Nyakunkon a nyár és a nyári szabadságok, amit sok határátkelő Magyarországon tölt. Ilyenkor előtör a nosztalgia, jó újra a családdal, barátokkal találkozni, minőségi időt tölteni együtt – és ennek következtében sokakban felmerülhet a hazaköltözés lehetősége. A kérdés csak az, vajon mennyire becsapós egy pár hét nyaralás alapján megítélni egy országot, még ha az az ember szülőhazája is?
A határátkelés egyik alapvetése, hogy nem szabad egy országot egy nyaralás alapján megítélni, hiszen teljesen más pihenni, szórakozni valahol és megint más, ha a hétköznapokat megélni, dolgozni kell ugyanott.
Az ember hajlamos elábrándozni egy-egy jól sikerült pihenés közben, hogy milyen jó lenne mondjuk a spanyol / olasz / francia tengerparton élni és ilyenkor nem könnyű emlékeztetni magunkat arra, hogy a hétköznapok alighanem ott is másként néznek ki.
Hazalátogatva a szépre koncentrálsz?
Mi a helyzet fordított esetben, azaz amikor a külföldön élő hazalátogat? Nyilván vannak komoly különbségek, hiszen adott esetben a spanyol / olasz / francia híreket csak értintőlegesen (ha egyáltalán) követjük és ha követjük sem érint minket annyira, mint a magyar hírek, azaz kevésbé vagyunk tisztában a hétköznapi problémákkal, mint Magyarország esetében.
Külön klasszikus határátkelő dilemma, amikor hazalátogatáskor kezd az ember nosztalgiázni, úgy hiányzik neki az ország, hogy éppen ott van – írta az ír Laura Kennedy, aki pedig emlékszik még a dublini, nem túl vidám életére.
Aminek része volt az is, hogy fizetése 70 százalékát egy rosszul bútorozott lakás bérleti díjára költötte. Az ingatlan egy régi épületben volt, így az sem túl meglepő, hogy a tulajdonos állandó szellőztetést javasolt még a tavaszi fagyok idején is a penészedés ellen. „Olyan volt, mint egy Dickens-regény a WiFi korában” – fogalmazott Laura.
„Dublin egyszerűen olyan drága lett, hogy már képtelen voltam megfizetni, az ott töltött idő vége felé napjaim többségét az anyagiak miatti aggódás töltötte ki” – emlékezett vissza.
„Amikor viszont már határátkelőként hazalátogattam, csak a gyönyörű dolgokat láttam: a város feletti kék eget; az imádott barátokat, akik annyira hiányoztak; a limericki Milk Marketen a vásárlásokat a nagynénémékkel – amikor hazalátogatsz, az emberekkel töltött időd nagyrésze minőségi pihenés, ami alatt nem kell aggódnod elromlott bojlerek, vagy a munkahelyi késés miatt. A valóság ezzel nem versenyezhet” – jegyezte meg Laura.
„Már nem döbbenek meg annyiszor, hogy miért mennek a dolgok néha úgy ahogy, mert újra hozzászoktam a magyaros ügymenetekhez és reakciókhoz. (...)
A hazaköltözésünk hírére kaptam néhány aggódó kommentet és természetesen itthon sem érti senki teljesen – egyetlen barátnőm kivételével – hogy mit is keresünk itthon, amikor még munkánk sincs, most amikor az emberek inkább elfelé mennek.
Nálunk sem fekete-fehér a helyzet, vannak nehézségeink, de sikereink is. Azt mindenesetre nem mondhatom el a saját érzéseimmel kapcsolatban egy hónap után sem, hogy abszolút meg vagyok győződve arról, hogy ez volt a jó lépés, viszont arról meg vagyok győződve, hogy számomra most nem lehetett más út.
Meg akartam próbálni itthon boldogulni (ezelőtt is sikerült már), mert én szeretek Magyarországon élni az anyukám és a közeli barátaim támogató kis hálójában, ahol van esélyem arra, hogy az utcán véletlenül összefussak egy régi iskolai osztálytársammal. Szentimentális naivitás? Lehet, de nem bánom. Nem mindenkinek való a tartós külföldi élet. Nem vagyunk egyformák és ez így van jól.” (Zsófi tapasztalatai egy hónappal a hazatérés után.)
Nem létező dolgok iránt vágyakozunk?
Igaza lehet abban, hogy külföldön élve egy földrajzilag nem behatárolható érzés után vágyakozunk, olyan dolgok iránt érzünk honvágyat, melyek nem léteznek, maximum az emlékeinkben. Jó eséllyel vágyaink céljai korábban sem léteztek, emlékeink ugyanis átformálják őket, márpedig az emlékezet torzít.
„A határátkelők elfelejtették már az otthon valóságát, eltekintve attól, miként éreztek néha, amikor egy időre elvesztették az önazonosságuk és beleolvadtak a környezetükbe, boldogan beleveszve a hely és az emberek jelentette pillanatba, majd csak amikor visszatértek önmagukba, akkor vették észre, hogy amit éreztek, az a valahová tartozás volt” – írta az ír nő.
„Magyarországról kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot, így hazaköltöztünk. Egy percet nem bántam meg az elmúlt évekből. Életem legboldogabb időszaka volt, soha egyetlen helyzetben nem döntenék másképp.
Visszaköltözni Magyarországra olyan érzés, mintha egy érdekes időutazásban vennél részt, vissza a múltba. És ami még megrettentőbb, olyan érzés, hogy már soha, de soha nem fogod magad annyira otthon érezni, mint mielőtt elhagytad a hazádat.
Viszont én most iszonyatosan jól érzem magam itthon és szeretnék sok-sok pozitív energiát átadni a hazámnak!” (Részlet Gábor korábbi posztjából a Határátkelőn.)
Laura szerint ugyanakkor a határátkelő nem tartozik sehova, mert az, aki önmagát olyan hellyel azonosítja, amit maga mögött hagyott, képtelen teljesen beilleszkedni egy másik országban.
Ami még ennél is érdekesebb, hogy úgy véli, éppen ezért igazából visszatérni sem tud, mert a régi otthona (hazája) már nem az a hely, ahonnan eljött, hiszen folyamatosan változik.
Az otthon hiánya voltaképpen a valahová tartozás tudatalatti hiánya. Voltaképpen akkor döbbenünk rá arra, hogy többet nem érezhetünk ugyanúgy, amikor elmegyünk.
„Őszintén szólva sok csalódás ért, de szerintem ez a levelem hangvételéből is érződik. Nagyon sok emberben csalódtam és azt kell, hogy mondjam, elszigeteltebben élünk Sopronban, mint Fürthben korábban.
Összességében, jobb itthon lenni, mert úgy érzem a sok csalódástól csak tapasztaltabb lettem. Az utcára szívesen lépek ki, megyek el bárhová, bármit intézni. Ha valaki bunkó, legalább az anyanyelvemet használva tudom elküldeni a francba. Honvágyam már nincs és azért így jobb élni. (Zsófi teljes írását itt találod.)
A kérdés tehát az, hogy mennyire csap be minket a hazalátogatás, amikor mi vagyunk a központban (még ha ez néha kicsit terhes is) és amikor nem kell munkába járni, hanem jóformán turistaként élhetjük meg a napokat?
Vajon valós képet fest-e a hazalátogató határátkelők számára egy nyári Magyarország, benne mondjuk a Balatonnal, pihenéssel, vagy ugyanolyan veszélyesen félrevezető lehet, mint amikor külföldre megyünk nyaralni?
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: