Forgókínpad

Forgókínpad

Válaszok rossz kérdésekre

2020. június 01. - Szele Tamás

Van abban valami érdekes és ugyanakkor mélyen elszomorító, ahogy az egymásnak feszülő két óriás, az Amerikai Egyesült Államok és Kína a nagy lökdösődésben a saját háza táján meglehetősen hasonló problémákkal kell szembenézzen. Nem azonosakkal, de hasonlókkal: ami csak azt mutatja, hogy itt is, ott is rosszak a válaszok a felvetődő kérdésekre.

sas_es_sarkany1.png

Pedig hát jobban nem is különbözhetne egymástól valami, mint ennek a két országnak az államrendje, felfogása, világlátása. Aztán mégis, lám csak, Hong Kong forrong, mégpedig joggal, az amerikai nagyvárosok utcáin pillanatnyilag zavargások tombolnak, Trump elnököt egy bunkerbe menekítették, és mindkét helyen tombol a koronavírus.

Nem lehet, hogy rosszul tették fel a politikusok magukat a kérdéseket, és hülye kérdésre csak hülye válasz születhet? De, bizony lehet, rendszerint ilyesmi szokta okozni a nagy, állami szintű bajokat.

Kína helyzete, mint azt pár napja elemeztem volt arra mutat, hogy a Középső Birodalom történelme során újból elérte azt, amit Salát Gergely, a kiváló sinológus a „magas szintű egyensúly csapdájának” nevez, Mi is ez? Bár a 18. század végéről mondja, bizony sokban jellemzi a mostani helyzetet is:

Ez lényegében azt jelenti, hogy a gazdaság elérte azt a szintet, ahonnan az adott keretek között tovább fejlődni nem lehetett: a mezőgazdaságban nem maradt több megműveletlen terület, amit még fel lehetett volna törni, a megművelt területeken pedig a termelékenység elérte azt a felső határt, amelyet hagyományos technológiával lehetetlen volt túlszárnyalni.” (Salát Gergely: A régi Kína története)

Annyit hozzá kell még tennünk, hogy akkor Kínában elmaradt az ipari és tudományos forradalom, így érthető, hogy habár a mandzsu dinasztia egy minden szempontból jelentős világhatalmat vett át elődjétől, az hogy jutott alig száz-valahány év alatt félgyarmati szintre. Most Kína technológiai szempontból ugyan a világ élvonalában van, de nyersanyagforrásai nincsenek kellő mértékben (ezért is fontos számára Afrika, mind befolyási övezet), mezőgazdasági szempontból is elért mindent, amit elérhetett, a hatalmas birodalomban már hosszú évtizedek óta nincs éhínség, ami a Sárga Császár kora, tehát a kínai államiság születése óta nem fordult elő. Lehetne mondani, hogy Peking a csúcsra jutott – lehetne és kellene is, mert ez a csúcs is olyan, mint az összes többi: csak lefele vezet út róla. Elérték a magas szintű egyensúly csapdáját, nincs hova fejlődni. Azonban a különös, felemás, félig-meddig ugyan kapitalista, de ugyanakkor tervgazdálkodásban gondolkodó kínai rendszer a terjeszkedésre, a fejlődésre épül. Mint minden expanzív rendszer, tehát az amerikai is, bár az amerikai társadalomban a kormány nem visel felelősséget a világon mindenért, a kínaiban igen, hiszen totális a szisztéma. Kínában nem újdonság ez a helyzet, a történelmük folyamán sokszor eljutottak már idáig, ilyenkor szokott bukni a dinasztia, a rendszer, hogy aztán pár évtized véres és borzalmas polgárháború után – a legutóbbi körülbelül ötven évig tartott! – átadja a helyét valami újnak, ami azonban kísértetiesen hasonló a régihez. A rendszer eléri fejlődési határait, porrá hamvad és újjászületik, mint egy főnix. Közben a világ – benne Kína – halad, fejlődik, és az új rendszernek a nehéz idők végén megint van mihez felzárkózni.

Ebben a helyzetben adott interjút Mike Pompeo külügyminiszter az amerikai Fox televíziónak, melynek során tévesebben nem is értékelhette volna az eseményeket: érhető azonban, hogy ő, a saját pozíciójából és az Egyesült Államok érdekeit képviselve másként, másnak látja az állapotokat. Azt mondta ugyanis, miszerint:

Kína folyamatos fenyegetést jelent a nyugati világra - jelentette ki Mike Pompeo amerikai külügyminiszter vasárnap a Fox televíziónak adott interjújában.

