Az oltás reggelén egész jó hangulatban ébredtem. Kifejezetten örültem, hogy ma délelőtt „csak” az oltásra kell koncentrálnom, ahelyett hogy az áthelyezés miatt idegeskednék.
Még aznap reggel is vacilláltam, hogy egyáltalán jó ötlet-e beoltatni magam?? Eddig tényleg olyan egészséges voltam. Hátha nem okos gondolat most megbolygatni az immunrendszeremet ezzel az OROSZ! oltással. Az is megfordult a fejemben, hogy ha észrevétlenül bennem van már a vírus, pláne nem jó gondolat ráereszteni most még az oltást is, de hát két és fél nappal előbb tudtam csak meg, hogy ma beoltanak, igazán nem volt sem időm, sem pénzem tesztet csináltatni (mert persze központilag nem csinálnak az oltás előtt, pedig szerintem igazán kéne).
Azon imádkoztam, hogy legalább az eső ne essen ma, mert nagyon utálnék esőben sorban állni órákat… Egyáltalán, a sort utálom, illetve ismeretlen stresszhelyzetben – ahol fennáll a sor veszélye – attól félek, hogy pisilnem kell, és nem lehet, mert ki tudja, mikor kerülök sorra, és nem merek kiállni egy nagyon hosszú sorból. Ezért csak minimálisat ittam, és direkt úgy terveztem a menetrendemet, hogy félórával korábbra érjek az oltópontra, de előtte még egy utolsó pisilésre beszaladjak a Corvin Plazába.
Persze ehhez képest kissé késve indultam, de azért a Corvinba már időben érkeztem, rohantam a WC-re és a tervezett időben ismét a metrópótlónál voltam (most éppen nem volt rablás a Ferenc körúti aluljáróban).
Az idő pedig igazán gyönyörű volt, nemcsak hogy nem esett, de néha még a nap is kisütött. De azért a télikabátomban mentem, mert meleg nem volt, és gondoltam, ha a szabadban kell sorban állnom…
Holott mikor odaértem a két nappal korábban felderített SOTE-kapuhoz, meglepetten láttam, hogy nincs is ott ember – mármint páciens –, sőt katona sincs, csak két egyszerű kórházi női portás. Ezek egykedvűen mondták, hogy kövessem a sárga szalagot, az vezet az oltópontig. – A hátam mögül már hallottam, hogy újabb oltandók érkeztek utánam.
Követtem a szalagot, ami teljesen egyértelműen vezetett az épületek mellett, és hirtelen egy katonai sátorhoz értem. Na itt már voltak terepszínű katona csávók. Mondtam, hogy oltásra jöttem, bár kicsit korábban érkeztem; mondták, hogy OK. Kérdezték, hogy van-e nálam kitöltött nyilatkozat?
Büszkén rávágtam, hogy van! – Nagyon örültem, hogy szinte az utolsó percben, tök véletlenül jutott eszembe a jótanács, miszerint előre nyomtassuk és töltsük ki az oltási hozzájáruló nyilatkozatot. Ez mindössze egy oldal volt a hivatalos izémizé.gov.hu oldalon, ahonnan ki is nyomtattam és kitöltöttem két példányban előző nap.
A katona mondta, hogy jó, csak írjam rá az anyám nevét (ami okosan nem volt rajta az űrlapon), meg hogy „Szputnyik 1.” Ez sikerült is.
Megjegyzem, olyan szerencsétlen névválasztás ennek az oltásnak, hogy „Szputnyik”, erről a szóról nekem mindig a hidegháború meg szegény Lajka kutya jut eszembe.
Ezután be lehetett menni az épületbe. Egy előtérbe jutottam, ahol betegek várakoztak, illetve az egyik oldalon volt pár szék, ott sorban olyanok ültek, akik az enyémhez hasonló nyilatkozatot tartottak a mancsukban. Kb. öt ember lehetett. Elszontyolodtam, mert az orvosi rendelőkben az „öt ember van még előttem” kurva rossz szituáció… De sebaj, van időm, direkt jöttem félórával előbb!
