Nem újdonság, hogy a multinacionális nagyvállalatok szeretik a profitjukat olyan országokban realizálni, ahol alacsonyak az adók. A probléma nem újkeletű, szlogenek szintjén már Magyarországon is többször felbukkant, és az utóbbi időben, ahogy a Facebook és a Google soha nem látott pénzeket termel, az Európai Unióban és világszerte is egyre-másra felmerül a kérdés: hogyan lehetne megfogni azt a temérdek adót, ami évente kifolyik az országok kezei közül?
A Tax Justice Network becslése szerint világszinten évente nagyjából 500 milliárd dollárnyi adó befizetését kerülik ki a multinacionális nagyvállalatok, az IMF pedig még ennél is többre teszi a multik által megúszott adók összegét, az ő számításaik szerint az az évi 600 milliárd dollárt is elérheti. Hogy ez mennyi pénz? Elég sok: az Egyesült Államok például nagyjából 500 milliárd dollárt költött kutatás-fejlesztésre 2016-ban (az egész világon 1,7 ezer milliárd dollár ment el ilyen célra), de akkor is soknak tűnik, ha azt vesszük, hogy 2016-ban az egész világ 7,5 ezer milliárd dollárt költött egészségügyi szolgáltatásokra. A 600 milliárdból nagyjából 200 milliárd dollárral az alacsonyabb jövedelmű országokat rövidítik meg a multik. Mivel ezekben az országokban sokkal alacsonyabb az összes befolyt adó összege, arányaiban sokkal több pénztől esnek el, mint gazdagabb társaik.
Az utóbbi időben az IMF és az OECD is javaslattal állt elő a helyzet rendezésére.
A javaslatokat megvizsgálva az látszik, hogy az IMF, az OECD, és mi, civilek is alapvetően ugyanazt szeretnénk: ne országokra lebontva legyenek megadóztatva a multik leányvállalatai, hanem egy egészként legyen a teljes cégcsoport kezelve, majd ezt követően legyen elosztva, hogy a teljes vállalatcsoport a bevétele mekkora hányada után melyik országban köteles adót fizetni.
És bár ebben az alapelvben egyetértértünk, partnerünk, a Tax Justice Network (TJN) kutatásai rávilágítanak arra , hogy amennyiben az OECD múlt héten közzétett javaslata valósulna meg, azt pont azok az alacsony és közepes jövedelmű országok sínylenék meg, akiknek a legtöbbet számítana a plusz befolyt pénz. Az adótöbblet javát pedig az erősen fogyasztásorientált gazdagabb országok fölözhetnék le, ráadásul az offshore országokban elkönyvelt profit nagysága csak 5 százalékkal csökkenne.
A terv gyakorlati kivitelezése két alapkérdésen múlik: a multik globális nyereségének mekkora része kerüljön visszaosztásra adó formájában, és a visszaosztott adót mi alapján osszák el az országok között. Mind az OECD, mind az IMF javaslata az alapján osztaná szét az érintettek között a pénzt, hogy hol került a kérdéses áru vagy a szolgáltatás értékesítésre. Ezzel szemben szerintünk, civilek szerint azt is figyelembe kellene venni, hogy melyik országban vannak ténylegesen alkalmazottai az érintett multinak.
A két nagy pénzügyi világszervezet tehát azt javasolja, hogy egy multinacionális vállalatcsoport szolgáltatásainak és javainak értékesítéséből származó nyereségre azok az országok legyenek jogosultak adót kivetni, ahol az adott áru vagy szolgáltatás értékesítésre került. Viszont azt nem vennék számításba, hogy a kapcsolódó munkavégzés ténylegesen hol történt. Tehát például egy márkás futócipőt értékesítő multi esetén az az ország járna jól, ahol a cipőt eladják, és nem az, ahol megvarrták. Az OECD értelmezése szerint ugyanis nem a szolgáltatás vagy termék értékesítéséhez szükséges rutinfeladatokból származik a valódi nyereség, a cipő eladásából származó nyereség nem a rutinfeladatból (varrás) származik, hanem annak a márkanév és a dizájn a valódi forrása.