Az amerikai diplomácia vezetője kifejtette, hogy álláspontja szerint Kína manapság „agresszívabbá vált” a félrevezető információk terjesztésében és a bomlasztásban Hongkongtól az Egyesült Államokig szerte a világban.
„A mai Kínai Kommunista Párt különbözik a tíz évvel ezelőttitől” - állította a miniszter, s úgy vélekedett, hogy a mai Kínai Kommunista Párt szándéka „a nyugati eszmék, a nyugati demokráciák, a nyugati értékrend szétrombolása”. Mindezt a Kínai Kommunista Párt doktrínájából és ideológiájából következő fenyegetésnek nevezte. Hozzáfűzte, hogy ez veszélybe sodorja az amerikaiakat is.

Pompeo több példával próbálta illusztrálni a Kína által jelentett fenyegetéseket. Megemlítette köztük a szellemi tulajdon ellopását, a koronavírus-járványt és azt is, hogy Peking éppen a világjárványra irányuló figyelmet használta ki arra, hogy Hongkongban szigorítson a biztonsági intézkedéseken és keresztülvigye az úgynevezett nemzetbiztonsági törvényt is.” (MTI)

Pompeo a fenyegetés tényében nem téved, annak természetében viszont igen. A válságban, ugyanakkor ereje teljében lévő Kína – milyen csodás abszurditás! – valóban kezelheti a gazdasági-társadalmi problémáit területi expanzióval ideig-óráig, ennek jele Hong Kong elnyomása és a Tajvan elleni invázió lehetőségének állandó emlegetése is, sőt, az Afrikában megjelenő kínai katonai támaszpontok sem sok jót jelentenek. Azonban a probléma oka nem ideológiai.

A mostani KKP persze hogy más, mint a tíz évvel ezelőtti, eltér a húsz évvel ezelőttitől és különbözik a hetven évvel ezelőttitől is, főleg azért, mert teljesen más, eltérő feladatokkal kerül szembe. Az 1949-es KKP még a polgárháborút kellett megnyerje, és be kellett tartania legalább nagy vonalakban az általa tett grandiózus ígéreteket (éhezés felszámolása, általános orvosi ellátás, analfabetizmus felszámolása, népi demokratikus társadalom kialakítása működő népképviselettel, stb.) – a polgárháborút megnyerték ugyan, de minden egyebet kizárólag verbálisan értek el, az 1950-es, 1960-as és 1970-es években ugyanúgy volt Kínában éhezés (főleg az ideológiai alapú gazdálkodás és a Nagy Proletár Kulturális Forradalom miatt), ugyanúgy pusztítottak a járványok, ugyanúgy fabatkát ért az emberélet, mit korábban, legfeljebb vagy nem volt szabad beszélni róla, vagy ha mégis kiderült, azonnal az imperialista ügynökök aknamunkájának tulajdonították a gondokat.

Kinevezték a bűnösöket, esetleg ki is végezték őket, és semmit sem oldottak meg. A konszolidációt Teng Hsziao-ping „négy modernizációja” hozta el, és csak Mao Ce-tung halála után jött el. Teng rendszere sem kisangyalokból állt, elég, ha a Tienanmen-téri véres eseményekre gondolunk: de azok mögött is inkább állt a hatalom minden áron való megőrzésének szándéka, mint a merev ragaszkodás a sajátos, kínai kommunizmus doktrínáihoz. Kína vezetése Hszi Csin-ping örökös pártfőtitkári és elnöki kinevezéséig voltaképpen technokrata volt, és ez az „elvtelen” technokrácia hozta el végre az óriási országnak a régóta megérdemelt békét és gazdagságot. Igen, de ez csak addig tart, amíg a kínai gazdaság felszálló ágban van...

Már Hszi Csin-ping teljhatalmi jogosítványa is azt jelezte, hogy baj közeledik, amit a KKP – a kulturális hagyományaihoz híven – „erős kezű vezetéssel” próbál elhárítani. A valódi válságot a koronavírus-járvány kirobbanása jelentette, és ezt megint a korábbról jól ismert verbális eszközökkel győzik le, ha kell, hát naponta: mibe kerül minden nap elmondani, hogy vége van a ragálynak és aki azt meri mondani, hogy nem hiszi, azt becsukni?

