A mai társadalom szomorú és elkeserítő tükröt tart nekünk.

A szülők gyakran egymással versenyezve bántalmazzák gyerekeiket és mindezt a társadalom legnagyobb közömbössége mellett.

Naponta hallani szülőket, ahogy arról mesélnek, gyerekeiket milyen módon igyekszenek jó kislánnyá, vagy illemtudó kisfiúvá nevelni. A gyerek  szellemi fejlődését elősegítendő mindenféle fejlesztő és tanító szándékú játékot vesznek nekik, nem hagyják őket szabadon játszani. ("Játszani is engedd" József Attila)  (Vekerdy Tamás véleménye szerint, csak az a gyerek nem fejlődik, akit fejlesztenek.) Vagy azt mesélik egymásnak, melyik gyerek állt fel előbb, mikor kezdett nőni a foga, vagy hogy milyen korán megtanulta a számokat, betűket. Őrült versenyhelyzeteket alakítunk ki. Már az óvodában szintfelmérő feladatokat adnak a gyerekeknek és igyekeznek topmenedzser tulajdonságokat nevelni beléjük, és a sok-sok különböző egyéniséget egy séma szerint osztályozni. Bizonyos tulajdonságokat jónak, másokat hibásnak minősítenek, melyek majd a gyermek későbbi életében életbevágóan fontosak lesznek szerintük. Ez nagyon beteg.

Miközben mindezt teszik a szülők a gyerekekkel, elmaradt a gyerekekkel való valódi, őszinte foglalkozás, mert arra már nem jut idő.

A gyereknek azonban a fentiekkel ellentétben arra van szüksége, hogy a nevelői tiszteletben tartsák, toleranciát mutassanak érzéseivel kapcsolatban, érzékenyek legyenek a szükségleteire és sérelmei iránt. John Bradshaw írja, hogy a szülő a gyerek számára tükör funkcióval bír. Az újszülött első alkalommal saját édesanyja szemében tükröződve látja meg magát. A szülőknek így az is feladata, hogy segítsenek gyerekeik számára abban, hogy a gyerekek a saját érzéseik között eligazodjanak. Segítsenek nekik megérteni, hogy lehetnek dühösek, amikor bántják őket és segítsenek nekik abban, hogy tudják ezeket az érzelmeket is egészségesen megélni és feldolgozni.

Az, hogy nem osztályozzuk jó és rossz minősítő jelzőkkel az érzelmeket, még nem jelenti azt, hogy neveletlen gyerekeket gyártanánk sorozatban. Egy elég jó szülő saját szabadsága ugyanis természetes határt szab a gyerek viselkedésének is. Azaz a gyerek inkább tanulja meg a viselkedés formáit utánzás, a saját szülei viselkedésének utánzása által, mintsem fejlesztő vagy nevelő útmutatások alapján.

A mai nevelésnek hívott viselkedéssorozat, amit a szülők követnek a gyűlölet melegágya. És kétféle sérült személyiség kialakulásának kedvez. Az egyik a szörnyeteg, aki a gyűlöletét mások ellen fordítja (zsidók, migránsok, oltottak, nem oltottak, maszkot viselők, maszkot nem viselők). Ez a személyiség aztán később alkalmas célpontja mindenféle politikai megfontolásoknak, és könnyen válik felhasználhatóvá politikai célokra a gyűlölet tárgyának cserélgetése által. A másik az olyan altruista személyiség, akik dühüket és haragjukat maguk ellen fordítják, és ebbe akár bele is betegednek. Ők a depressziósak, túlalkalmazkodóak, mindent elviselők.

A mai nevelés általam legnagyobb hibáinak tartott elemeit az alábbiakban szeretném címszavakban felvillantani (Alice Miller: Kezdetben volt a nevelés című könyve alapján):

• az értékek viszonylagosak: a rangsor és a hatalom dönti el, hogy egy adott cselekedet jónak vagy rossznak számít.

Ennek látványos példája, amikor a szülő a verekedő gyerekét azzal akarja megnevelni, hogy megveri büntetésből. A gyereket ez teljesen összezavarja. Amikor a szülő agresszív, az nem hiba, de amikor ő agresszív, az rossz.

