Vagy inkább, ahogy korábban is emlegettem: hitelességi válság. Arról van szó, hogy nyilvánosságra hozta az Ipsos Média-, Vélemény- és Piackutató Intézet (nem a magyar, hanem a nemzetközi) a legújabb globális statisztikáit, és abban bizony igen súlyos dolgokkal szembesül a sajtómunkás: a külföldi is, de a magyar mindenképpen.

Annyira nem hisznek az olvasók a sajtónak, mint még soha, és Magyarországon a legsúlyosabb ez az állapot.

Persze, mindjárt jön egy okos kommenthuszár, aki benyögi, hogy „mert hazudtok”, csak az a baj, hogy mi ennél a lapnál akkor sem hazudunk, amikor neki nem tetszik az írásunk. Nem hazudunk, mert nincs is miért, nem is szokásunk, meg mert ilyesmit nem művel az ember. Csak azért említettem ezt a várható jelenséget azelőtt, hogy a tényekre térek, mert halálosan bizonyos, hogy ez a vád el fog hangzani.

De lássuk azt, amiről valójában beszélek. Magyarul a Telex mutatta be részletesebben, előttem áll az angol eredeti is, csak a hivatkozása nem másolható – a Telex írásában viszont megvan, bárki ellenőrizheti, amit írok. Arról van tehát szó, hogy:

„Magyarországon az egyik legrosszabb a világon a média megítélése, az emberek jelentős része egyáltalán nem tartja megbízhatónak a sajtót és az újságírókat. Ez a számunkra nem feltétlenül meglepő adat most az Ipsos globális bizalmiindex-felméréséből derül ki. A közvélemény-kutató cég 29 országban, köztük Magyarországon végezte el a kutatást (országonként ezerfős reprezentatív mintán), és mivel már 2019-ben és egy évvel ezelőtt is volt egy hasonló vizsgálatuk, volt mivel összevetni az adatokat. (…) A világ legkevésbé eközben a politikusokban, miniszterekben bízik. Még annál is kevésbé, ahogy a hirdetési szakemberekben, az üzletemberekben, bankárokban vagy az újságírókban, pedig ezekre is mind ráférne egy alaposabb kríziskommunikáció. Érdekesség, hogy a papokban és a közvélemény-kutatókban még a tévébemondóknál is kevésbé bíznak az emberek a világban – már ha valaki hinni akar ennek a közvélemény-kutatásnak. (…) A médiát összességében csak minden tizedik magyar tartja megbízhatónak, miközben 52 százalék ennek az ellenkezőjéről van meggyőződve. Ezzel Magyarország a vizsgált országok közül egyedül Nagy-Britanniát, a bulvársajtó őshazáját előzi meg a listán.” (Telex)

A mellékelt ábrán azért szerepel 64%-os bizalmatlansági index, mert az már a médiatársaságok iránti bizalmat mutatja – gondolkodjunk el egy kicsit, milyen nagyobb magyar médiacégeket ismerünk? KESMA, Mediaworks, MTVA... ja, így nem kunszt. De nem csak a nagy hazugsággyárak rontják le az országos statisztikát: hosszú folyamat vezetett idáig. Idézném Bajomi-Lázár Péter egyik írását a Mozgó Világból, ami a 2001-2002-es állapotokat tükrözi:

„A rendszerváltás óta romlott a magyarországi nyomtatott sajtó és elektronikus média közmegítélése. Presztízsük 1988–89-ben 100 pontos skálára vetítve még 73–75 pontos volt, a kilencvenes évek közepére 49–54 pontosra csökkent, azóta pedig nagyjából ezen a szinten maradt (Závecz 1999: 87–90). Az újságíró-társadalom kedvezőtlen társadalmi megítélését mutatja egy friss empirikus felmérés is. Az emberek mindössze négy százaléka mondta azt, hogy teljesen megbízik az újságírókban, 40 százalékuk azt, hogy inkább megbízik, 37 százalékuk azt, hogy inkább nem bízik meg, 13 százalékuk pedig azt, hogy egyáltalán nem bízik meg bennük (hat százalékuk nem tudott véleményt nyilvánítani). Összességében tehát többen tartják megbízhatatlannak, mint megbízhatónak az újságírókat (Bajomi-Lázár & Bajomi-Lázár 2001).”

