Az ázsiai éttermek valósággal ellepték a magyar fővárost, és a thai mellett talán a vietnámi éttermek szaporodnak a leggyorsabban Budapesten. A vietnami konyha nálunk legnépszerűbb éke alighanem a pho, de hatalmas hiba lenne, ha ennyiben kimerülne a kísérletezés a délkelet-ázsiai ország konyhájával ismerkedve. És a 13. kerületben található Khan étteremben nem is érdemes: nemcsak azért, mert a Pho nem itt a legjobb a városban, hanem azért is, mert egyébként minden más bombasztikusan finom. Nagyon elégedettek voltunk a hellyel, és a kifogástalan minőségű fogások mellett a professzionális kiszolgálást érdemes még kiemelni. Bővebben lent.

Nem véletlen, hogy a magyarok imádják a kelet-ázsiai konyhát: gazdag tésztaételek egzotikus szószokkal, friss feltétekkel, eklektikus ízkombinációval. Szerencsére az első hullámos ázsiai éttermek (értsd ezalatt a sarki kínait, ami mindenhol ugyanazt tudja ugyanannyiért) virágkorának vége, az újabb hullámban (bár ezzel a frázissal ma már óvatosabban élnék) pedig egyre több teret nyernek a minőségi thai, japán és vietnami éttermek (érdekes, hogy relatíve épp a kínaiból hiányzik egyelőre a minőség, bár már itt is találni azért jócskán látogatásra érdemes helyeket). A kelet-ázsiai konyha nagyrészt megegyezik abban, hogy a fő fogásokat tésztás vagy rizses egytálételek teszik ki, de ezzel nagyjából véget is ér a közös nevező.

Persze van átfedés japán és kínai, thai és vietnami között, de japán és thai között már talán picivel kisebb. A kínai konyha pedig annyira gazdag, hogy talán nem is ildomos egységesen megnevezni, hiszen egy másfél milliárd lakosú országról beszélünk, amely sem kulturálisan, sem társadalmilag nem annyira homogén, mint amennyire innen látjuk őket – és ez a konyhájukra is igaz. A térség országainak konyhája mind bír egyedi jellegzetességgel, és ez már azon az erősen lebutított kínálaton is érződik, amivel mi, nyugati emberek itt találkozhatunk. A vietnami mind közül véleményem szerint abszolút egyedi: fűszererezésén, az ételek állagán, de még a rizstésztán is tetten érhető ez a különlegessége. Aki szereti a vietnámit, az tudja, miről beszélek - és alighanem az is, aki nem szereti. Aki nem ismeri, azt csak bátorítani tudom.

Nem épp a legfrekventáltabb környéken találtak helyet

A cikkben értékelt Khan étterem nem a belvárosban található, hanem picit kijjebb, az Ipoly utcában. Persze Újlipótváros ezen része még bőven nem külváros, és nem is nehéz megközelíteni, de tény, hogy nekem nem ez a hely jutna elsőre eszembe, ha egy menő éttermet szeretnék nyitni. Az étterem maga egy újépítésű lakóház alsó szintjén található, a teraszról a kilátás így nem is túl illusztris – lakóházak vannak ugyanis. Én például ezt a panelházat láttam a helyről, ahol ültem.

Még több éttermi beszámolóért és érdekességért kövess minket Facebookon is! Ne maradj le legfrissebb bejegyzéseinkről!

Egyébként maga a hely teljesen rendben van, dizájnos minimalizmus jellemzi, a sötét beltér pedig fokozza a hely romantikáját. A kötelező elemek mellett azért itt ne számítsunk ázsiai giccsparádéra, letisztult modernitás jellemzi a helyet, sok fa, vagy fahatású beltéri elemmel. Sajnos voltam olyan tróger, hogy nem lőttem fotót odabent, az alábbi kép a hely Facebook-oldaláról származik:

Mi egyébként minden alkalommal kint ültünk, amit nyáron nem nagyon kell magyarázni. Mint az a fenti képen is látszik, nem túl nagy a hely, nincs sok szék. Ez egyébként mindig egy jó jel – minél kevesebb vendégre kell főzni, annál több odafigyelés jut egy-egy ételnek. Ajánlott előre foglalni: amikor másodjára mentünk, csak a szerencsén múlott, hogy találtunk helyet, igaz, ez egy hétvége este volt, hétköznap esti látogatásunkkor azért még akadtak helyek. De az látszik, hogy a helynek megvan a híre és a vendégköre, ami egyáltalán nem véletlen. Egyébként meglepő módon a 13-at szeretik a vietnámi éttermek: nem messze van például az Oriental Soup House is, amely szintén méltán híres, bár az engem valahogy nem tudott annyira behúzni, mint például a Hai Nam vagy a Khan (de ez nagyon sok vietnámi étteremre igaz, a többség inkább az „elmegy” kategóriába tartozik nálam).