Pár katona is állt az előtérben. Aztán pár perc múlva az egyikük szólt, hogy Öt ember bemehet! Erre ez az öt felkelt és eltűzött az épület belseje felé.
Rájöttem, hogy „csak” ez az öt volt oltásra várakozó itt most, a többi beteg a sima SOTE-szakrendelésekre jött. Én ezért átültem a most elmentek üres székére. Egy frissen érkezett katona kérdezte, hogy miért nem megyek be? Mire mondtam, hogy öt embert hívtak, öt be is ment, és én lennék a hatodik! Erre ő, hogy jó, de üljek az első székre.
Ezt már szeretem. Soros, várós helyzetben az elsőnek lenni :-D
Utánam is jöttek páran, igazán nem sokan, tíznél biztos kevesebben. Előzetesen azt terveztem, hogy ha roppant idegesítő méretű sor lesz, azt tutira lefényképezem, de ez felesleges volt, mivel nem volt sor.
Viszont ahogy körbepislogtam a többi oltásra várakozóra, döbbenten láttam, hogy azoknak a kezében valami másmilyen nyomtatvány van, mint az enyém. Egy kétoldalas. Az enyém – amit, mint írtam, a hivatalos .gov.hu-s oldalról szedtem le – csak egyoldalas! Á, tudtam én, hogy túl szép ez a szituáció, hogy igaz legyen! Biztos nem fogadják el az én nyomtatványomat! Mehetek vissza a katonai sátorba, újat kitölteni… Gondoltam, hogy a többi sorstárshoz fordulok, de végül győzött a józan eszem, sem civil oltandó embert nem kérdeztem meg, sem a katonai sátorba nem fordultam vissza, hanem az ott álló egyik katonának mutattam meg az én nyomtatványomat, hogy ez OK-e? Mondtam, hogy két nappal ezelőtt nyomtattam ki a hivatalos oldalról.
Pár katona erre összedugta a fejét, és végül abban maradtak, hogy ezt el szokták fogadni, mert végül is ugyanaz, mint a többieké, csak a kétoldalason alaposabban kérdezik a klf. betegségeket. Míg az én egyoldalasomon alig volt hely, ahová beírhattam volna a mitralis prolapsust, meg hogy az egyik szememmel nem látok.
Nem tudom, miért nem ezt a profibb nyomtatványt teszik fel a hivatalos honlapra, ha egyszer itt a katonák ezt osztogatják, de hát nem lep meg.
De alig volt időm ezen a problémán rágódni, mert máris újra szólítottak öt embert, akikből én voltam az első! :-) A többiek követtek. Katonák irányítottak minket egy közeli folyosóra. Ott székek voltak, oda le kellett ülni. Majd’ minden lépcsőfordulóban katonák álltak egyébként, és fura, de nem voltak idegesítőek, inkább profinak és segítőkésznek éreztem őket. – Én, aki utálom az összes egyenruhás majomkodást!
Leültünk. Több, nyitott ajtajú kis kezelőhelyiség volt ott. Az egyikből kijött egy nő és azonnal összeszedte a nyilatkozatainkat. Utána kijött egy másik nő, és pár mondatban vázolta, hogy ő a koordinátorunk – nofene, ilyen is van? – és hogy mi most Szputnyikot fogunk kapni, és név szerint fognak szólítani minket, és kapunk igazolást, amin rajta lesz a következő oltás dátuma, amit igen pontosan be kell tartani.
Összerándult a gyomrom, mert eszembe jutott, hogy a második oltáskor én már egy másik osztályon fogok dolgozni… sőt lehet, hogy a babaszületés is pont akkoriban fog befigyelni.
Miután a nő elmondta a szöveget, tovább tereltek minket egy kicsivel nagyobb váróba, ahol minden második széken lehetett ülni, azzal, hogy név szerint leszünk szólítva. Ahogy ez elhangzott, máris név szerint szólítottak engem.
