Forgókínpad

Forgókínpad

Az irodalmi présház

2021. augusztus 04. - Szele Tamás

Különös érzés Szekszárd dolgairól írni, különös, mert már majd’ harminc éve nem jártam arra, pedig éltem én abban a városban, szerettem is, máig szeretem. Csak kezdem nem érteni, mi lehet ott a levegőben, olyan furcsaságok történnek. És a legtöbb jó szekszárdi legalább olyan döbbenten nézi őket, mint én. Bár – dehogynem értjük. Értjük mi azt jól.

vakolat_nelkul_most.jpg

Mikor az ember először meglátja a várost, egy szó jut eszébe róla: „ékszerdoboz”. Kicsi, kellemes, szép, nyugodt hely. Már amikor nyugodt, tegyük hozzá némi helyi tapasztalatok után, de tény, hogy a pesti stressznek nyoma sincs. Ott a szőlő tölti ki az emberek napját, de teljesen, az a gazdája a borásznak, nem fordítva, aki egyszer szőlőhöz jutott, attól már életében nem szabadul, belegyökerezik a szekszárdi vörös agyagba. Aztán mikor jövedelmező a szőlészet-borászat – én éppen egy olyan korszakot fogtam ki, 1988–90 között, amikor nagyon is az volt, virágzott a város – mikor meg nem, mert korrupció is van a világon, világgazdaság is. Most éppen nem nagyon szalad a kocsi, ahogy régi barátaim mesélik.

A város vezetése is elég különös, amolyan kétfejű – az önkormányzati választásokon ugyan a helyi Éljen Szekszárd ellenzéki mozgalom jelöltje, Bomba Gábor győzött, csakhogy a mostani polgármester, aki a kormány pártján áll, Ács Rezső addig pereskedett, ügyeskedett, míg csak beülhetett a székébe a Béla téren (ugyan én vigyáznék arrafelé a székekkel: a várost alapító I. Béla király is úgy halt meg, hogy rádőlt a nehéz trónusa és maga alá temette). A képviselő-testület ellenzéki többségű volt ugyan, de csak volt. Ugyanis az Éljen Szekszárd! egyik képviselője – de hiszen csak egy fős volt a többségük, elég erre a célra egy is – bizonyos Zaják Rita elhagyta a frakciót, és azt mondta: függetlenként folytatja a városi politikát. Lehet, hogy független, csak épp különös függetlenség ez: azóta ugyanis már polgármesteri tanácsnok. Lesz őbelőle még akár janicsár-aga is, mert így, hogy a polgármester megkapta a többséget, végképp azt tehet a városban, amit akar, de azt is tesz, mint látni fogjuk.

Ami a helyi sajtót illeti... hej, boldogult úrfikorom, mikor delente beszaladtam a Tolnai Népújsághoz, ha épp nem volt munkám, és ebéd előtt nem szabadultam, míg nem írtam egy jegyzetet az utolsó oldalra. A mai Népújságba nem én kellenék, de tán magam sem törekednék arra, hogy oda írhassak: rátette a kezét a kormány arra is, az önkormányzati hetilapra is. Írtam én erről a kesernyés történetről, nem is olyan régen, nem is ezzel foglalkoznék most, hanem Babits Mihállyal.

Szekszárdon mindent vagy Garay Jánosról vagy Babits Mihályról neveztek el, ami rendjén is van, mert ez a két leghíresebb író, akik a városban születtek, éltek. Élt ott még sok kiváló szerző, de ez a kettő elvben Szekszárd büszkesége, és meg is adják nekik látszólag a tiszteletet. Szobruk áll, Babitsnak emlékháza is van – csak mintha formális lenne ez a Babits-kultusz, ha pénzről van szó. Mert mit látok az előbb? Csötönyi László pár napos bejegyzését a Facebookon, aki az Éljen Szekszárd képviselője. Írta július 29-én, este tíz előtt.

Ma délután újra rendes ülést tartott Szekszárd Megyei Jogú Város Önkormányzata Közgyűlésének Kultúra, Civil Szervezetek, Városmarketing Bizottsága (KCV). Engedtessék meg, hogy megosszam a közösségi oldal látogatóival az általam – szubjektíven – legfontosabbnak tartott napirendi pontot, illetve az ülésen elhangzottakat. (A napirend címe ez volt: A Babits-tanya sorsa.)

Néhány héttel ezelőtt találkoztam azzal a magánszeméllyel, aki a Babits család Előhegyen található présházának (a Babits-tanyának) a tulajdonosa. Elmondta, hogy hosszú évődést követően úgy döntött, amennyiben Szekszárd szeretné az 1828-ban épített présházat – amelyik előtt, a malomkövön legendás versek és a Halálfiai egy része született Babits Mihály tollából – emlékhellyé, turisztikai vagy irodalomtörténeti látványossággá alakítani, abban az esetben eladná azt a városnak.

A kulturális bizottság mindegyik tagja támogatta az ötletet mindamellett, hogy tudja, tudjuk, megfelelő koncepció nélkül hamvába holt ötlet maradhat, vagy lehet egy újabb „haszontalan” épülete a városnak, amelyik gazdátlanul várja a jobb sorsát az eljövendő idők alatt. Nem ez a célunk!

