelek rá, csak próbálok mindig "tömöríteni" :)

Történelemtanár_ 2021.04.13. 20:24:37

Kelet sztálingrádja inkább a Leyte-öbölbeli csata volt 1944 októberében, amikor a japán flotta szinte teljes egészében megsemmisült. Na az, valóban döntő és meghatározó csata volt.

lezlidzsi84 2021.04.13. 20:24:55

@teutonordikus: Nekünk akkor milyen irányban van, Brendel Úr? :D És a briteknek, indiaiaknak, akik a csata győztesei?

lezlidzsi84 2021.04.13. 20:37:23

@Aëtius_: A japánok valójában a Mariana-szigeteknél 1944 júniusában megvívott tengeri csatát szánták a döntő ütközetnek, és tulajdonképpen az is lett, az amerikaiak ezután megindíthatták a bombázóhadjáratukat és végleg biztosították a fölényüket. A Leyte-öbölbeli egy kétségbeesett próbálkozás volt a japánok részéről a "döntő csata" lehetőségének megismétlésére, de valójában egy látványos győzelemmel sem értek volna túl sokat, a fő csapásmérő erőt alkotó hordozókat nem volt esélyük elsüllyeszteni. Persze a japánoknak végülis megsemmisítőnek bizonyult. Kohima-Imphal jelentősége szerintem a háború utáni brit pozíciók viszonylagos megerősítésében, illetve ezáltal a kínai típusú kommunizmus terjedésének fékezésében mutatkozott be (pl. Malajziában). De lehet, hogy India és Pakisztán függetlenedése is sokkal kaotikusabbra sikeredett volna (nem mintha amúgy sima ügy lett volna), ha nem győznek itt.

lezlidzsi84 2021.04.13. 20:46:48

@teutonordikus: A japánok amúgy a Burmai Területi Hadsereget a Déli Expedíciós Hadseregcsoport alá rendelték, a saigoni székhelyű parancsnokság alá tartozott Burmától- Új-Guineáig minden (beleértve a Fülöp-szigeteket is), szóval ez nekik inkább dél volt.

lezlidzsi84 2021.04.13. 21:13:47

@teutonordikus: Itt vagy, tehát nem lettél kimoderálva. Viszont ezen a blogon is tilos a személyeskedés, ha ezt nem tartod be, repülni fogsz.

lezlidzsi84 2021.04.13. 21:21:31

@teutonordikus: Ugye az világos, hogy a kelet és a keleti front nem szinonim fogalmak?

kunzoo 2021.04.13. 21:28:13

@teutonordikus:
Te mindenbe belekötsz? Itt "kelet" nyilván földrajzi fogalom. Kb "
Konstantinápoly, kelet Rómája" ezt mondhatja egy madridi lakó is, pedig tőle Róma is keletre fekszik.

kunzoo 2021.04.13. 21:30:57

@lezlidzsi84:
Nyugi, tíz perc és náci leszel. Aztán jön: "Ez a blogger úgy döntött hogy a nácikat...bla bla és engem tilt ki....bla bla. Percenként.
Beteg szegény.

lezlidzsi84 2021.04.13. 21:34:39

@kunzoo: Tudom ismerem a szövegét, már kb. 25 perce próbálkozik :)

kunzoo 2021.04.13. 21:38:55

@teutonordikus:
Ez egy általános fogalom. Mint a "nyugati keresztény egyház" spanyolokra mondani hogy "déli mentalitás" (ezt mondod Fokvárosban)
Indiában is mondhatod az ortodox egyházra hogy "Keleti egyház" pedig moszkva nyugatra van....
Beszélhetsz az Azori szigeteken valakinek a magyarság nyugati kalandozásairól....

kunzoo 2021.04.13. 21:41:53

@lezlidzsi84:
Amúgy remek a blog! Furcsa hogy a fotelban jókat mosolyog az ember azon hogy a japánok légitámadással díjazták.....mekkora szívás lehetett ez ott, akkor.

lezlidzsi84 2021.04.13. 21:47:38

@kunzoo: Kösz! A harmadik részben lesz majd arról bővebben szó, hogy mit is jelenthetett valójában ezen a terepen harcolni, és mennyire megváltozott minden, amikor kiértek nyílt terepre a hadviselő felek.

kunzoo 2021.04.13. 21:58:29

@lezlidzsi84:
Egyébkén az amcsik tanulmányozták ezt a háborút mielőtt elkezdték a vietnámi kalandot? Az eredményt nézve szerintem nem.

lezlidzsi84 2021.04.13. 22:07:29

@kunzoo: Nem tudom, de ez azért csaknem minden szempontból "hagyományos" háború volt, igaz a légi szállítás szerepe kiemelkedő volt, de túlnyomórészt reguláris egységek vívták, nem a civilek között rejtőző szétszórt alakulatok. Vietnam szempontjából a britek 50-es években vívott malájföldi háborúja lett volna nagyon releváns - akkor a britek viszont a burmai tapasztalataikat is hasznosították, és ezeket ötvözték a "counterinsurgency" módszerekkel.

lezlidzsi84 2021.04.13. 22:27:31

@teutonordikus: Csakhogy pont a "Far East" magyarra fordítása kissé problémás, ugyanis magyarul inkább Kelet-Ázsiát jelöli, míg az angolban Dél-Ázsia is benne lehet. Ezért pont erre a régióra nem igazán jó.

lezlidzsi84 2021.04.13. 23:22:34

@teutonordikus: Kár, hogy az általad belinkelt wikipediás link az általam leírtakat erősíti, ugyanis Kohima Indiában van, és ahogy ott is írják, Indiát magyarul jellemzően nem sorolják a Távol-Kelethez (bár idönként előfordul).

