Van néhány könnyen felismerhető jele annak, ha elrontottuk a foglalást és véletlenül egy pocsék szállásra érkezünk. Az egyik ilyen jel, hogy a hotel helyén, vagy legalábbis azon a helyen, ahol a Booking.com szerint a hotelnek állnia kéne, tehenek legelnek békésen, amíg a szem ellát. A másik, ennyire azért nem feltűnő, de azért elég jól azonosítható jel, ha rajtunk kívül senki sincs a szállodában.
Velünk éppen ez történt Langkawi-ban. Miután végignéztünk pár méregdrága, az Airbnb-n találtunk egy D’Coconut Villas névre hallgató panziót harmadáron, magán tengerparttal és bónusz feszített víztükrű medencével, ami azért még Ázsiában sem szériatartozék egy panzióban.
Azzal győzködtük magunkat, hogy biztos azért ilyen olcsó, mert távol esik a legnépszerűbb strandoktól és a turistáktól zsongó sétálóutcáktól, ellenben meglepően közel van a repülőtérhez, vagyis időnként talán zajos.Esetleg. Arra már csak legyintettünk, hogy az értékelések egy része szerint bunkók a recepciósok, és udvariatlan a pincér, ennyi pénzért azt is elviselem, ha olyanok, mint bármelyik átlagos wellness szálloda személyzete Kelet-Magyarországon.
Arra viszont nem számítottunk, hogy a bunkó személyzet által üzemeltetett hotel rémképének éppen az ellenkezője igaz. A személyzet iszonyatosan kedves, ellenben nincs még meg a hotel, amit üzemeltethetnének.
A szobánk, vagyis a tengerparti villánk ugyan megvolt, sőt a tengerparti naplementét is bekészítették, sőt a medencében is pattanásig feszítették a víztükröt. De a recepció még akkor épült, amikor megérkeztünk, és a többi szoba, vagyis villa, vagy zsúfolva volt indiai munkásokkal, vagy még most ácsolták.
Hamar rájöttünk mi történt: hónapokkal előre lefoglaltuk ezt a szállást is, a panziót viszont azóta eladták, és az új tulajdonos egy alapos felújítással kezdte. A mi foglalásunkat viszont nem akarta lemondani.
Hamar beleszoktunk, hogy miközben a medencében úszunk, a kertészek trópusi virágokat ültetnek, a festők a falakat mázolják, az ácsok meg megpróbálják a helyükre tenni az új ajtókat. Mindenki megpróbál minket kikerülni, széles good morning sir, good morning ma'am-mel köszönnek, és közben úgy tesznek, mintha ők a hotel személyzete lennének, és nem is lenne más dolguk, mint kiszolgálni minket. Csak addig is ide most beássák ezt a pálmát, meg felfúrják ezt a képet, ha nem baj.
Az egyik indiai munkás minden reggel átvitt minket egy másik, közeli hotelbe reggelizni, a melósok kisbuszával, ami pont olyan volt, mint minden melósokat szállító rozoga kisbusz Közép-Európában: nehezen nyíló tolóajtó, lerohadó motor és koszlott ülések, amik hosszú évek alatt megteltek a cigarettafüst, enyv, és az emberi izzadság különös keverékével, amit mindenki azonnal felismer, ha végigszenvedett már egy lakásfelújítást. Ez a kipárolgás talán csak abban tér el a magyartól, hogy itt Malajziában nem tartalmazza az olcsó kevert szagát.
Egy ilyen reggeliről tértünk éppen haza, amikor a leendő recepció helyén összefutottunk az új tulajdonossal.
Kedves, negyvenes maláj fickó, aki annyira mosolyog, hogy már ötven méterről is látszik,hogy elől nagyon visszafogottan fogalmazva is hiányos a fogsora. Bemutatkozunk mindannyian, ő azt kérdezi, hogy honnan jöttünk, mi meg hogy ha tegnap fogadott a még épülő étterem helyén egy egész busznyi kínai turistát, akkor ez azt jelenti-e, hogy mi is megvacsorázhatunk esetleg ma ott.
