Akkor én most előre megfontolt szándékkal, ítélőképességem teljes birtokában marhaságot fogok művelni. Mert nincs annál nagyobb baromság, mint berohanni a harctérre a tűzvonalba és arról kiabálni, hogy őrültség a háború – mentse tettemet, hogy nem a harcosokat és nem is a parancsnokságot kívánom meggyőzni, őket már hiába is próbálnám, hanem a közönséget, a hátországot.

Szóval, unásig ismételtem már magam is, ma meg fogja szavazni a Parlament azt a felhatalmazási törvényt, melynek egyik paragrafusa alkalmas a magyar sajtó teljes kiherélésére, a még független orgánumok leállítására és akár a munkatársak börtönbüntetéssel sújtására is. Ezredszer, de idézem a paragrafust is:

„Aki közveszély színhelyén nagy nyilvánosság előtt a közveszéllyel összefüggésben olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely a közveszély színhelyén alkalmas az emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére, bűntett 3 miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Aki különleges jogrend idején nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

Ez a törvény eddig is megvolt, most az a baj vele, hogy 1. a közveszély helyszíne az ország egész területe, tehát bárhol hatályba léptethető, 2. a „való tény elferdítése” nincs meghatározva. Csak hatásában tekinti a törvény: ha „ alkalmas arra” (mármint a hír), „hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa”, akkor bűncselekmény a terjesztése és büntetendő.

„Mi ezzel a baj?” kérdezné Pista bácsi, Mari néni, Műkörmös Micike és Kockahasú Jóska, „legfeljebb azok a szemét újságírók majd nem hazudoznak összevissza”. Kérem, aki újságíró volt és nem propagandista, az eddig sem hazudozott, azt nem mondom, hogy nem csúszhat be akárkinél egy-egy tévedés, de azt helyre kell és lehet igazítani. A valódi sajtószakma, ellentétben a hivatalosan is sulykolt nézettel, sohasem a pártos elköteleződésről és az információk manipulációjáról szólt, bár ezt hiába magyaráznám azoknak a pártkatonáknak, akiket a politika a média frontjára küldött, ők halálosan biztosak abban, hogy ha ők zsoldosok, akkor mindenki más is az. Az megint más kérdés, hogy pont ugyanannyira alkalmasak újságírásra, mint téeszelnöknek vagy cukorgyár-igazgatónak, vagyis semennyire: gondoljunk bele, Vorosilov elvtárs sem volt alkalmas semmire, de még lovastábornoknak sem, mégis milyen alaposan kiirtotta a krími tatárokat, ha egyszer a Párt azt bízta rá (és milyen szép, békés öregkora volt ráadásul, állandó frászban a KGB-től).

Szóval nem, az újságíró, ha megérdemli ezt a nevet, nem hazudik, legfeljebb neki szoktak hazudni. De amúgy a mostani kornak épp az a legnagyobb bűne, hogy a szurkovi elvek mentén (jé, tényleg: tud valaki valamit Szurkov elvtársról? Pár hónapja elvonult meditálni a pusztába és azóta senki sem látta...) kialakította a post-truth, az „igazság utáni” világot, ahol nem a hírek igazságtartalma számít (gondoljunk a kormánymédia elvesztett sajtópereinek tömegére), hanem a közzétett dolgokról kialakuló vélemény. Ha sokan elhiszik a hazugságot, akkor igaz, illetve mindegy, hogy igaz-e vagy sem: a feladatát betölti.

Most csak látszólag nyúl vissza a magyar kormány az igazsághoz, ehhez az általa rég túlhaladott fogalomhoz, hiszen ha belegondolunk: azt is a hatóságok mondják majd meg, mi igaz, mi nem!

És már alig várják, hogy megmondhassák. A felhatalmazási törvényjavaslat beterjesztése óta hallatszik a fogak csattogása a KESMA lövészárkaiból, sikong a rezes fringiák köszörülése, végre le akarnak számolni mindenféle független sajtótermékkel, most, hogy csodafegyver került a kezükbe.

Akkor tekintsünk egy példát arra, miért is őrültség ez. Vegyünk két címet tegnapról.

A Magyar Nemzet azt írja:

„Jól vizsgázott a korlátozott bevásárlónap”

Ezzel szemben az Index azt írja:

„Nem indult zökkenőmentesen az idősávos bevásárlás” 

Mari néni, Pista bácsi és a többiek meg azt kérdezik:

„Melyiknek higgyek, melyik hiteles? Mert csak az egyik lehet igaz!”

Itt a csapda. Mindkettő igaz lehet. A legtöbb hír ugyanis nem egyértelmű, mint az egyszeregy, ebben az esetben például a Magyar Nemzet az Országos Kereskedelmi Szövetség főtitkárát, Vámos Györgyöt kérdezte az általános benyomásokról, országos szinten, ő persze nem számolt be jelentős problémákról (országosan nem is voltak). Az Index pedig az olvasók leveleit, személyes benyomásait közölte, ők már nem mind voltak elégedettek: természetes is, ahány vásárló, ahány olvasó, annyi élmény, annyi vélemény. Az látjuk tehát, hogy a maga módján, a maga módszerével mindkét lap igazat írt ugyanarról!

Az más kérdés, hogy az olvasók túlnyomó többsége mégsem kereskedelmi szövetségi tisztviselő, hanem vásárló, tehát nem csoda, hogy az Index írása volt sokkal olvasottabb. De akkor is azt látjuk, hogy ebben a kérdésben nincs abszolút és megfellebbezhetetlen igazság, nem lehet egyértelműen csak hatalmas sikerről vagy csak méltatlan bukásról beszámolni: mérlegelés, szempontok, vélemény kérdése, minek látjuk.