Hihetetlenül profi kiszolgálás

Mielőtt rátérnénk az ételekre, érdemes egy szót ejteni a kiszolgálásról is, ez ugyanis gyakran a hazai éttermek egyik achilles-pontja. Korábbi kritikáim során nem is nagyon volt említésre méltó, pedig a személyzet nagyon is hozzá tud tenni az élményhez, vagy el tud venni belőle (ebből a szempontból a Mercato volt az üde kivétel). Talán közhelyesnek hangzik, de a jó felszolgáló ismérve számomra, ha soha nincs a nyakadon, de mindig ott van, amikor kell, és a vendéggel történő kommunikáció során kifinomult és udvarias, de nem csepegősen álkedves – és bizony megjelenésére is igényes. Szerintem úgy egy igazi az éttermezés, ha a felszolgálóval gördülékeny a kommunikáció, nem túl sok és nem túl kevés, ugyanakkor vendégként nem érzed, hogy feltétlenül nagyon kedvesnek akarják mutatni magukat, de azért mégiscsak tisztelve és megbecsülve érzed magad. Ez így mind egyben talán túlzó elvárásnak tűnhet egy munkaerőhiánnyal küzdő szakmában, és higgyétek el, általában én sem tulajdonítok ezeknek kifejezetten nagy jelentőséget, de amikor a fenti jellemzők mind teljesülnek, akkor érdemes róluk megemlékezni.

A Khan étteremben ugyanis mindig ez történt: nem is mennék végig még egyszer a soron, a fenti jellemzők mindegyike igaz volt az összes helyi dolgozóra, akivel érintkeztünk. A felszolgálók maradéktalanul és lelkiismeretesen odafigyeltek a vendégre, és még olyan dolgokra is kitértek, hogy a lehetséges eső miatt az eredetileg választott helyünk helyett egy fedett helyet ajánlottak, ami nekünk fel sem tűnt. Első alkalommal pedig, amikor ketten ültünk le egy hat fős asztalhoz, még véletlenül sem zavartak volna meg minket, amikor egy másik társaság keresett szabad helyeket, mi ajánlottuk fel nekik a szétszedhető asztal másik felét. Ezek olyan apróságok, amelyek mind azt mutatják, hogy a dolgozók nem akarják mindenáron rádtukmálni a szolgáltatást, ehelyett a meglévő vendégek igényeire és komfortjára fókuszálnak. De ez csak a jéghegy csúcsa: ami fontosabb, hogy a felszolgálók nem járkáltak körülöttünk, amikor nem kellett, de azonnal és maguktól ott voltak, amikor szükség volt rájuk. Egyébként ez talán betudható annak is, hogy a felszolgálók zöme nem magyar – és bár a közismerten lelkiismeretes ázsiai dolgozók közül is van, aki választékos magyarsággal beszél, bizony van olyan is, aki csak angolul tud – de azt kifogástalanul. Ezzel sem árt azért tisztában lenni, ha meg akarjuk látogatni a helyet, bár azt merem remélni, hogy az manapság már senkit sem zavar, ha esetleg egy-két pincér nem tud magyarul.

Maximális igényesség, remek ízek

És akkor jöjjön a lényeg, az ételek. Külön-külön háromszor voltunk ott (mármint szerkesztőségünk tagjai egymástól függetlenül), ezalatt hét fogást kóstoltunk. Azt merem mondani, hogy a hatból hat fogás nagyon finom volt, egy kivétellel pedig egyszerűen nagyszerű volt minden.

Kezdjük az előételekkel: a tavaszi tekercs, az egyik nagy kedvencem, remekül volt elkészítve. Ami elsőre feltűnt nekem, hogy a tavaszi tekercs itt picit nagyobb, mint amit vietnámi éttermekben megszoktam, de ez egyáltalán nem vált hátrányára. A külső réteg roppanós volt, a hús ízletes, megfelelő arányban töltötte ki a tekercset. Rendkívül jó íze volt, és ami szintén nagyon fontos, nem tocsogott az olajban.

Hasonlóan jókat tudok mondani a húsos és a zöldséges batyuról is: ezek tésztája pont jó állagúra sült, de mégsem vették fel az olajat, a töltelék pedig ízletes volt és krémes.

Az uborkás víz, ami manapság nagyon divatossá vált, külsőre egészen dizájnos volt. Az ára talán kissé túlzó volt, hiszen egy fél uborka volt benne és víz, de a látványért tényleg jár a piros pont:

Főfogásként egyik alkalommal szószos rizstésztát ettünk. A Kedves Olvasó nem lenne beljebb, ha leírnám az ételek nevét, és talán nincs is olyan karakter a billentyűzetemen, hogy maradéktalan vietnámi nyelvhelyességgel le tudjam írni (vagy ha van is, nem tudom hol). Egyébként a választék az étlapon szerencsére nem nagy. Azért írom, hogy szerencsére, mert mindig gyanúsan nézek azokra a helyekre, ahol sok dolog készül egyszerre – ellenben ha kevés fogás van az étlapon, akkor az alapanyagok is gyorsabban forognak, és a szakács kezébe is hamarabb beleégnek a fogások. És itt nem volt sok fogás, tehát nem lesz lehetetlen dolog a választás.