A TJN elemzése szerint azonban utóbbival van egy komoly baj: erősen azoknak az OECD-tagországoknak kedvez, ahol jellemzően a fogyasztás teszi ki a nemzeti össztermék egy jelentős részét, miközben hátrányt szenvednek azok az országok, ahol inkább a termelés az, ami dominál. Azzal, hogy figyelmen kívül hagyják a valós munkavégzés helyét, és az immateriális javakra helyezik a hangsúlyt – amik jellegüknél fogva könnyedén átmenekíthetőek adóparadicsomokba – , az IMF és az OECD javaslata azokat a gazdagabb országokat hozná előnyösebb helyzetbe adók terén, ahol a termékek eladásra kerülnek.
A TJN egyetemek bevonásával végzett számítása szerint amennyiben az OECD javaslatát valósítanák meg, az OECD-tagországok összesen 5 milliárd dollárnyi adóalap-növekedéssel számolhatnának, míg a fejlődő országokat tömörítő G24-ek csak 0,7 milliárddal, míg a G77 többi országa (tehát a G24 országokat, amelyek tagjai a G77-nek is nem számolva) csak 0,3 milliárdnyi adóalappal gazdagodnának.
Ezzel szemben, ha figyelembe vesszük a munkavégzés valódi helyét is, ahogyan azt a TJN is javasolja, nemcsak az alacsony és közepes jövedelmű országok adóalapja emelkedne meg a számítások szerint drasztikusan, de a Egyesült Államok kivételével az OECD-tagországoké is. A TJN elemzése szerint utóbbi esetben az OECD-országok adóalapja 27 milliárd dollárral, a G27-eké 29 milliárddal, a G77-eké pedig 19 milliárddal növekedne.
Ugyanis az adóelkerülés egyik népszerű formája az, amikor egy vállalat létrehoz egy céget egy kedvező adózású országban, ami a termékeihez kapcsolódó immateriális javakat (pl. különféle jogok) birtokolja, de az adott országban valójában nincsenek alkalmazottai. A cégcsoport másik tagja pedig, aki a tényleges termelést végzi, jogdíj formájában átjátssza a saját nyereségének egy részét az adóparadicsomban lévő társának, aki már csak valami minimális adót köteles befizetni. A korábbi példánál maradva például pénzt fizet a sportcipőre nyomott márkajelzések után. Pont ezért kellene figyelembe venni azt az adóztatáskor, hogy hol történik valós gazdasági tevékenység, így nemcsak igazságosabban lehetne elosztani az adókat, de egyben fel lehetne lépni az adóparadicsomok ellen is.
Például ha egy vállalat 10 milliárd dollár profitot termelt, és az eladásainak, alkalmazottainak, valamint eszközeinek 10 százaléka „A” országban található, akkor „A” ország 1 milliárd dollár után élhetne adóköveteléssel. Viszont ha egy másik országban a vállalatnak nincsenek sem eszközei, sem alkalmazottai és forgalmat sem bonyolított, akkor az adott ország nem volna jogosult adót kivetni a cég nyereségeire – így nem lehetne azt sem megcsinálni, hogy pár százalékos adóval megússza egy cég az adózást egy olyan országban, ahol valójában csak egy postafiókja van.
A valóságban persze a fent említett módszer átláthatatlan és bonyolult céghálókon keresztül történik. Ezért is fontos megemlíteni, hogy a TJN idézett számításai a multinacionális nagyvállalatok országszintre lebontott üzleti beszámolói alapján történtek, amiket idén tett először elérhetővé az OECD a nyilvánosság számára is. Országok szintjére lebontott beszámoló alatt azt értjük, hogy az egyes leányvállalatok beszámolói külön-külön is elérhetőek, nem csak a cégcsoport zanzásított eredménye, amelyben könnyű lenne elrejteni a fentebb említett ügyeskedéseket.
Azonban az olyan multik részletes üzleti beszámolói, amiknek a központja nem az Egyesült Államokban van, továbbra sem nyilvánosak, azokat az OECD 2020-ban tervezi csak nyilvánosságra hozni. Ezért félő, hogy mire az adatok elérhetőek lesznek, az OECD már áttolja a saját adóreform-javaslatát, anélkül hogy a nyilvánosságnak rálátása lenne annak valós hatásaira. Utóbbi miatt a civilek nemcsak arra szólították fel az OECD-t, hogy gondolja át az adóreformját, de arra is, hogy mihamarabb hozza nyilvánosságra a többi részletes beszámolót is.
