Attól kezdve, hogy egyre határozottabban tette le a voksát az agyat kevéssé megdolgozó akciófilmek mellett úgy vált Sylvester Stallone az ítészek pofozózsákjává. Ha a kritikákat összesítő Rotten Tomatoes adataiból indulunk ki, könnyen azt a következtetést vonhatjuk le, hogy egyik szemetet csinálta a másik után. A szapultak között viszont a magyar közönség részéről a mai napig kedvelt vagy egyenesen imádott filmeket találhatunk. Persze néhol, például az Oscar esetében a kiváló szinkron is besegített a kultuszhoz! Stallone azért nem egyszer lőtt tényleg keményen mellé, de még a legtöbbet szidott és oltárit bukott filmjei között is akadnak megunhatatlan darabok. Az meglehet, hogy nem a komplexitásukkal hódítanak és lepattan róluk a mestermű jelző, de szórakoztatóak! A bűnös élvezetük nem feltétlenül abból fakad, hogy annyira rosszak, hogy már jók, bár olykor még a hibáik is bájos hibák. Stallone megadta a közönségének, amire vágyott. Az, hogy helyenként túltolta a brutalitást vagy a betétdalokat a stílusa része volt. Lehetne sorolni hosszan a támadható pontjaikat, de egy hosszú nap végén inkább hátradőlünk és élvezzük ezeket a filmeket!
Kobra (1986)
Ez volt az első film, melyet Stallone a Cannon stúdió mögött álló párossal forgatott. A Golan-Globus duó nindzsafilmekkel, valamint kőkemény Bronson- és Chuck Norris-mozikkal alapozta meg a hírnevét és ez az akció-thriller is egy volt a próbálkozásik közül, hogy magasabb ligába lépjenek. Határokat nem ismerő B-filmes ízlésük találkozott az izomhősök királyi trónjára pályázó Stallone egójával, melyből ősrobbanásként hasonlatosan létrejött a vész esetén bevetett Kobretti nyomozó. A szuperzsaru, aki Piszkos Harry, Rambo és Batman csodálatos elegyét alkotja. Ma már nyílt titok, hogy a filmet valójában nem George P. Cosmatos, hanem Stallone rendezte, aki akkori nejét, Brigitte Nielsent is magával cipelte a produkcióba. A történet egy sorozatgyilkos utáni nyomozásból egy szekta elleni totális háborúba torkollik. A forgatókönyvet maga szállító Stallone miközben Kobraként lelkesen gyártja a hullákat és az egysorosokat, egy adag egészséges öniróniáról is tanúbizonyságot tesz. Ez nem árt, mivel a film lubickol az extrém túlzásokban még úgy is, hogy a brutalitás javát kivágták belőle. Szerény 87 perces játékidejével tömény macsótúra. A Kobra lelkesen öleli magához a '80-as évek videóklip esztétikáját és az összes zsarufilmes klisét, amit csak ismer, de mindezt kizárólag azért, hogy a kedvünkre tegyen. Így lett a VHS-kultúra felejthetetlen relikviája.
Túl a csúcson (1987)
Nem maradhatott le a listáról a második eposz se, melyet Stallone a Golan-Globus párossal készített. A rendezői székbe ezúttal maga Menahem Golan ült, aki a Rockyt és A bajnokot mixelte össze a boxot lecserélve a filmvásznon jóval alulprezentáltabb szkanderre. Stallone saját bevallása szerint nem tartotta ezt annyira nyerő koncepciónak, ám Golan minden egyes nemleges válasz után addig emelte a neki szánt gázsi összegét míg igenre váltott. A film nem is oly rég még az imdb-n is a posványba volt pontozva, de az évek során egyre többen jöttek rá, hogy a maga módján szerethető darab. A fia bizalmát visszanyerni próbáló kamionsofőr története bevet annyi érzelmi hatásvadászatot akár egy szappanopera, ám olyan ártatlan szívvel teszi, hogy megússza. A Stallone gyerekét játszó David Mendenhall Arany Málnát kapott alakításáért, ami eleve túlzásnak tűnik, pláne az eredeti mozis szinkronnal, melyben Minárovits Péter emeli a játéka színvonalát. Míg az apa-fiú szál dinamikája remekül működik, a fő attrakciónak szánt szkanderbajnokság kevésbé. A Kobra után megint van egy emlékezetes, bizarr küllemű főgonoszunk, ám a film utolsó felvonásában túl sok lesz már az önkívületi állapotban vicsorgó és hörgő izomkolosszusok látványából. A Túl a csúcsont az egymásba folyó érzelgős betétdalaival együtt, sőt részben pont ezek miatt még mindig lehet ajánlani, szkanderező kamionos apukáknak külön! Egy szép emlékű kor lenyomata, melyben a hátra fordított baseballsapka maga volt a rettenthetetlen üzemmódba kapcsolás.