Az egyik kicsi kezelőhelyiségbe hívtak be, ahol várt egy doki, pont úgy, mint a véradások előtti orvosi megbeszélésen. Csak azt kérdezte, hogy mit is írtam a nyomtatványra krónikus betegségnek, mert olyan apró betűkkel kellett írnom, hogy kiférjen, hogy azt elolvasni már igazán nehéz volt :-D Elmagyaráztam a szívbillentyűmet, ami panaszmentes, meg a fél szememmel nem látást, sőt szóba hoztam a visszeremet is, ami szintén panaszmentes általában, kivéve hogy ronda. Kérdezte, hogy volt-e valaha allergiás reakció gyógyszertől, oltástól; mondtam, hogy – tudtommal – nem. Ennyi volt az orvosi kikérdezés.Visszacaplattam a tágasabb váróba, de épp csak hogy letettem a fenekemet, máris hívtak megint csak név szerint. (Ez hasznos, hogy nevet, és nem sorszámot alkalmaznak, mert a nevemen kívül bármi mást nem biztos, hogy felismertem volna, úgy izgultam.)
Másik kicsi kezelőhelyiségbe kerültem, ott egy székre le kellett tenni a táskát, kabátot, és leülni egy székre. Ott volt egy hölgy, tálcán teli fecskendők. Micsoda, hát ez ilyen kis helyen és ilyen pikkpakk megy?? Valamiért azt gondoltam, hogy nagy, tágas terem lesz, mint pl. a plazmaadások, és nekünk majd sorba kell állni, vagy ilyesmi.
Megkérdezték, melyik karomba kérem az oltást, mondtam, hogy jobb. Erre megkérdezték, hogy „Mert balkezes?” Mondtam, igen! – Lehet, hogy van olyan buta jobbkezes, aki izgalmában éppen a jobb karjába kéri az oltást? …
Leültem, felhúztam a könyékig érő felsőmet a vállamig, jött a fertőtlenítő, el kellett lazítani az izmaimat (na, az nekem nem nehéz), aztán már jött is a szuri. Két másodperc volt az egész. A plazma- és véradások után egy ilyen oltás igazán nem nagy cucc. Mármint a szúrás, technikailag, úgy értem.
Mondták, hogy ha jól vagyok, menjek ki az udvarra és ott várjam ki a félórát. Na és ha rosszul leszek?! – izgultam. Oh, ha valami baj van, az pár percen belül kiderül! – nyugtattak meg.
Remek! Ezért kimentem a folyosóra, és vagy öt percig ott ültem, figyelve az életjeleimet, hogy kapok-e levegőt, tudom-e mozgatni a végtagjaimat, meg nem duzzad-e labdányivá az ajkam és effélék.
Öt perc után éreztem, hogy kóserség van. Mindenem működött, és kicsit nyugodtabb is lettem. Így felvettem a télikabátot és kicaplattam az épület elé. Közben már az újabb adag ötfős csoportot terelték be a katonák a folyosóra, és a koordinátor hölgy újra elmondta a szöveget.
Kint vizet ittam, mailt írtam minden fontosabb embernek, aki tudott róla, hogy oltásra megyek ma. Először Tesómnak.
Ja. Még az oltás után közvetlenül a kezembe nyomtak egy kis cetlit, rajta, hogy ma megkaptam a Szputnyik 1. adagját, és hogy mikor lesz a következő. Hát, május első hetében. Remek. Új munkahely, új unokahúg-születés; nekem pedig ezen a második oltáson feltétlenül itt kell lennem, mert annak már utánaolvastam, hogy ez így tulajdonképpen egy oltás, csak így kétfelé bontva fejti ki a hatását, és fontos az időzítés.
Kint sétáltam, akárcsak a többiek, már elég nyugodtan. Csak ekkorra szedtem össze magam, hogy megnézzem a csoportomat: mindnyájan ötven alatti, elég egészségesnek tűnő egyének voltunk. Sőt, néhányan talán még nálam fiatalabbak is.