Ehhez képest tartunk most 9-10%-os hitelességnél. Miért?

A rendszerváltás időszakában nagyon fontos volt a nyilvánosság. Nem volt azonban internet, nem voltak nagy, nyilvános közösségi oldalak, sajtó volt, amit a rendszer többé vagy kevésbé befolyásolt, szamizdat és önszerveződés. Ez torzította is a társadalomban kialakuló összképet: míg a Kossuth Rádió komoly figyelmet szentelt a „reformkörök” és a „keményvonalas MSZMP” vitáinak, vagyis az átlagos rádióhallgató azt hihette volna, ez a politikai alapkérdés, és sokan tényleg így is látták, a valóságban az egészet elfújta egy éven belül a történelem, velük fújta még a Munkásőrséget is, mintha soha nem is lettek volna. Ebben a periódusban ugyan szintén nagy mértékben érzelemvezérelt volt a politikai vélemények kialakulása, de pont a hiteles információk hiánya miatt mégis igyekezett mindenki több forrásból tájékozódni, tehát alapvetően mégis tényalapú próbált lenni az átlagolvasó világa. Mivel pedig 1988–89-ben már valódi cenzúráról nem lehetett beszélni, automatikusan megnőtt azoknak a médiumoknak a hitele, amelyek kevesebbet tévedtek, vagy nem közöltek nyílt politikai propagandát (ehhez azért hozzátartozik, hogy az akkori ellenzék képtelen is lett volna ilyesmit előállítani: azt sem tudták volna, hogyan kezdjenek neki).

Épp a rendszerváltás vége, az első szabad választások hozták el az első nagy hitelességi válságot, mikor is a Nagy Győzelem után kitört a médiaháború: saját véleményem szerint azért, mert az új kormány pont ugyanúgy akarta volna irányítani és propagandaeszközként használni a köztévét, közrádiót, mint az elődje, mivel más mintát nem ismert. Már 1991-ben ismerős volt, hogy a Pesti Hírlap olvasója nem hitt a Népszabadságnak, a Népszabadság olvasója nem hitt a Pesti Hírlapnak, annyi volt a különbség, hogy valamennyire még mindketten hittek az inkább középre pozicionálódó napilapoknak, mint a Kurír vagy a Mai Nap. Ma már azoknak sem hinnének, sokat mond a magyar sajtó fejlődéstörténetéről azonban, hogy az említett négy lapból mára csak az egyik létezik és annak is pusztán a címe a régi.

Tehát a politikai ellentétek rombolják elejétől fogva a sajtó hitelét, de azok nélkül meg csak diktatúrák léteznek, szóval ezt le kell nyelni. Sokat ártott ellenben az 1998-ban kezdődő bulvárhullám a hitelességnek: akkortájt munkanélküli voltam, pár hónapig a Blikknél külsőztem, csak nem szerettek fizetni, és mikor szembejött a saját írásom idegen névvel szignálva, abba is hagytam ezt a meddő kísérletezést. Emlékszem, hetente jött a világvége, több formában is, de mindig valamelyik nyugati tabloidból érkezett, meg persze a világűrből, kisbolygó formájában. Akkor ugyanis a politikamentesség volt a bulvárlapok célja, a külpolitikai rovatok át is alakultak „sztárvilággá”, az meg senkit sem érdekelt, hogy a heti néhány Apokalipszis mindig elmarad, az olvasók azt se hitték volna már el, ha tényleg befut egy aszteroida. Ez is sok százalékot elvitt a sajtó hitelességéből – hiszen ezt általában vizsgálják, nem médiumokra lebontva.

A 2010-es kormány- és rendszerváltás elhozta a sajtó teljes átalakulását is, a mostani kormánypárt már 2003-ban megkezdte a médiabirodalma kialakítását a Hír TV elindításával, a Magyar Nemzet már 1998-tól testestől-lelkestől az övék volt, tehát a 2010 óta tartó terjeszkedés szilárd alapokról indult, és valószínűleg manapság érte el maximális méretét. Legalábbis remélem, hogy a maximálisat. Az elmúlt 12 év kormánymédiája, mely mindent ellep, már alapvetően nem hírre, információra alapul, hanem nézetek sulykolására, adott esetekben hírek meghamisítására is, ami nekik és üzemeltetőiknek nagyjából mindegy, ugyanis ők nem is akarják, hogy higgyenek nekik. Ők meg akarják termelni a terv szerinti propaganda-anyagot, közölni akarják és fel akarják venni a pénzt. Ennek semmi akadálya, megtörténik, csak a sajtó hitele vész oda.