A specialista (1994)
A VHS-korszak akcióhősei sokféleképpen próbáltak a felszínen maradni. Stallone miután befürdött a vígjátékokkal egyik ilyen kísérletének részeként a C4-et és a szexet választotta. A specialista a felszínen neo noirnak álcázza magát, de a komolyság máza annyira vékony rajta, hogy az áttetszőbb az Elemi ösztön sikerét újfent meglovagolni igyekvő Sharon Stone ruháinál is. Sztárok, pucérság és robbanások. Ennyi a film, nem mintha panaszkodnék! A halmozódó duplacsavarokkal csupán megmosolyogtató butaságát kihangsúlyozó bosszúsztori egy laza indok, hogy Stallone és Stone egymásra gerjedhessen. Flörtjeik között az előbbi találékonyan repítgeti a rosszfiúkat a levegőbe, az utóbbi pedig legfőbb dolgaként a végzet asszonyaként pózol szépsége csúcsán. Nem túl kifinomult, ám hatékony módja ez a kettőjük kihasználásának. Míg a logika és a racionalitás meggyalázva sírnak a sarokban, a filmet rendező Luis Llosa egymás után szállítja az egyre nagyobb durranásokat, melyek esztétikus kivitelezésében kimerül a tehetsége. Arról, hogy az önnön szexiségébe beleszerelmesedő film ne váljon unalmassá James Woods gondoskodik. Stallone hiába leckéztet meg egy teljesen indokolatlan, de annál poénabb jelenetben egy busznyi huligánt, Woodsnak az is elég a figyelem magára irányítására, ha kinyitja a száját! Mindenkinek beszólogató pszichopataként egymagában a bűnös élvezetek közé soroltatja át a filmet.
Dredd bíró (1995)
A képregény-adaptációk mostaninál jóval kisebb hullámában jött ki a hírhedten erőszakos Dredd bíró első élőszereplős változata. A néhai Andy Vajna pénzelte akciófilm az alapműhöz való hűségre magasról tett. A kreatív kontrollt magához ragadó Stallone az első adandó alkalommal ledobatja hát magáról a karaktere védjegyének számító sisakot. Az akciósztár attól tarthatott, hogy a közönség nem fogja szeretni, ezért az ő Dreddje emberibbé válik a történet előrehaladtával. Ezt részben úgy próbálják megvalósítani, hogy adnak mellé egy viccesnek szánt havert, akit az eredetileg kiszemelt Joe Pesci helyett sajnos Rob Schneider játszik percről-percre fárasztóbban. Még jó, hogy a szereposztás gazfickókat érintő része korántsem ennyire vészes. Jürgen Prochnow és Armand Assante szórakoztatóan túljátsszák vázlatos karaktereiket. Az elismerésre méltó látványvilág nyíltan idézi meg a Szárnyas fejvadászt. Korrektek az akciójelenetek, a csúcspontot jelentő siklómotoros üldözésből A klónok támadása is nyúlt. A Dredd bíró adaptációnak pocsék, azonban könnyen emészthető, agyatlan mókaként Rob Schneiderrel súlyosbítva is megüti a szintet. A 2012-es feldolgozáshoz mérten szinte csak negatív kontextusban emlegetik, és tény, hogy a szimplán Dredd címre keresztelt verzióval nincs egy súlycsoportban, de, aki egy Stallone-féle régimódi zúzást vár, azt nem éri csalódás.
D-Tox (2002)
Az ezredfordulón döglegyek kezdtek gyülekezni Stallone karrierje körül. A legrosszabbkor jött hát számára a kezdetektől problémás D-Tox. Nem elég, hogy az egyik fontos producer lelépett, a rosszul sikerült tesztvetítések után újraforgatásra küldték a filmet. A stúdiónak végül annyira nem maradt bizalma a kész műben, hogy minden támogatás nélkül hagyta kimúlni. Az Agatha Christietől csórt alapfelállás pedig ütős: egy rakás zsaru egy világtól elzárt detoxikáló intézetben összegyűlik, egyikük azonban nem az, akinek mondja magát és egyenként elkezdi levadászni az ott rekedteket. A film megsínylette, hogy szétszedték majd újra összerakták, de a problémák zöme az elejére korlátozódik. A történet és a magvalósítás itt egyaránt másodvonalbeli, azután viszont, hogy megérkezünk a fő helyszínre, a D-Tox kezdi összeszedni magát. A Tudom mit tettél tavaly nyáron sikeréből érkező Jim Gillespiebe szorult annyi direktori talentum, hogy megteremtse a kellő atmoszférát. A rendezőben dolgozó slasher rutin és a számolatlanul bedobott jobbnál-jobb karakterszínész feledteti a lyukakat a sztorin meg az elkapkodott váltásokat. Azért, hogy ne lehessen fejre megmondani ki a gyilkos, bőven akadt köztük, aki közismert arról, hogy rosszfiúkat szokott játszani. Nem mintha olyan nehéz lenne a készítők előtt járni akár több lépéssel is, de a film ettől függetlenül sokkal élvezhetőbb annál, hogy megérdemelje azt, ahogy a stúdió elbánt vele.