Rossz hírek jönnek a sarkvidékről, nagyon rosszak, de ne becsüljük le az emberi természetet: tudunk mi ezen még rontani bőven. Fegyveres konfliktusoktól további környezeti katasztrófákig a világon mindenre van lehetőség most, hogy az északi-sarkvidék tengerei október végére nem fagytak be.

Márpedig ez először fordul elő, amióta méréseket végeznek. Először a Laptyev-tengerről jelentették, hogy az elhúzódó, rendkívül meleg észak-oroszországi időjárás, valamint a meleg atlanti-óceáni áramlások betörése késlelteti a fagyást, és a térségben az óceáni vízhőmérséklet több mint öt Celsius-fokkal haladta meg az átlagot a rekordot döntő hőhullám, valamint az elmúlt téli tengeri jég szokatlanul korai olvadása miatt. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem lesz jég idén télen az Arktiszon, arra ugyanis az előrejelzések szerint csak a század közepén számíthatunk, de azt jelenti, hogy nem csak a Laptyev-tengeren de az összes sarkvidéki tengeren nagyon kevés jég lesz, az is vékony, tehát megnyílik az Arktisz a hajózás és a nyersanyag-kitermelések előtt.

De miért baj ez? – kérdezné a filiszter a karosszékéből. Legyen ez a jegesmedvék meg a fókák baja, ez nekünk csak jó.

Annyira nem jó, mert mire jégmentes lesz az Arktisz, Magyarországon is bőven szaharaivá válik a klíma, és a fene tudja, mit fogunk enni, mert a búza nehezen terem meg a sivatagban, de még ha ezt meg is oldjuk valahogy, sőt, túltesszük magunkat a sarkvidéki állatfajok kipusztulásán is, akkor jön a valódi tánc.

Ugyanis ha az eddig jeges, hajózhatatlan tengerek akár csak félig is felolvadnak, teljesen megnyílik az Északnyugati Átjáró!

Valóra válik Oroszország sok évszázados álma a télen is jégmentes kikötőkről, és hirtelen tengeri szomszéddá válik Oroszhon, az Egyesült Államok és Kanada, méghozzá közelivé. Mi több, Kína is jelezte, hogy igényei volnának... de Oroszország volt az első. Ők már 2001 óta szorgalmazzák, hogy az ENSZ ismerje el orosz felségterületként az Arktisz kétharmadát, és benne magát az Északi-sarkot is. Ezt az igényt arra alapozzák, hogy a Jeges-tenger mélyén húzódó Lomonoszov-hátság összekapcsolódik az orosz szárazfölddel, és ezért szerintük Oroszországhoz tartozik. A tét nem kicsi, ugyanis egyes vélemények szerint a föld kiaknázatlan olaj- és földgázkészleteinek akár a 25 százaléka is ezen a területen lehet. Állandó tengeri haderőt állomásoztatnak a térségben, aminek nem mindenki örül, például Kína sem.

Mi köze Kínának az Északi-sarkhoz? A kérdés rossz, Kínának ahhoz van köze, amihez csak akarja. 2018 elején „Arktisz-közeli” állammá nyilvánították magukat – ha úgy vesszük, Dél-Afrika is az, vagy akár Chile is, mert kinek mi a „közel”, Kínának az az 1500 kilométer, amennyire az Északi-sarkkörtől fekszik ezek szerint nem távolság – és Peking tavaly külügyminiszteri szinten közölte az Északi-sarkvidéki Tanács ülésén Helsinkiben, miszerint (a G7 nyomán):

„Nem szeretné, ha kimaradna az éghajlatváltozás miatt egyre könnyebben megközelíthető régió gazdasági kiaknázásából. Ez egyrészt az ásványkincseket jelenti, másrészt a rövidebb hajózási utat Nyugat-Európa felé, utóbbival kapcsolatban még a „sarkvidéki Selyemút” kifejezést is megalkották.”

Lesz ott öröm, mikor találkoznak a kínai kereskedő- és olajkutató hajók az orosz flottával, az már biztos is. Lesz még tűzijáték is!

Az Egyesült Államok, pontosabban fogalmazva Donald Trump tavaly nyáron ellenkező irányból próbálkozott, mikor is a finom modoráról és éles elméjéről nevezetes elnök egyszerűen bejelentette: hazája meg kívánja vásárolni Grönlandot Dániától. Dánia meg nem adta, mert nem is adhatta, a Dán Királyság nem a cári Oroszország, Grönland nem Alaszka, nem a dán uralkodóházé és nem is a dán államé, hanem a grönlandiaké, akiknek önálló kormányuk van – az más kérdés, hogy ők viszont Dániához kívánnak tartozni. Alaszkát megvehette 1867-ben William H. Seward külügyminiszter Moszkvától, merthogy – adták, éspedig elég olcsón, körülbelül holdanként két centért sikerült beszerezni. Sewardot utána évtizedekig őrültnek tartották, Alaszkát „Seward jégszerkényének” hívták, mígnem 1896-ban aranyat találtak a Klondike mentén, és a többi már megtalálható alapos részletességgel Jack London műveiben. Az igaz, 30 ezer aranyásóból „csak” négyezer találkozott valóban arannyal, és nekik is csak a töredékük gazdagodott meg, de az aranyláz idején már mindenki áldotta Seward zsenialitását (pedig nem tudhatott ő az aranyról előre).