"Hát persze, kikészítünk egy asztalt maguknak a partra, távol a kínai turistáktól! Kínai grill, az lesz a vacsora, ha megfelel, hát hétkor, akkor a legszebb a naplemente a tengerparton” - mondja. Szinte nevet, nem is mosolyog, majd mellesleg megemlíti, hogy neki vannak ám magyar barátai.
Ismerem már ezt, Sri Lankában minden taxisofőr Budapesten tanult, Laoszban minden pincér járt már a Balatonon, csak nem jut eszébe a tó neve, na. Így lehet a turista bizalmába férkőzni, hogy aztán felvessék, hogy hát van ez a nagyon jó étterem, egy napos hajóút, vagy selyemkelme-festő üzem, amit nem kéne kihagyni, ha rá hallgatunk, és miért ne hallgatnánk rá, hiszen ismeri Budapestet, vagy legalábbis Puskást.
"Hogy hívják a barátját?” - kérdezek vissza gyanakodva.
“Zoltán” -vágja rá némi feszült gondolkodás után.
“Pont mint engem. Érdekes” - vetem közbe, és most már szinte biztos vagyok benne, hogy egyetlen másik magyar nevet sem tud, sőt nem is hallott soha.
Aztán este hétkor állunk a tengerparton, kicsivel messzebb kínaiak tömik magukat a svédasztallal, miközben mi nem hiszünk a szemünknek. Tökéletes naplemente, egy kedves asztal és két szék a tenger partján, hangulatvilágítás, és két pincér, akik tisztes távolból azt lesik, hogy esetleg intünk-e.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
“Maguk az első vendégeim. Szeretném, ha minden tökéletesen sikerülne” - mondja mosolyogva, sőt szinte nevetve, és még hozzáteszi, hogy persze most féláron.
Ülünk ott a kínai grill, nevezzük nevén: steam boat felett, tofut mártogatunk a csendben fortyogó alaplébe és marhahúst sütögetünk az asztal közepén, közben a tengerbe bukik a nap, és egyetértünk, hogy még soha nem találkoztunk ilyen kedves vendéglátóssal. Még ha kicsit hazudós is.
Aztán hirtelen a tengerparti éjszakában felsikít, hogy Mondd ki már, mondd mit érzel, mondd mi a jó, ha nem a szerelem? Döbbenten nézünk az étteremre, ahol a kínaiak ugyanúgy falnak a svédasztalról, mintha csak Celine Dion, vagy mondjuk Teresa Teng szólna. Odamegyek a tulajhoz, aki a bárpultban tesz-vesz éppen, hogy egyrészt megköszönjem, hogy magyar dalt rakott be a kedvünkért, másrészt, hogy elmondjam, hogy erre tényleg semmi szükség.
“Ó, hát ezek a másik magyar barátom kedvenc dalai, ezeket mindenki ismeri Magyarországon, ugye?” kérdezi mosolyogva, sőr már-már nevetve, pedig én látom, hogy a telefonon, ami a hangfalra van kötve, éppen a Hungarian love song című Youtube-playlist megy. Zséda, Szeress most.
“Igen, van még egy másik magyar barátja? És őt, hogy hívják? ő is Zoltán?” - kérdezem kissé gonoszan, pedig ez nem illik se a naplementéhez, se a zenéhez, se a tulajdonos mosolyához.
“Nem, nem. Őt Ákosznak hívják” -mondja egy pillanatnyi gondolkodás után.
Ismerem az összes trükköt, de ő akkor is, az összes trükkel együtt is az egyik legjobb szállodatulajdonos, akivel eddig az utazás során találkoztunk.
"És egyébként is, hajlamos vagyok hinni neki. Mi van, ha tényleg van egy Ákos nevű magyar barátja?” - suhan át bennem egy pillanatra, miközben visszasétálok az asztalunkhoz.
Aztán a hangszórókból felcsendül a Dúdolni halkan. Ákostól.