Míg a félóra leteltére vártam az udvaron, le-föl sétáltam, nagyon elégedett voltam. Ez a mai első oltás sokkal pozitívabb élmény volt, mint amire számítottam. Főleg, hogy nem volt tömeg! Gondolom, az időseket már az elmúlt hónapokban beoltották, és az én időpontomra elsősorban ilyen középkorú(nál fiatalabb), többnyire egészséges embereket hívtak.
Olyan elégedett voltam, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy ezeket a katona segítőket akár békeidőben is meg lehetne tartani a nagyobb kórházakban vagy szakrendelőkben. Mint katona, úgyse nagyon csinálnak semmi hasznosat általában, nem igaz? Itt meg milyen jó, hogy a bejáratnál útbaigazítanak:
-Az urológiára jöttem, kedveském!
-Tessék balra fordulni, és hátul a lifttel fel a harmadik emeletre!
Félóra letelt, teljesen jól voltam, és még mindig bőven volt időm hazamenni, kávézni és ebédelni. Így átvágtam a katonai sátron, csak most a másik irányba, menet közben megkérdeztem a srácot, hogy a második oltáshoz is kell-e majd nyomtatvány (igen), azzal sprickoltam kifelé.
Olyan jól éreztem magam, főleg hogy még a nap is sütött, és időben voltam, hogy a Deáknál vettem egy zöldséges csirkét, a Lipótiban pedig zserbót, mert úgy éreztem, ezeket megérdemlem ebédre.
Egyébként az egész oltás alatt a Zsuzsi lebegett a szemem előtt, volt kolléganőm, aki 61 éves és pár hete őt is Szputnyikkal oltották, és semmi baja nem volt tőle. Előzőleg ugyanis az orosz oltásról alig valamivel volt jobb véleményem, mint a kínairól (azért fontos, hogy ebben elölt vírus nincs), de mióta Zsuzsi megkapta az oltást és a füle botját sem mozgatta, csökkentek az ellenérzéseim. Van rá esély, hogy nem fogok gyíkká változni, vagy vért hányni!
Erre ahogy hazafelé leszálltam a földalattiról, ott volt a Zsuzsi, aki szintén arra lakik és ugyanezzel a földalattival jött!
Beszélgettünk pár percet, aztán rohantam haza, bekészítettem egy kávét és megmelegítettem a csirkét. Akkora adag volt, hogy csak a fele fért belém.
Oltás után persze pihenni lett volna célszerű, de nekem most a délutános műszakban be kellett mennem dolgozni. Reméltem, hogy jól leszek. Ez nagyjából így is lett. Kicsit fáradtabb voltam a szokásosnál.
Este aztán hőemelkedés-szerű érzés jött, de egészen enyhe, és izomfájdalom a jobb karomban (ahol az oltást kaptam), meg a lábamban. De nem volt vészes. Algopyrint amúgy sem terveztem bevenni, csak ha nagyon rosszul lennék, mert tudtam, hogy ezek csak a várható immunreakciók, amiket jobb nem elnyomni. Kilenc óra körül rettentő álmosság tört rám. Lefeküdtem tízkor – a szokásos bioritmusom szerint –, amikor is rájöttem, hogy nem tudok normálisan aludni, mert hiszen a jobb oldalamon fekve szoktam elaludni, most viszont a jobb felkarom fájt. Azért megpróbálkoztam, hogy ráfeküdjek, de nem volt jó. Így megfordítottam a memóriapárnát és hanyatt aludtam, de akkor meg nem jött az álmosság, és gondoltam, hogy na, most majd egész éjjel ébren fogok fetrengeni, de hirtelen reggel lett :-D
Az oltás másnapján is munkanap volt, sőt délelőtt Zétényre vigyázás volt betervezve, amíg Ági kozmetikushoz ment.
Az oltási mellékhatások szempontjából ez annyit jelentett, hogy reggel izmosabb kávéval nyitottam, és rögtön utána egy másodikat is letoltam. Kicsit még így is le voltam lassulva; a készülődés azon fázisánál, ahol 7.10-kor kellett volna tartanom a tervem szerint, valamiért már 7.18 volt!