Ugyanez merül fel ma az elektromos kütyük kapcsán is. A szülők annyit használhatják a telefonjukat, amennyit akarják, nézhetnek tévét, de amikor a gyerek akarja ugyanezt, az már rossz

• az érzelmek is viszonylagosak: a hierarchia dönti el, hogy adott érzelem jó vagy rossz-e

Attól függően, hogy ki érzi, lehet egy érzelem elfogadható vagy elfogadhatatlan. Erre az alábbi példákat tudom felhozni:

• lehetetlenség egyszerre igazat mondani és senkit sem megsérteni

Gyakori példa, hogy egy gyereket bocsánat kérésre kényszerítenek a szülei valamilyen a szülők által elfogadhatatlan cselekedet miatt. Például, mert nem akarta odaadni a játékát a szomszéd kisgyereknek. És ez a tette a szülőben azt a félelmet ébresztette fel, hogy a gyerek irigy felnőtt lesz, ezt pedig szeretné belőle kinevelni. Ezzel gyakorlatilag a gyerekek azt tanulják meg, a saját őszinte érzelmeik felvállalhatatlanok, le kell őket hazudni.

Vagy manapság nagyon gyakori a népszerűség problémája is. Mindenki büszkébb a gyerekére, ha azt mesélheti, hogy az ő gyerekét mindenki szereti, mert olyan rendes gyereknek tartják. A gyerekek körében pedig a menőség, a népszerűség, hogy mindenki szeressen, soha korábban nem látott elvárássá vált. Senkit nem fog szeretni mindenki. Pusztán a személyünk sok embernek szimpatikus, vagy ellenszenves, az érzéseinkkel pedig van, hogy megbántunk másokat és van, hogy mások bántanak meg minket. Nem szabadna, hogy ez a népszerűség ilyen központi helyet foglaljon el a személyiségünk értékrendjének kialakulása során.

• hazugság nélkül hálát mutatni, ha nem érzünk hálát

A fentihez kapcsolódik, amikor arra kényszerítjük a gyereket, hogy valamit, aminek nem örül, köszönjön meg.

• a gyereknek meg kell tanulnia, hogy a nevelő, referencia személy, tanító vagy szülő szeszélyeit és abszurditását ellenállás és gyűlölet nélkül fogadja el.

A gyerek kénytelen ezeket a szeszélyeket elfogadni, hiszen többnyire függő viszonyban van ezektől a személyektől. A túlélése, a továbbtanulása stb. függ tőlük.

A szeszélyek ilyen mértékű elviselése azonban emberfeletti teljesítmény, amit csak a gyerekektől követel meg a társadalom, felnőttektől soha.

Képzeljük csak el, hogy felnőttként ilyen nem történhet meg velünk. Ha valamilyen megalázó helyzetbe kerülünk, ritka az a helyzet, hogy nem léphetnénk ki belőle, vagy legalább nem mondhatnánk el az ezzel kapcsolatos érzelmeinket, tilos lenne dühösnek lenni a minket bántalmazókra. A gyereknek ez az opció nem adatik meg. Neki bocsánatot kell kérnie, hálásnak kell lennie. És az érzelmeiket kontroll alatt kell tartaniuk. Mert csak így lehetnek jó kislányok és jó kisfiúk.

Azonban lehetetlenség a szülő kegyetlenkedéseit nem észrevenni és egyszerre autonóm felnőtté is válni, a gyerek szükségképpen lelki sérüléseket fog szerezni, ami által sohasem lehet egészséges felnőtt.

• a test piszkos és undorító

Az emberi test teljes tabu sok családban. A gyerek nem érti a szülő felháborodását, amikor boldogan mutogatja az újonnan felfedezett nemi szervét, és nem érti azt sem, hogy ez miért nem volt probléma, amikor a kislábujját találta meg ugyanilyen örömmel.

Ugyanakkor itt is megjelenik a hatalom szerinti differenciálás is. A felnőttek sok szexuális visszaélést követnek el a gyerekekkel szemben, melyek gyakran következmények nélkül maradnak.

• engedelmességre nevelés a referenciaszemélyeknek: a felnőtteknek való teljes alávetettség

A neveléssel közvetített értékrend hierarchia mentén határozódik meg. Én még azt is megkockáztatom, hogy ez a szülői bántalmazással szembeni gyermeki tehetetlenség, sőt az ezért történő hála szülői kikövetelése, sok emberben hatalomvágyhoz is vezet.

