Van a szexizmusnak olyan hétköznapi formája, ami annyira beépült az életünkbe, hogy észre sem vesszük, vagy normálisnak könyveljük el? Vagy csak a nők reagálják túl a témát és hangoztatják a nyugatról bejövő idegen szavakat, ahelyett, hogy inkább szeretnék a férfiakat, és nem mindenhol a szexizmus rémével jönnénk elő? Tamási Rebeka írása.
Tetszik, mikor egy politikusnő arra a kérdésre, hogy mennyire szexista a magyar közélet, azt válaszolja: Ő ezt soha nem tapasztalta. Ezzel azt sugallná ugye, hogy nem az. Viszont ha valaki a szemére vetné, hogy hazudik, azzal érvelhet, hogy ő csak annyit állított: személyesen nem tapasztalta. Járóka Lívia válaszolt így nemrég az Elle Magazin kérdéseire.
Két dolog jut eszembe. Először is Oroszlán Szonja, aki azzal akarta elvenni a színésznőket ért zaklatások élét, hogy vele sosem történt ilyen. Másodszor meg az okos lány a meséből, aki vitt is ajándékot Mátyás királynak meg nem is – a kezeiből felröppenő galamb képében.
Nos, lehet, hogy Járóka Lívia a mindennapjaiban helikopterrel közlekedik, felülemelkedve az élet apró bosszúságain. Azt már nehezebben képzelem el, hogy antropológusként, a cigányság helyzetének kutatása során sem találkozott szexizmussal. De hogy politikusként, a Fidesz színeiben, a Parlamentben sem vett észre semmit az ott uralkodó atyáskodó szexizmusból, kicsit megdöbbent.
Biztos, én, mi, nők reagáljuk túl, hangoztatjuk itt a nyugatról bejövő idegen szavakat, ahelyett, hogy inkább szeretnénk a férfiakat, és nem mindenhol a szexizmus rémével jönnénk elő.
Szeretném jelezni, hogy a szexizmus nem csak az, ahogyan némely politikus beszél a nőkről. A szexizmus nem csak az, amikor a megerőszakolt lányt leribancozzák a rendőrök, és megkérdezi tőle a nőgyógyász, hogy hát minek ment bulizni. A szexizmus nem csak az, amikor a lúgozós orvosért imát mondanak, és elítélik az áldozatát.
Van a szexizmusnak egy olyan hétköznapi formája is, ami annyira beépült az életünkbe, hogy észre sem vesszük, vagy normálisnak könyveljük el. Ebben az esetben a Járókához intézett kérdésben elhangzó „közéletet” a régies értelmében lehet felfogni, vagyis mint hétköznapi, mindennapi életet.
Doffek Gábor a wmn.hu-n egy felháborodott cikkben foglalta össze házi közvélemény-kutatásának eredményét: „De arra semmiféle mentség nincsen, hogy gyakorlatilag a velünk élő összes nőnek van olyan élménye, aminek semmiféle köze nincs az udvarláshoz, hanem csak fenyegető, ijesztő, undorító élményt okoz nekik néhány szarházi paraszt”. Doffek idéz is néhány beszólást, én viszont még ennél is hétköznapibb, egyszerűbb példákat idéznék.
Bemegyek egy könyvesboltba. Meglátom a középkorú könyvesboltost, aki csorgó nyállal bámul. Csak udvariasságból nem menekülök ki azonnal. Megkérdezi, hogy segíthet-e. Mondom, köszönöm, nem, csak nézelődök. Mire ő: Jól van, addig legalább én is nézelődhetek. Itt menekültem ki, kellett nekem udvariaskodni.
Beszélgetés a húgommal Budapestről, a nyári hőségről. Mondja, hogy a 40 fokban is hosszú farmerben, este farmerkabátban jár: „Nem hiányzik, hogy beszólogassanak”.
Építkezés mellett kell elhaladnom. Bámulás, füttyögés, annak ecsetelése, hogy mit tennének velem ezek a derék dolgos férfiak. Sokszor inkább kerülővel megyek valahová, hogy ezt az élményt megspóroljam. Mint a megerőszakolásnál, ebben a helyzetben is teljesen mindegy, hogy milyen ruhát visel a nő, megkapja a magáét.
Erre persze jönnek csípőből a válaszok, hogy de hát régen is így volt (anyámnak is beszóltak már Békáson az építkezésen, a történelem ismétli önmagát), örülj, hogy tetszel a férfiaknak (köszi, eddig bajom volt az önértékeléssel, de most már menni fog), ne hisztizz, a férfiak se járnak rövidnadrágban (de!).
Akik azzal jönnek, hogy igenis öltözzenek fel a nők, mert csak ne izgassák fel a férfiakat, biztos nem járnak strandra. Ott senki sincs túlöltözve, mégsem történnek csoportos erőszakolások.
Ha nekem nőként minden nap azt kell mérlegelni, hogy mit vegyek fel, hogy ne bámuljanak meg pofátlanul, merre menjek, hogy ne kísérjenek megalázó beszólások a járdán, akkor igenis van szexizmus, és igenis akadályoz az életemben.
És akkor a mai, emelkedett értelemben vett „közéletről” még nem is beszéltünk.