Ági is adott még egy kávét, de az se nagyon ébresztett fel. Viszont Zétény rögtön játszani meg bújócskázni kezdett velem, és valahogy ez magamhoz térített; játszottunk, bújócskáztunk, Ági elment kozmetikushoz, mi addig a kertben lébecoltunk, és már nem is voltam álmos. Zéti most kicsit bújósabb volt, mint szokott, többször is az ölembe vagy mellém ült, és hagyta magát ölelgetni, aminek nagyon örültem. A kertben is – szerencsére – most inkább ücsörögtünk és beszélgettünk, nem annyira rohangáltunk és kergetőztünk. Oltás másnapján igen jó ez! Aztán ő fázni kezdett, bementünk a házba, és hamar megjött Ági is. Ebédeltünk, majd rohantam melózni.
A HÉV olyan lassan mászott, hogy lekéstem a villamost, holott 4 perc volt a menetrend szerint a csatlakozásig. De a HÉV késett, a villamos pedig pontos volt, úgyhogy 7 percig rohadtam a következő villamosban. Tiszta szerencse, hogy ezen a délutánon már nem volt bent egy vezető sem. És még nagyobb szerencse, hogy tudtam Fornettit meg tejet venni, amiből izmos tejeskávét képeztem bent.
Mondjuk a tejeskávétól sem nagyon indultam be. Ezen az oltást követő 2. napon gyenge voltam és hőemelkedés-szerű érzésem volt (gyógyszert nem vettem be), és a munkában is kicsit le voltam lassulva.
A szomszéd szobában ülő egyik csaj is épp ekkor kapott oltást, ő Pfizert, úgy jött egyenesen munkába, és nem volt valami jól. Együtt panaszkodtunk :-D
A mellékhatások – amik teljesen elviselhetőek voltak egyébként – a harmadik napon már alig érezhetőek voltak, mindössze annyi tűnt fel, hogy a kávék nem hatottak olyan nagyon, szóval, tompább és álmosabb voltam a szokottnál. De ennyi még belefér.
Összességében ez az első oltás sokkal-sokkal pozitívabb élmény volt, mint amire számítottam. Gyorsan, profin ment, és ami a legfontosabb, kevesen voltunk (gyűlölöm a tömeget és a sort!!). Ennek ellenére nem mondhatom, hogy fú milyen ügyes szervezés volt az állam részéről!
Ugyanis március végén regisztráltam és máris sorra kerültem, ami nekem szuper, de még mindig olvasom a FB-n, hogy valaki februárban, januárban, decemberben regisztrált, és le se köpték, vagy ami még rosszabb, csak propaganda-maileket küldözgetnek neki. Hogy engem, relatíve egészséges 44 éves miért hívtak ilyen hamar, rejtély. – Igaz ugyan, hogy második mailre elfogadtam a Szputnyikot, talán azért oltottak ennyire hamar, de van, akit meg sem kerestek.
Sor is könnyen lehet, hogy azért nem volt, mert a sajtót oda-vissza megjárták az esztergomi kórház meg a városmajori klinika előtti tömegről készült felvételek. Ezek pedig nemrég voltak, az én oltásom előtt pár nappal!
Na szóval, az ötletszerűen felváltva elbaszott-nem elbaszott-elbaszott-nem elbaszott szervezésből nekem épp sikerült kifognom egy nem elbaszott oltási napot; remélem, a második is ilyen lesz majd.
Most, oltási mellékhatások szinte teljes elmúlását követően, fokozottan vigyázok, nehogy valaki épp most lehelje rám a vírust, miközben a szervezetem épp csinálja az antitesteket. Mert olyanok is vannak, akik az oltás után pár nappal halnak meg, köszi szépen. Szóval most igazából még óvatosabb vagyok, mint oltás előtt! Ami persze vicces, hisz úgyis hordom a maszkot ahol kötelező, meg lehetőleg nem megyek sűrű tömegbe; egyedül a családommal találkozom maszk nélkül, ha pedig tőlük kapnám el, így egy év után, az már tényleg a sors keze lenne.