• Az engedelmességre nevelés következményei:
  • újabb alárendelődésre való azonnali készség (pedagógus, főnök vagy diktátor, mint szülő)
  • aki semmi mást nem fejlesztett ki magában, mint a mások parancsainak való engedelmességet, szinte elvesztette annak lehetőségét, hogy saját belső értékrendje alakuljon ki, az értékrendjét a hierarchia fogja befolyásolni, az ilyen ember könnyen irányíthatóvá válik
  • az ilyen ember észre sem veszi, ha valami morálisan valójában vállalhatatlan történik  a környezetében (például a TV2 érzékenyítő trainingeket kényszerült tartani az alkalmazottainak miután az egyik valóságshowban szexuálisan bántalmazott egy férfi játékos egy női játékost, és a tévé munkatársai nem vették észre, hogy bántalmazás történt, hiszen Magyarországon a nők tárgyiasítása általánosan elfogadott)
• a szülők neveléssel belénk vert utasításai (legyél kedves, legyél hálás, legyél pozitív, legyél erős, a fiúk nem sírnak ...) a belső értékrendet helyettesíti.

Ezek jó alapot adnak az aktuális politikai irányzatoknak is, hiszen a neveléssel ily módon közvetített értékek bármikor lecserélhetőek a politika kénye-kedve szerint, az adott környezethez igazíthatók (pl. náci Németország: a zsidók üldözése; mai Magyarország: a nők tárgyiasítása)

• ha mindig megmondták, mi a jó és mi a nem helyes, ha soha nem volt lehetőségünk a saját érzésekről tapasztalatokat szerezni, és a kritika leghalványabb jele is életveszéllyel járt, mert a szülők nem viselték el, megmarad a szülők idealizálása. A gyerek így élethosszig tartó bűntudattal és bénító hálával a szülőhöz lesz kötve.

A másik probléma ezzel, a szülők idealizálásán kívül, hogy megjelenik a bántalmazással szembeni teljes vakság, közömbösség és közöny. Mivel megtanultam a nevelés által, hogy bizonyos cselekedet, amit a szülő a gyerekkel tesz, nem bántalmazás, azaz engem nem bántalmaztak, hanem neveltek ("sőt néhány atyai / anyai pofon még jót is tett nekem"), akkor azt sem fogom észrevenni, ha a környezetemben valaki ugyanezeket a bántalmazásokat szenvedi el. Nem vehetem észre. Hiszen, ha észrevenném, azzal is szembesülnöm kellene, hogy velem is ugyanez történt. És az bántalmazás volt. Azaz az én szülőm is bántalmazó volt. És itt bezárul az ördögi kör, mert az idealizált szülő soha nem lehet bántalmazó.

Ez aztán ahhoz vezet, hogy bizonyos emberek semmilyen együttérzést nem tudnak mutatni bántalmazott emberekkel szemben. Vagy ennél is tovább mennek és elindul az áldozat hibáztatása (minek ment oda?, miért ezt a ruhát vette fel?, minek ivott alkoholt? lehet hallani gyakran szexuális erőszakot átélt áldozatokkal szemben)

• ezek az emberek általában nagyon határozottak, hiszen úgy gondolkodnak, mint a többség, rendkívül nagy magabiztossággal rendelkeznek, miközben ők a leginkább befolyásolható elemei a társadalomnak

Sok pszichológus tartja, hogy a rosszul működő családokból pszichoterápiára eljutott áldozat általában a család legegészségesebb tagja, mégis őt kezelik.

Ugyanígy az érzelmeknek is a fentiek szerinti hierarchikus rendszerbe való beépítése rendkívül sok sérülést okoz a gyermekek lelkében, és sérült felnőtteket nevelnek ki. Tele elfojtott, letagadott érzelmekkel, melyeket szavakkal kifejezni lehetetlen. De ezek az érzések folyamatosan kiutat keresnek maguknak és játszmákban, játszmahegyekben sülnek ki, megjelennek furcsa dühkitörésekben, szenvedélybetegségekben vagy  más betegségeket okoznak. Az érzelmek kontroll alatt tartása rendkívül sok energiát emészt fel.

Tapasztalataim alapján biztos vagyok abban, hogy ez az energia azonban felszabadítható. A megfagyott érzések elérhetőek, felolvaszthatóak, átélhetőek. Nem kell többé kontroll alá helyezni őket. Mindehhez egy komoly önismereti munka kell egy olyan értő tanúval (pszichológussal), aki megengedi nekünk a szüleinkkel vagy más minket bántalmazó emberekkel szemben ezeknek az érzéseknek a validálását és megérzését.

Az érzelmek ilyen formán történő felszabadítása aztán felszabadít minket is. Rengeteg energiánk lesz, amik a saját életünkbe fektetve segítenek a saját céljaink elérésében. Rengeteg ilyet láttam már sikeres terápiát átélt embereknél. Magánéleti sikerek, karrier sikerek és egy őszinte és szabad élet lehet a jutalma annak, ha ezen az úton végigmegyünk.