Bízva abban, hogy ezt a csodálatos helyen lévő, legendás présházat a költőóriás születésének közelgő 140. évfordulójára a hely szelleméhez méltó állapotúvá lehet varázsolni, arra kértük határozatunkban a Közgyűlést, hogy a következő rendes ülésén – a tulajdonossal történt egyeztetést követően – szándéknyilatkozatban fejezze ki, hogy élni szeretne a vásárlási lehetőséggel, mindezzel megteremtve az esélyét annak, hogy az elképzelés valósággá válhasson, és minél többen érezhessék azt ebben az országban, amit Babits megfogalmazott a Hazám! című versében:

Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház,

mely előtt ülve ha szertenéztem,

dallá ringott bennem kétség és láz

s amit láttam tejszín napsütésben,

mind hazám volt!”

Csötönyi László – KCV-elnök”

preshaz_csortonyitol.jpg

Hanem nézem mellé a présház képét is, és hát – én ezt az épületet ismerem. Ott laktam egy ideig a közelében, csak azt nem tudtam, hogy Babitséké volt. Hej, kicsi a világ. Az én időmben körülbelül úgy is nézett ki, ahogy a fotón, hanem most más felvételek tanúsága szerint bizony nagyon le van romolva. De egyáltalán: írt ebben a házban Babits?

Írt bizony. Mint a Babits-emlékház honlapja írja (ez egy másik épület, közel a főtérhez):

1921. július elején az ifjú házasok, Babits (IV) Mihály és Török Sophie látogattak haza, de néhány nap után kiköltöztek az előhegyi tanyába, a költő ott kezdte írni Halálfiai című regényét.”

Sőt, Török Sophie egyik levelében részletezi is a körülményeket:

Olyan szép itt az udvar, csupa fa, s a közepén egy befuttatott lugas, most is itt irok. Az élelmiszer is olcsóbb itt, bár nem sokkal. Szép nyugodtan lehet itt élni, azért Anyiék mégis tele vannak bajjal – sokba kerül a szöllő megmunkálása ál[l]andóan 5-6 munkás dolgozik benne 60 K napszámmal – nagyon haragusznak Imréékre hogy jogtalan dolgokat akarnak, meg hogy a két nővérrel szemben mindennel ő rendelkezik, holott Pesten ül és a gond, dolog meg költség a nenne és anyi vállán van, – mégis ha egy szem gyümölcs terem, hát rögtön Pestre küldik, anélkül, hogy megkóstolnák. Annyi apró bajuk van, hogy nem cserélnék velük.”

Ebből bizony ráismerni. Akkor azon a malomkövön írt Babits, nincs mese, meg kell becsülni. Vagy legalábbis meg kéne.

2019-ig még elfogadható állapotban volt a présház, forrásaim szerint akkor szakadt be a teteje és valahogy nem volt pénz, lehetőség rendbe rakni – pedig hát majdnem kétszáz éve ott áll, nincs jó karban. A hegy felől is hiányzik az erózió elleni védőfal, az iszap el-elönti, de hát mire volna való az önkormányzat, ha nem arra, hogy ilyenkor segítsen, a zsebébe nyúljon?

Arra, hogy rontson a helyzeten. Engedélyezték ugyanis, hogy egy szép, nagy, új edzőterem épüljön a közelben, ami nem lenne nagy baj, jó az olyan is, ha van, csakhogy az edzőteremhez szép, nagy, új parkoló is dukál, ami valamiképpen pont a Babits-tanya mellé esik. Tán még rá is. Mindenesetre úgy alakult, hogy valamiképpen „leverődött” a présház vakolata, de teljesen, mutatom is, hogy néz ki.

akutalis_kozeli.jpg

Hát ezt már nem fogja kibírni az épület semmiképpen. Jön három-négy komolyabb eső, és elviszi mindenestől. Jogos, hogy Csötönyi László sürgeti az önkormányzatot, lépni kéne.

Csak hát, ahogy a polgármestert ismerjük, épp azért nem fog lépni, mert az ellenzéke sürgeti. Sőt, pont attól szokta bedugni a fülét. Léphetne még valamelyik illetékes minisztérium vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum, de azok sem fognak, pont, amiért a polgármester sem. Amíg az emberfaj ilyen sárkányfog-vetemény, addig nincsen remény.

Persze lehet, hogy újra vakolják, lehet, hogy rendbe rakja az edzőterem, sportközpont tulajdonosa, ha így van, nem szóltam egy szót sem. Bár ilyen szándékról nem csiripelnek a verebek. Csak arról, hogy romlik, reménytelenül romlik az értékes irodalmi emlékhely. Maga az épület ugyan nem minősül műemléknek, de hát az esztergomi Babits-emlékház sem, mégis igen szépen vigyáznak rá.

Lépni kéne, tenni kéne, mielőtt komolyabb lesz a baj, mielőtt megjönnek a nagy esők. Nem a szekszárdi emberek hanyagok, ha a munkás kéz, a jóindulat elegendő volna a segítséghez, lefogadom, már rendben is volna minden. Ide pénz kéne, engedélyek, millió papír – és az már a városházától függ.

A városházán meg a polgármester az úr.

Így vész el nem is sok, összesen két bába között nem csak a gyerek, de a présház is.

Magyarország, 2021.

 

Szele Tamás

süti beállítások módosítása