Mikor a magyar sajtó jelentős része kiszorult a nyomtatott vagy elektronikus médiából, sokan kezdtünk online lapokban publikálni, indítottunk ilyen orgánumokat. Az ebben a periódusban induló és még életben lévő lapok közül az egyik legidősebb például éppen a Huppa. Ezeknek a lapoknak közös tulajdonsága volt azonban a szűkös vagy nem is létező költségvetés, ami mindenképpen a publicisztika, véleményújságírás felé tereli a munkatársat. Egy helyszíni tudósításnak, riportnak, interjúnak költségei vannak, néha egész komolyak is, véleménye viszont mindenkinek lehet, teljesen ingyen. Jó és hasznos műfaj ez is, egyre kell vigyázni (mi ügyelünk rá, mások nem mindig): legyen alapja annak a véleménynek. Fűződjön valós, ellenőrizhető és ellenőrzött tényhez, hírhez, ha lehet, mérhető adatokhoz. Az ugyanis nem hír, hogy én nem kedvelem X. vagy Y. politikust, vagyunk így ezzel páran. Az a hír, ha X. vagy Y. elsikkaszt egy közepes duzzasztógátat és mondjuk Ming-kori porcelánvázákra költi az árát: de csak akkor hír ez, ha bizonyítani tudom, különben egy semmiben lebegő állítás, sőt, lehet rágalom is belőle.

Tehát sok lett a vélemény és kevés a hír, a legrosszabb pedig akkor következik be, amikor egy komoly sajtótermék nem figyel oda, és véleményt közöl egy álhírről. Valósággal beemeli így az elfogadott tények közé. És történt ilyesmi, ha nem is gyakran.

Itt kell jeleznem, hogy a legkártékonyabb a hitelességi kérdésben az álhírlapok megjelenése volt: ezek igazából a valódi sajtó parazitái, üzleti céllal készülnek, még ha néha látszólag politizálnak is, de bármit képesek hazudni bárkiről vagy bármiről – csak nagyot kell mondaniuk, különben nem lesz elég forgalmuk. Ezek ellen egy alkalommal történt hatósági fellépés, de se azelőtt, se azóta: úgy látszik, rendszerünknek nagyon megfelel, ha a sok gyíkember és világöszeeesküvés között az olvasók már semmit sem hisznek el.

A mostani választási kampány pedig – ami már jó ideje tart – a hazugság valóságos Csimborasszóit hozta el, ami tovább erősíti az eddig már kialakult állapotot, mely szerint elmondható, hogy minden olvasó

azt az írást fogadja el hitelesnek, amivel egyetért, ami illeszkedik a világképébe.

Ide vezetett az, hogy a sajtót minden, rajta kívül álló befolyásoló tényező, de legfőképpen az üzleti élet és a politika befolyásolási eszközként használta. Mikor erre, mikor arra, de az olvasó ennek tekinti, pedig valójában szolgáltatás. Nem olyan, mint a kiskereskedelem, nem érett túrót árul, hanem hírt és véleményt, de mégiscsak szolgáltatás, amit lehet jól és lehet rosszul csinálni.

Vannak például alapelvek: az egyik legfontosabb, hogy a hír szent, a vélemény szabad.

Onnan ismerjük meg a rossz sajtót, hogy abban a vélemény szent és a hír szabad. Olyan szabad, hogy igaz se kell legyen.

Ez okozza a teljes sajtó hitelességi válságát végső soron, és aki írásban, tudatosan valótlanságot állít, tehát nem tévedésből teszi, árt a teljes magyar médiának.

Korábban már javasoltam egy alaptételt, most megteszem még egyszer, ha ezt betartjuk, lassan talán visszatérhet az elveszett bizalom.

Legyen a hír akkor is szent, ha a vélemény szabad.

Ennyit tartsunk be, és pár éven belül javulhat a helyzet.

Már, ha a politika és az üzlet közbe nem szól.

De közbe fog szólni mindkettő.

Szele Tamás