„A lány huszonéves, de még mindig be kell jelentenie, ha menni akar valahova. Így valahogy nem érzem, hogy egy pár vagyunk” – Levélírónknak korábban már volt olyan kapcsolata is, ahol két hónap alatt mindössze három randi történt, és olyan is, ahol napok alatt lezajlott az első szex és hónapok múlva már az eljegyzésen gondolkozott. Most viszont olyan helyzetben van, ahol neki kell alkalmazkodnia.
Ha esetleg nem tudtad: a Csajok és Pasik társkereső egy igen népszerű ismerkedős oldal, ez itt a hozzá kapcsolódó párkapcsolati blog, nem csak a társkeresők történeteivel. Ha végeztél a sztorival és szívesen keresnéd te magad is a nagy Őt, nézz be hozzánk! A regisztráció ingyenes és azonnal kipróbálhatod.
Nem szoktam általában kitárulkozni, hogy mások beleszóljanak az életembe, de eljutottam arra a pontra, hogy most már mások véleménye is érdekel.
Van egy barátnőm, tőlem fiatalabb, sok mindenben egyezik az ízlésünk, megengedtem neki, hogy az új lakásomat is rendezgesse, tehát megbízom az ízlésében ilyen téren is. Talán majd együtt is élünk itt, ha úgy alakul. Igen ám, de ez az egyik sarkalatos pont a dologban, merthogy nem akar otthonról eljönni!
Neki állítólag én vagyok a második pasija, így türelmes vagyok vele. Sokszor van, hogy én reagálom túl, de van, hogy pár kiakadásomat – nem is ez lenne a legjobb szó, erős, inkább a másképp gondolkodásom – valahogy jogosnak érzem.
Például: nem szeretek nagyon hozzájuk menni, mert az ő szobája és a vécé, meg a bejárat között ott van a nappali, ahol az apja meg az anyja nézi a tévét, és ha ki akarok menni, vagy épp megérkezem, vagy távozok, el kell vonulnom előttük, bár nem szólnak - azt hiszem, szimpatikus is vagyok nekik, legalábbis nem adták jelét az ellenkezőjének -, de engem ez akkor is feszélyez, hisz sejtik, mit csinálunk, vagy fogunk a lányukkal a szobájában. Jobban szeretem, ha inkább nálam vagyunk.
Korábban nem mindig és nem azonnal szoktam felismerni, hogy ha valami nem stimmel. Ennek oka, a már sokat emlegetett rózsaszín szemüveg, felhők, pillangók és hasonlók...
A lány huszonéves, de még mindig be kell jelentenie, ha menni akar valahova.
Így valahogy nem érzem, hogy egy pár vagyunk, főleg miután többször is kijelentette, hogy nem fog, nem akar, nem tud hozzám költözni, de amikor megkérdeztem, miért nem, elfogadható választ nem kaptam. Gondolom, megszokta, hogy otthon mindent megcsinálnak helyette, és ő sajnos tényleg olyan, hogy a kaját elé kell rakni, szerintem még semmit soha nem főzött. Ha nálam van, mindig rendelünk valamit, fel sem merült, hogy főzzünk. Pedig lehetne, minden adott hozzá.
Hónapok óta tart ez:
együtt vagyunk, de úgy érzem, még mindig az egymás kiismerése, a másik feltérképezése zajlik, és a sok sejtés arról, mi van köztünk és mi lehet még ebből? Bizonytalanság, kétértelműség, de szerintetek normál esetben hol kéne tartanunk ennyi idő múltán? Meg lehet még menteni ezt a helyzetet?
Volt olyan kapcsolatom, ahol két hónap alatt mindössze 3 randink volt összesen, és olyan is, ahol napok alatt megtörtént a szex köztünk és 3 hónap múlva már az eljegyzésen gondolkoztam. Tényleg minden esetben érzi az ember, hogy kitől mit akar? ( már az első percben akár). Nem tudom áthidalni, törődjek bele? Szerencsétlen helyzet, de van benne azért jó is.
