Újrázások és friss élmények, 2021. 5 film, 5 sorozat.
Az élet dicsérete - kedvesség
Mindenki a Dűnét várja. Én pedig tűkön ülök, hogy Az élet dicsérete 2. szezonját elkezdhessem majd valamikor. Ámulatba ejtő kis mese a jellem - a hivatás - és a miliő szellemének hármasáról hideg tájon, meleg színekkel. Különösebb szentimentális erőlködés nélkül is kedves a szívnek (még ha ez a megfogalmazás nem is az én stílusom, annál nagyobb örömmel mondom ezt rá, mert megérdemli). A mentor - mentorált kapocs is pikáns benne, Siegfried cinizmusa nem üres modorosság, hanem egyenest a karakter öniróniájának jele, míg James esetlensége sem puszta kosztümös motívum, hanem a tudás- és tapasztalatvágy előfeltétele, takaros kis fészke. Alig ismert kötelező ékszerdoboz. Főleg egyébként majd karácsonykor lesz érdemes kinyitni.
Szexoktatás 3. - nem kell mindig megújulni
Újat lényegében nem mutat az előző két évadhoz képest, s épp ez az erénye, mert az előző két széria elég karaktert mutatott be és tett izgalmassá számunkra, így mi más lett volna a legfrissebb felvonás feladata, mint az, hogy holmi görcsös újradefiniálás helyett a látszataikon túl is jobban megismertesse velünk a karaktereket. Adam anyukája és apukája üde színfoltok, kapcsolatukról mindennél többet mond el, hogy külön sokkal jobban ismerszenek meg a néző számára, mint karöltve - ez a felismerés házasságuk felől iszonyatosan keserű, remek ábrázolási mód. Az viszont problémásnak tűnik, hogy az új szereplőkkel hadilábon áll a sorozat - egyelőre nem mondhatni, hogy azért, mert ne lennének megrajzolgatva, egyszerűen csak épp elég és épp elég izgalmas egyénkét foglalkoztat a Szexoktatás ahhoz, hogy egy ponton túl az újak már ne üssék meg az ingerküszöbünket különösebben. Ebben az évadban ez még nem volt meghatározóan zavaró, de látszik, hogy a következőnél már nagyon fontos kérdés lesz, mennyire mernek elengedni régebbi kedvenceket újakért cserébe. Azt mondjuk muszáj megjegyeznem, Ruby karaktere és élettörténete idegesítően slendriánul lett megoldva: egy szereplő, akit az évad elején még aprólékosan felvezettek és bemutattak számunkra, kb. egy díszletértékű (merthogy tényleg semmi szerepe nem volt eddig) mellékszereplőnek sem mondható figurát egyszer csak előkaptak, és még azt is megmutatták, hogy érdekes, fogták, és egy ponton csak úgy kellékként el is engedték, majd a fináléhoz közeledve lefokozták arra, hogy egy olcsó poén erejéig visszatérjen (alázzuk is meg, nem?, szinte ordító stílushiba). Azért is igazán méltatlan ez, mert a Szexoktatás az őszinte fiatalokról, az őszinte szereplők garmadájáról szól, és Ruby épp azért volt érdekes a többi, megszokott karakterhez képest, mert imidzsének meghatározó eleme, hogy kinyilatkoztatás helyett inkább prezentál. Többet is adhatott volna magának a sorozat, ha picit lelkiismeretesebben kezelik őt.
Az ifjú pápa, Az új pápa - ÉS!
Azért imádom Az ifjú pápát, mert ha Lenny figuráját jellemezni akarjuk, kitűnik, hogy a diktatúra és a demokrácia nem élesen elváló, ahogy a konzervatív és a liberális világkép sem, ha emberi viselkedésformákról van szó. Vagy helyett Lenny karaktere és-t rakat velünk e fogalmak közé az önmegértés útján. Ugyanakkor ez az 'és' nem egyenlő naiv empátiával. Azt láthatjuk, hogy funkcionális habitusok, amelyek együttesének segítségével tud csak az én bármi jót tenni a közösségért, s önmagáért is, ha az öndefiniálás során elfogadjuk, hogy az 'és' logikailag, plusz pszichésen sem okoz törést egy önképben. Inkább az okoz, ha valaki kényszeredetten választ, mert lemond a kihívásról, hogy önnön magában békítést gyakoroljon. Az emlékezés révén mindenki kicsit konzi, a túlélési ösztön miatt mindenki kicsit liber. Nem mondom, hogy erről szól Az ifjú pápa, de szemtelenül ügyesen és profin, derekasan nyit teret az erről való elmélkedés lehetőségének. Úgyhogy bármelyik korban a klasszik-kánon részét kell képezze egy ideális világban.