Tranquillius 2021.04.14. 09:29:40

@lezlidzsi84: Szerintem nem érdemes olyanokkal vitatkozni, akik még az alcímig sem jutottak el az olvasásban.

lezlidzsi84 2021.04.14. 09:58:27

@Tranquillius: Nem vita volt, csak egy kísérlet, mit bír az emberünk. Jelentem, a kozákok vizes pokróccal lefojtották az atombombát :D

kunzoo 2021.04.14. 12:05:02

@lezlidzsi84:
Leirva a hadműveletet, nekem több párhuzam rajzolódik ki.
Főleg a japábok tevékenysége emléketzet a viekong harcmodorára.

lezlidzsi84 2021.04.14. 12:12:35

@kunzoo: Jogos. Bennem most az is felmerült, hogy vajon a vietnamiak tanultak-e a japánoktól, vagy csak egyszerűen ez a harcmodor adta magát ezek között a körülmények közt.

kunzoo 2021.04.14. 14:04:38

@lezlidzsi84:
Szerintem is is.
A terep hasonló, az ellenfél ugyanolyan. Nyomasztó légifölény ott, nagy emberanyag itt. Gondolom Mao elvtársék is hasonlóan csinálták, ott a japánok harcoltak konvencionális módon. Eltanultak egymástól ezt azt.

lezlidzsi84 2021.04.16. 06:35:31

@kunzoo: Nem tudom, hogy ismered-e ezt a blogot, de itt van egy csomó anyag Vietnamról: vietnamihaboru.blog.hu/
Elsősorban amerikai anyagokat dolgoz fel, de van szó az ellenfélről is.

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2021.04.26. 15:22:01

Kedves posztoló, nem tudom más ide kommentelő is jelezte e, de nekem egy bolond troll minden héten 100 hozzászólást küld valahogy az itteni hozzászólásaimra...

lezlidzsi84 2021.04.26. 16:16:10

@Sigismundus: Igen, Brendel Mátyás az, a célja, hogy ellehetetlenítse a kommentelést minden olyan helyen, ami nem tetszik neki. Vagyis nagyjából mindenhol. Igyekszem korlátozni, csak az a baj, hogy ha hatékonyan korlátozzuk, akkor még inkább elgurul a gyógyszere. Jelen esetben az is olaj volt a tűzre, hogy engem nem tudott direktben "lenácizni" (általában ez a trigger nála, hogy vagy a posztoló, vagy a kommentelők azok a véleménye szerint), csak a címadásba tudott belekötni, ráadásul hülyeséget is írt. Most egyensúlyoznom kell a korlátozása és a kommentelés lehetőségének fenntartása között, de most ez van. Ha zavar a sok e-mail, kikapcsolhatod az e-mail értesítéseket a blog.hu-n, vagy csak simán töröld őket - de ez ne vegye el a kedvedet a kommenteléstől, Matyink pont ezt szeretné ezzel elérni.

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2021.04.26. 19:23:53

@lezlidzsi84: Szó sincs róla, hogy kedvem szegné, kommentelek én ha úgy van, és nem táplálok trollokat már rég, megtanultam.. ( Gondolom nick-re nem lehet letiltani, ilyenkor hasznos az értően kezelt előmoderáció.. )

lezlidzsi84 2021.04.26. 19:38:08

@Sigismundus: De nicket is lehet tiltani és kifejezéseket is, emberünk azonban rengeteg nick-kel és e-mail címmel dolgozik, csak itt 15-tel van tiltva :D Ha nem muszáj, nem élnék az előmoderációval, sok meló, és kicsit megöli a kommentelést - és többek között ez is a célja Brendel úrnak.

Hungarian Geographic · https://www.facebook.com/hungarian.geographic 2021.04.27. 15:16:02

@Aëtius_: Leyte "Ázsia Normandiája" volt.
Douglas MacArthur tábornokot követtem ( "I Shall Return www.youtube.com/watch?v=NEbwuehH35I&ab_channel=MaestroAgnew) aki a Leyte-öbölbe/szigetén tért vissza Fülöp-szigetekre, én meg 4.5 hónappal a Yolanda-Szupertájfun után, ami itt szedte a legtöbb áldozatát csak a szomszédos Taclobánb City-ben 12.000 embert temettek el, miközben több ezren eltűntek, szomszédos településeket teljesen elmosva - hivatalosan minimum "csak" 6.300 az áldozatok száma. Óceánjárók a partra sodródva etc etc.
Ázsia Normandiája a világtörténelem legnagyobb tengeri összecsapásának a szárazföldi kicsúcsosodása!
Szerencse és szerencsétlenségek sorozata volt.
És igen! Épp úgy fordulópontja volt az ázsiai hadszintérnek, mint Normandia az Európainak.
Ezt a térséget elég rendesen körbejártam élőben a helyszíneken, és online.
Szégyenlem is magam, hogy eddig nem tettem meg, de szerintem az én "kötelességem" megírni Ázsia Normandiájának a történetét - előzményeit, eseményeit, utózengéit.
Egyébként Coronról és a japán flotta roncsiban búvárkodásaimról önmagamhoz képest eléggé részletes írtam már a blogomban.
süti beállítások módosítása