Nem eldönthető. De a ma születő törvény márpedig el fogja dönteni. Ad absurdum a Magyar Nemzet munkatársa feljelentheti az Index munkatársát azon az alapon, hogy „én igazat írtam, ő az ellentétét, tehát hazudott és ezzel gátolja a védekezés sikerét”.

Holott az egyik igazság ellentéte lehet épp a másik igazság is, nem kell okvetlenül hazugság legyen, még ha törvénybe is foglalták. Az itt a baj, hogy a hír: tény vagy tények összessége, és ezekből elég sok következtetést lehet levonni. A mostani törvényt nem is annyira a tények valóságtartalma izgatja, sokkal inkább az, hogy egyedül a kormánysajtó – és rajta keresztül a kormány – vonhasson le következtetést, a másféle vélemény lesz büntetendő.

Alaptétel, hogy a rémes hír még nem rémhír: attól hogy valami kellemetlen, még nem biztos, hogy hazugság. És attól, hogy egy hír kellemes, nem lesz okvetlenül igaz. Most ebbe a kétváltozós egyenletbe belép egy harmadik tényező, a kormány véleménye bármiről és mindenről, minek következtében másodfokúvá válik és csak diszkriminánssal lehet megoldani. Diszkriminálnak is majd, kérem, alig várják.

Hogyan lehet igazmondó újságírót hazugságon fogni? Könnyen: elég félreinformálni. Vagy figyelmen kívül hagyni a dolgok természetét. Minden olyan esetben, amely néhánynál több halálos áldozatot követel – és most nem a járványra, hanem a közlekedési balesetekre gondolok – elő szokott kerülni Marvin, a Paranoid Android, a kekec kommentelő. Megint vegyünk egy – most fiktív – példát. Mondjuk lezuhan az Andokban egy személyszállító repülőgép, a fedélzeten a hajózó személyzettel együtt kétszázan tartózkodtak. Ezt a sajtó az utaslistából tudja.

Először tehát – mikor még csak annyit lehet tudni, hogy lezuhant a gép – nem írunk az áldozatok számáról, csak arról, hányan voltak a fedélzeten (ezt a Paranoid Android „áldozatoknak” fordítja). Ez a hír kimegy a címlapra. Aztán jönnek lassan, órák leforgása alatt a további hírek. Találnak egy túlélő utaskísérőt, aki sokkos állapotban tévelyeg az őserdőben. Találnak tíz túlélő utast, a gép egyik véletlenül egy darabban maradt részében. Megtalálják a súlyosan sebesült, de élő parancsnokot. Mindenkit kórházba szállítanak, a kutatás folytatódik, a túlélők állapotáról jelentést adnak ki, a sajtó közli. És akkor jön el Marvin android Nagy Pillanata. Őrjöngve kezdi kommentelni, hogy „hazudtatok, nem kétszáz halott van, csak száznyolcvannyolc, mocskos sajtó, azonnal vegyétek le az írást, mindenkit feljelentek!” Nem számít, hogy a hír frissül, minden új információ belekerül: ő szőrszálat akar hasogatni, néha sikerül is neki. Mondjuk andoki repülőszerencsétlenség ügyében még nem született Magyarországon feljelentés, csak azzal való fenyegetőzés, de engem magamat már jelentettek fel olyan váddal, hogy azt írtam egy neonáciról, miszerint kiperelem a Martens-bakancsából, mire fel az illető megesküdött a feljelentés kedvéért a bíróság előtt, hogy soha nem volt Martens-bakancsa. A tisztelt bíróság ezt az esküt elfogadta, a helyzet részletei iránt nem érdeklődött, jóllehet az írás épp arról szólt, hogy az illető a Btk. és Ptk. paragrafusainak jelentős hányadát megsértette. A tisztelt bíróság csak ezt az egy állítást vizsgálta.

Ez is egy módszer, ahogy az is – volt rá példa – hogy egy MTI-hír másodközlése miatt büntettek lapokat, persze magát az MTI-t nem, mintha nekik közük sem lett volna a dologhoz. Azon kívül, hogy ők voltak a hír forrása, több nem is volt.

Jó, de ezek eddig pénzbüntetések voltak. Mostantól letöltendő börtönbüntetésekkel kell számolnia a betűmívesnek, ha olyant ír, ami valakinek csípheti a szemét.

És tessék nekem elhinni, akármilyen kis ország is a miénk, minden és bármi képezheti feljelentés tárgyát, akár a „Boci, boci tarka” is, mivel:

1. Nem minden borjú tarka, a fekete és fehér, valamint barna és veres borjak miért maradtak ki?

2. A jó minőségű magyar baromállomány többségének igenis van füle és farka, kikérik maguknak a marhatenyésztők még a feltételezést is, hogy ne lenne, ez az ő munkájuk minőségét kérdőjelezi meg.

3. Mi az, hogy oda megyünk lakni, ahol tejet kapni? Tejet mindenhol lehet kapni Magyarországon, ez egy rosszhiszemű ferdítés, ami aláássa az ellátási rendszerbe vetett bizalmat! Alkalmas a zavarkeltésre, gátolja a hatékony védekezést.

Tetszik látni, milyen szépen összejön egy gyermekdalból is az az öt év?

Összefoglalva: ha van egy pohár vizem, melyben a folyadék szintje a pohár magasságának felezővonalában található, arról írhatom, hogy félig tele van, mert igaz lesz.

Azt is írhatom, hogy félig üres, az is igaz lesz. De csak holnapig írhatom: a törvény várhatóan éjféltől bünteti a „félig üres” verziót, amennyiben azt a kormány félig telinek látja.

Különben is: miből telik nekem fél pohár vizekre? Ki fizette azt nekem?

Erről van szó, kérem.

A fél pohár vízről.

És ez épp elég sok.

Szele Tamás