A vörös sátor - tényleg csak egy mondat
Egészestés kissorozat/film (ahogy tetszik) és baromi érdekessé válik a The Last Duel-hype tükrében, mert amennyire ismeretlen A vörös sátor, épp annyival intelligensebb alkotás is a feminizmus tükrében, pedig még mélyebbre nyúl vissza a történelem gödrében, mint Ridley Scott mozija. Rebecca Ferguson-rajongóknak alapmű!
Macbeth (2015) - a tudatos forma a film tudata
A szimmetriát, amelyet többnyire megteremt, vagy legalábbis nem taszít el a normál sebességű képpörgés, kreatívan mellőzik a lassított csataképek, ilyenkor aszimmetrikus a látvány, de ez ezeknél a jeleneteknél is a szimmetriából indul vagy még abba tér vissza lassítás közben. Kristálytiszta célt szab ki ez az egésznek: a harmónia-diszharmónia talán egyik legérzékibb ábrázolása. Az csak hab a tortán, hogy az eredeti nyelv gazdagsága, szépelgése, és a képek sivársága (oppozíció ugye) nagyjából ugyanezt a tudatos formai elköteleződést festik meg. Nem állítom, hogy a végefelé nem laposodik el, kísérteties, látomásos, álomszerű tekintetén keresztül egyedi kis világ tárul elénk.
Harry Potter és a félvér herceg - színtévesztés
Alapvetően gyönyörű lenne a Harry Potter és a félvér herceg fotózása, de az összkép sajnos egy hanyagságon elcsúszik. A kültereknek nagyon jól áll a barna filter, álomszerűen jól kirajzolódik a Roxfort természeti környezete. A belterek viszont sokszor kb. összemosódnak. A film szentimentális mozgolódásához ráadásul pláne nem passzol a politikai és tárgyalótermi drámák bukéja. Igényesebb lett volna máris az egész, ha picit fokozottabban odafigyelnek a készítők a belterek megvilágítási módjára, színezésére, vagy ha legalább a tartalmat súlyozzák a színek ígérete felé. A képek tényleg szépek, csak a Roxfort és a környezete lett kevésbé elevenebb, ahogy azt Yates munkásságánál megszokhattuk.
Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le - a kedvesség árnyalatnyival ironikusabb testvére
Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le az egyik legvirgoncabb kis egyhelyben kalandozós komédia, amit csak el lehet képzelni. Címében ott búvik komplett humor-esztétikája, szóval hajrá, nekiesni!
Mise éjfélkor - egészestés filmnek jobb lett volna, de
az sem mentette volna meg attól, hogy tipikusan az a produkció, mely olyannyira naiv, hogy pusztán azért, mert lassan építkezik (semerre), máris azt hiszi, ebbe majd csak úgy ajándék gyanánt filozófiai, meditatív igényeket fog a befogadó belelátni. Kínosan érdektelen párbeszédek, aránytalan andalgás - ijesztgetős etap, ráadásul az ijesztgetéseknél gyakran még azt is elvárják, hogy pörgessünk vissza és keressük már meg, mi is lehetett annyira ijesztő. Olyan, mintha az egész szörnyen nagy átgondolatlan nihilszülte forgatási miliőben készült volna.
Oroszlán (2016) - a szimpla közvetítés elsöprő ereje
Az Oroszlán gyönyörű. És gyönyörűen ellenáll a műfaji csábításoknak. Különösen a fényképezés miatt. Szerencsére, bár a történet önmagában drámai, a film erre nem játszik rá külön, csupán közvetít, ami itt pont elég - háttérbe állva, pusztán megmutatni, ez a jelszava. A film mint médium itt működik a szó szoros értelmében, mert a valamire való nemet mondás is lehet kiváló ábrázolási eszköz, sőt csak az, ezt a készítők itt remekül tudták és éltek vele.
Géniusz (2016; Michael Grandage; Jude Law, Colin Firth, Nicole Kidman) - hiánypótlás
Nagyon jó, hogy végre egy film rámutat arra, hogy az ihlet egy nemlétező kifogás, s valójában a művészet tudatosabb, szervezettebb alkotói folyamatok révén kacsint az ég felé. Pláne az agyonmiszticizált `írás` esetén különösen fontos ez. De extra az is, hogy ügyes egyensúlyozás megy az életrajzi dráma és a konfliktusos dráma között: ezáltal horizontot szélesít a film maga számára, mert nem csak egy alkotóról tud szólni, hanem bármilyen szerzőről. Kellemes-hasznos a Géniusz a háznál.
Írta: Szabó Dárió
A képek forrása: TMDb
