Ritkán van időnk filmet nézni. Emiatt rendkívül kritikus lettem a filmekkel, hogy azt a kevés időt, ami erre marad, olyan film nézésével töltsem, amit tényleg megéri megnézni. Hát ez olyan volt! Még mindig a hatása alatt vagyok. Rég nem láttam olyan filmet, ami ennyire megérint.

Tegnap este, amíg altattam a fiúkat, pörgettem a facebook hirfolyamot, és egy isemrősöm posztján akadt meg a szemem. Egy 2016-os filmet ajánlott, ami a világháború után játszódik. 

Ezt írta mellé:

“A lelkiismeretet nem lehet elaltatni. Jó film, tanulságos.”

 Majd tovább olvasva még egy ajánlást találtam a filmről: “Különös manapság egy ilyen történetet látni, amikor szinte bármit meg lehet tenni következmények nélkül. A mi világunkban a lelkiismeret, a lélek világítótornya sem működik már...”

Továb küldtem messengeren a férjemnek a linket: ezt nézzük meg!

Megnéztük.

Az eleje lassan indult, de mégérte tovább nézni.

Egy leszerelt katona elfogad egy világítótorony kezelői állást egy lakatlan szigeten. A háború után semmire nem vágyik, csak arra, hogy elvonuljon a világ elől. Azonban útközben beleszert egy lányba, aki végül megkéri a kezét, igen, jól olvasod, a lány teszi az ajánlatot, hogy vegye feleségül. Azonban miután összeházasodnak, semmi sem úgy alakul, ahogy azt a fiatal házasok remélik. Hiszen mire vágyna egy nő jobban, mint hogy anya lehessen! De két babát veszítenek el hamarosan.

Majd a gyász és a fájdalom által feltüzelt az anyai ösztönök felül írnak minden racionalitást, amikor egy csónak a szigetre vetődik egy halott férfivel, akinek a karjában egy ordító csecsemőt találnak.

A nő könyörög a férjének, hogy tartsák meg. Hisz soha senki nem fogja megtudni, hogy nem az övüké, hiszen várandós volt, ezt mindenki tudja. És ő nem akart mást, csak hogy anya lehessen a veszteségek után, bármi áron.

Melyik anya ne érezné át, és azonosulna a szereplővel? Aki szintén túl van veszteségen, aki tudja mit jelent gyermeket elveszíteni, és ismeri azt a tudatállapotot, amikor minden mindegy, amikor semmi nem számít, csak az, hogy anya akarok lenni. Teljesen átjött a szereplő érzésvilága. És mit tettem volna én az ő helyében? Egészen biztos, hogy ugyan ezt akartam volna.

Azonban nem itt és nem happy enddel ér véget a történet. A tetteik következményével szembe kell nézniük. Pár év múlva szembetalálják magukat a kislányuk édesanyjával, aki évek távlatából is gyászolja lányát, akit elragadott tőle az óceán. És a lelkiismeret megszólal. És hiába nem tudja senki, ők pontosan tudják, hogy a gyermek, akit a sajátjukként szeretnek, valaki másnak a gyermeke.

És elindul a belső őrlődés, a belső harc. A férfi feladja magát, de mivel mindennél jobban szereti feleségét, mindent elkövet, hogy megóvja tettei következményeitől.  

Mit érez az anya, aki visszakapja halottnak hitt lányát, de a beteljesülő öröm helyett a kislány nem akarja őt?

Mit érez a nő, aki mindent megtett, hogy anya lehessen, végül elveszíti azt a gyermeket, akit négy éven kereszül a sajátjaként szeretethett?

Mit él át egy gyerek, akinek az egész addigi élete egy szempillantás alatt köddé válik?

És mit érez a férfi, akit a saját lelkiismerete nem hagy nyugodni, amíg ki nem derül az igazság? 

Gyönyörű és felkavaró film.

Nézzétek meg ti is!

Ide kattintva megnézheted:  Fény az óceán felett

Legyél Te is az Eszti-téka közösség tagja! Lájkold a Facebook oldalam, és lépj be a közösségbe!

Kíváncsi vagy ki van a blog mögött, kövess az Eszti-téka Instagram oldalán!

Borítókép forrás: https://snitt.hu/filmek/feny-az-ocean-felett-2016