A szószos rizstészták közül kettőt is kipróbáltunk: az egyik marhahúsos volt hígabb, fanyar szósszal, a másik garnélás volt, sűrű, mogyorós szósszal. Abszolút elégedettek voltunk, a szószt külön hozták ki, így mi tudtuk adagolni, és hát az volt a helyzet, hogy gazdagon volt belőle, így óvatosan öntsétek rá a tésztára. A fogás emellett bőven meg volt pakolva zöldséggel is. Felhívnám a figyelmet rá, hogy a rákokat farkukkal együtt teszik bele a fogásba, ami egyrészt autentikusabbá teszi, másrészt nem mindenki pepecsel szívesen a rákok meghámozásával. Nekem bejött.

Kóstoltunk még sült tojásos tésztás fogást is. Talán ez volt az a fogás, ami a legkevésbé autentikusan vietnámi, mégis ez volt a legjobb. A szósz-tészta arány tökéletes volt, a zöldségek roppanósak, frissek és ízletesek (főleg a pak choi, az valami hihetetlenül jó volt). Zöldséges verziót kértünk egyébként, de ettől még messze nem mondható szegényesnek a fogás, sőt – a zöldségkombináció tökéletesen elfeledtette velünk, hogy nincs hús az ételben.

Ironikus módon az egyetlen fogás, amivel nem voltam maradéktalanul elégedett, az pont az a pho volt, amivel manapság még a vietnámi konyhát általánosságban összekötik. Ez sem volt rossz, sőt, az első kanál után meg is jegyeztem, hogy a lének nagyszerű az ízesítése, de végül mégis úgy mertem ki az utolsó kanálnyi levest, hogy hiányzott az az ízorgazmus, amit egy igazán jó pho tud adni. A rizstészta oké volt, de valahogy a szószos tésztában jobban ízlett, a levesben jobban szeretem, ha kevésbé ellenálló a tészta, és homogénné válik az omlós hússal és a sok zöld feltéttel, könnyebben elegyedve mindennel. Itt mást is hiányoltam, a fokhagyma hiánya például fájóan végigkísért minden kanalat, a hús pedig kifejezetten jellegtelen és íztelen volt, cserébe nem is volt omlós.

Mindezek ellenére is azt mondom, hogy ez a pho összességében finom volt, de a sok remek pho után, ami az én gégémet elhagyta, ez egy tök átlagos szintet ütött meg, amire nem fogok sokáig emlékezni. Azt javaslom nektek (de ez egy hangsúlyozottan szubjektív vélemény), hogy a phot enni ne a Khanba menjetek: ha már elmentek ide, egyetek valamilyen más fogást, mert azok viszont tényleg eszméletlen finomak. Ezen felül kedves ismerősöm egyszer evett oldalast is, amit fél órán át dicsért nekem, de mivel azzal az én ízlelőbimbóim nem találkoztak, így ennél többet nem tudok szólni róla.

Egy szó az igényességről

A címben és a bevezetőben is utaltam a minőségre, és most bővebben kitérek rá. Az ételek tálalása kifejezetten igényes, dizájnos tálakon érkeznek a fogások, amelyek ínycsiklandozóan rendezetten sorakoznak vagy fekszenek a tányéron. Sok, egyébként magas minőségű ázsiai étteremre is jellemző, hogy egyszerűen belehányják az ételt a tálba, „úgyis összekeveri a vendég” alapon. Itt ilyenről szó sincs – a tetszetős, minőségi alapanyagok mérnöki rendezettséggel sorakoznak a tányéron, de ez a steril jelleg csak fokozza az étvágyat, és arról árulkodik, hogy a konyhában professzionális munka folyik, maximális odafigyeléssel.

És amire külön ki kell térnem, az a mennyiség: a Khan fogásai után ugyanis garantáltan nem lesz nehéz a gyomrod. Én általában annak a híve vagyok, hogy az étel akkor jó, ha még az utolsó falat is jól esik belőle, mégsem maradsz éhes a végén. Mondom ezt úgy, hogy egyébként nagy étvágyú vagyok, de az én feneketlen gyomromnak bőven elég volt egy előétel és egy főétel, és bár egyáltalán nem maradtam éhes, nem állt nehezemre felállni sem az evés után.

Összességében tehát javasolni tudom a helyet minden kísérletezni vágyónak és az ázsiai ízek kedvelőinek. Az árak átlagosak: 2500-3000 forint környékén mozog egy főfogás, és sajnos azt kell mondanom, hogy ma ez már nem tekinthető soknak – és ezért a pénzért valóban minőséget kapsz ezen a helyen.

Ha Neked is van tapasztalatod a helyről, vagy szívesen a figyelmembe ajánlanál néhány vietnemi vagy ázsiai éttermet, ne fogd vissza magad: írd meg Facebookon kommentben a cikk alatt, és ha már arra jársz, dobj nekünk egy lájkot is. Hamarosan újra jelentkezünk!

Fotó: Ínyenc Fenevad