Ez a verbális válságkezelés a világ másik végén, az Egyesült Államokban is megjelent, Trump elnöknek köszönhetően. Trumpnak, aki csak a héten egyszer már megpróbálta tönkretenni hiúsági okokból a világ teljes információs rendszerét (reméljük, nem fog sikerülni) most pedig – hej, de megsértődne, ha olvasná! – igazi maoista módszerrel, a Nagy kormányoshoz méltó elmeéllel kinevezte a jelenleg is tartó zavargások felelőseit. Konkrétan azt írta a Twitterre, amit egyébként tönkre kíván tenni, hogy:

Az Egyesült Államok terrorista szervezetnek fogja nyilvánítani az Antifát.”

Emögött az a vélemény áll, ami Marco Rubiotól, a hírszerzési bizottság republikánus vezetőjétől származik, és azt állítja, hogy a zavargások mögött egy lazán szerveződő szélsőjobboldali csoportosulás, az új polgárháború kirobbantását tervező Boogaloo, illetve a szélsőbaloldaliként számon tartott, szintén lazán szerveződő Antifa áll. Az nem világos, hogy Rubio szerint ez a két társaság szövetkezett volna, vagy éppenséggel az ő harcukat látjuk, de mindegy is, mert nagyjából ostobaságról az egész.

Trump mindig is utálta az Antifát (lelkes bólogatás szélsőjobbról), őket mindenképpen terrorszervezetté akarja nyilvánítani, a Boogaloo-t azért annyira nem utálja, bár ők szerintem a veszélyesebbek, a probléma inkább az, hogy most ágyúval fognak nem is verébre, hanem moszkitórajra lőni. Ugyanis így, szervezetként az Antifa egészen egyszerűen nem létezik, csak antifák vannak. A Boogaloo is hasonlóképpen inkoherens, minden vezetés nélküli mozgalom, aminek csoportjai igen gyakran egymással, sőt, saját magukkal sem értenek egyet. Az Antifa reakcióként jelent meg a militáns szélsőjobboldali csoportok agresszív akcióira, a Boogaloo már furább jelenség, ők egy „második amerikai polgárháborúra” készülnek, azt nevezik „boogaloonak”, „big luaunak”, „big igloonak”, ők álltak az utóbbi idők karanténellenes tüntetéseinek egy része mögött, ők voltak azok a tarkán öltözött fegyveresek, akiktől mindenki frászt kapott – mert bizony nagyon fegyverkeznek, ez az Egyesült Államokban nem megoldhatatlan, ha ők nem volnának, lehet, nem is lenne érdemes AR-15-ösöket gyártani. Az antifák inkább csak verekszenek, néha pont ellenük, de mondom: egyik mozgalom sem nevezhető szervezetnek. Pártnak sem. Egyáltalán, politikailag még csoportnak sem, ezek maximum hasonlóan gondolkodó polgárok csoportjai. És időnként még hasonlóan sem gondolkodnak, sőt, egyes esetekben teljesen mellőzik is a gondolkodást.

Hát hiszen pont a szervezetlenség miatt ideális bűnbakok, és nem kétlem, hogy akadt mindkét csapatból, aki részt vett a fosztogatásokban, csak épp nem elvi alapon és nem szervezetten. Azt se feledjük, hogy ha nem volnának fasiszták a világon, Antifa sem volna, mert ki ellen harcolnának? És azért ne jussunk el oda, hogy szégyen legyen az antifasizmus bárhol is a világon, míg a szélsőjobboldali szervezetek vígan működhetnek, államilag bejegyezve.

Szóval, Trump talált bűnbakot, de nem talált megoldást az ottani helyzetre, Hszi Csin-ping is látszatmegoldásokkal kísérletezik, amelyek a valódi krízist nem megoldják csak elnyújtják, elodázzák, és nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy ezek ketten szándékosan teszik fel rosszul a kérdéseket – ugyanis nem kíváncsiak a valódi válaszra. Nekik az egyszerű és rossz válaszok is remekül megfelelnek, semmit sem akarnak megoldani, ők mindent megúszni akarnak. Mint Chamberlain a müncheni konferencián: azzal tért haza Londonba, hogy „peace for our time”, „béke lesz, míg élünk”, aztán pár hónap múlva ki is tört a második világháború. Ez a látszatmegoldások veszélye. Hogy ugyanis semmit sem érnek valódi baj esetén.

Két dolgon érdemes eltöprengeni, és ezek közül csak a második, hogy mi a válasz a modern társadalmak súlyos problémáira.

Az első az, hogy mi a kérdés?


Szele Tamás

süti beállítások módosítása