Azonban Grönland nem volt eladó, azt még Vörös Erik alapította, éspedig muszájból.

Eirik Rauda, polgári nevén Erik Thorvaldsson kissé összeférhetetlen, ám annál mozgékonyabb figura volt, és ezek a vonások jellemezték az egész családját is: a mi Erikünk 950 táján született Norvégiában, de családja már gyermekkorában Izlandra költözött, ugyanis Thorvald papát száműzték, gyilkosság miatt. (Az akkor óskandináv jog szerint a nyíltan elkövetett gyilkosságért körülbelül ez járt). Erik sem esett messze a fájától, őt meg 982-ben száműzték, de őt már kettős gyilkosságért, ugyanis egy földcsuszamlás miatt megvádolták a szomszédai, Valthjof és Eyiolf, miszerint az ő szolgái okozták volna a balesetet. A szomszédok lemészárolták a szolgákat, Erik meg agyoncsapta Valthjofot és Eyiolfot, az ügy el volt rendezve az izlandi lovagiasság szabályai szerint, de a ting, a népgyűlés mégis kellett tegyen valamit, kettős gyilkosság történt – száműzték kicsit Eriket, aki előbb egy Izlandhoz közeli szigeten telepedett le családostól, de ott is összekülönbözött Thorgest nevű szomszédjával, sőt, ahogy a feljegyzések írják, „megölte őt, fiait és még néhány másik embert.” Erre már a tingnek sem lehetett galambepéje: az egész családot száműzték három évre. Az izlandiak már legalább száz éve tudták, hogy tőlük északra és nyugatra földek fekszenek, egy Snaebjörn Galit nevű viking valamikor 970 körül már meg is próbált letelepedni Grönlandon, de vállalkozása teljes kudarcba fulladt. Vörös Eriknek viszont sikerült létrehozni egy kolóniát, ami valahogy életben maradt: leginkább a Kis Éghajlati Optimum nevű átmeneti klimatikus felmelegedésnek köszönhetően, ami a 9.-12. század között volt tapasztalható az észak-atlanti térségben. Maga a sziget is ekkor kapta a Grönland, vagyis Zöld Föld nevet: hát igen, a partvidék zöldellt is. Beljebb és északabbra viszont már csak a jégmezőket lehetett volna bevetni, hógolyóval. A grönlandi kolónia végül 1261-ben a Norvég Királyság része lett, csakhogy időnek múlásával meg a Norvég Királyság lett Dánia része, így aztán Grönland is a dán korona uralma alá került.

Ha Grönland egyáltalán komolyan vehető ajánlatot kap az Egyesült Államoktól, minden pénz nélkül, népszavazás útján is kiválhatott volna Dániából és csatlakozhatott volna az államszövetséghez, de így, ingatlanüzlet keretében – nos, ez elképzelhetetlen volt.

Mindazonáltal az eset rávilágít arra, hogy Trump elnök tagadja ugyan a globális felmelegedést, de attól még tudomásul veszi és ki is akarja használni.

Maga a szorosan vett Északnyugati Átjáró viszont már 2007 óta jégmentes. Jégmentes, de eddig nem volt biztonságos: először Roald Amundsen hajózott végig 1906-ban, Gjøa nevű hajóján, de mostanáig jégtörő nélkül járhatatlan volt. Most megnyílik teljesen.

Ahogy az Északkeleti Átjáró is, a szibériai partok mentén, ami a kínai kereskedelem számára lesz lényeges.

Katonai szempontból ne feledjük: ha ne adja Isten, kitörne egy fegyveres konfliktus a csendes-óceáni térség egyik állama és az Egyesült Államok között, az atlanti térség biztosításához eddig elég lett volna két flotta a Horn-foknál és a Jóreménység fokánál, esetleg még Gibraltárt és a Szuezi-csatornát kéne figyelnie a Navynek – de a Keleti Part nagyvárosai legalább a tenger felől viszonylagos biztonságban lennének. (Viszonylagosban, mert mi van, ha a konfliktushoz olyan állam is csatlakozik, amelynek máshol is vannak kikötői, nem csak a Csendes-óceánon – és nem az Egyesült Államok mellett száll be? Meg aztán, ballisztikus rakéta ellen ez sem orvosság.) Most új vizek, tengerek nyílnak új flották előtt. Ami a Navy stratégiájának átrendeződésével is jár majd, és ne feledkezzünk meg a múlt heti hírről, mely fegyverkezési-fejlesztési versenyről számol be a kínai és az amerikai haditengerészet között.

Szóval, érdekes helyzet kezd kialakulni a globális felmelegedésnek köszönhetően, és nem, nem feltétlenül csak a jegesmedvéknek és a fókáknak lesz tőle rosszabb.

Bőven elképelhető, hogy mindenkinek rosszabb lesz, ha megindul a harc a nyersanyagokért és a kereskedelmi útvonalakért.

Azt meg nehezen lehetne elképzelni, hogy ne induljon meg.

Ennyit a fjordokról.

Szele Tamás