Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

Hidegháború: avagy hogy mondják lengyelül, örökké szeretlek...

2019. március 21. - Cardinalis

Szombaton ünnepeljük a lengyel-magyar barátság napját. Ebből az alkalomból egy zseniális filmet ajánlok a nyájas olvasó figyelmébe...

Még itt cseng a fülembe, ahogy Glenn Gould Bach Goldberg variációját játssza a film legvégén. Mr. Gould előadásmódját nem lehet összetéveszteni, mert dúdol közben. És ez most nem a Lars von Trier féle förtelem, A ház, amit Jack épített. Mert abban is fel-felcsendül a Goldberg variációk legszebb, legintimebb része a kanadai zongorazseni előadásában. Ez most Pawel Pawlikowski lenyűgöző (fekete-fehér) drámája. Ez a Hidegháború. Éppen csak véget ért. Éppen csak felsorolták a színészeket, éppen csak vettem egy nagy levegőt, megtöröltem a szemem és azonnal írni kezdtem.

Nem is lehet másképp. Nem hagy nyugodni, felkavar, megszólít, felzaklat. Robog a katarzisig és magával ragad, kifeszít a szerelemvonat elejére. Ha színházban lennék, felállva tapsolnék. Bravóznék, fütyülnék, és amikor a két főszereplő Joanna Kulig, valamint Tomasz Kot kéz a kézben feltűnnének a világot jelentő deszkákon, talán még nagy, kövér könnycseppeket is megengednék magamnak a lázas tapsolás közben.

Pedig a szánkba rágják: ez film csupán egy "szimpla" metafora. Amikor Wiktor francia szeretője, a költőnő, kioktatja Zulát, rá is erősít: ez egy metafora. Persze, az a mondat, ott, abban a kontextusban sem semmi;

„...ha szerelmes vagy, az idő nem számít…”

Ha szerelmes vagy az idő nem, de a körülmények igen. Csodálatos film egy se veled, se nélküled kapcsolatról. Egy kicsit a kommunizmusról, a művészet lényegéről, az élet értelméről és mindezt a szeretet-szerelem ünneplőjébe öltözteti.

Édes istenem, hányszor bántjuk meg egymást, akarva, akaratlanul. Hányszor érezzük, hogy nem megy tovább, aztán, amikor elválnak útjaink rájövünk, hogy „nélküle” meg ránk zuhan a színtelen szagtalan, sárga büdös nagy semmi. Így zuhan Zulára és Wiktorra is ez a csodálatos, ez a melankolikus, ez a határoknak, rendszereknek, évtizedeknek fügét mutató egyszeri és megismételhetetlen érzés.  

De gyönyörű ez a film! Ahogy tiszta forrásból merítve, ismét és ismét visszatér az ősi lengyel népdalokhoz. Az eredethez. Úgy is kezdődik. Mintha Bartókot vagy Kodály látnám. A főhős, Wiktor, éppen Dél-Lengyelországban gyűjti az ősi motívumokat. Míg egy dallam helyett a szépséges, temperamentumos, okos Zulát, azaz magát szerelmet találja meg. Zula más mint a többi lány. Nemcsak tehetséges, eredeti, van humora, becsvágya, intelligens és bűbájos. Wiktor meg nem tud neki ellenállni. Ahogy Zula sem a művelt, okos férfinak.

De gyönyörű, ahogy újra hangolják a lengyelek a szomszédot, Kunderát. Mármint a Lét elviselhetetlen könnyűségét. Vagy, ahogy rímelnek a Mások életére. Amilyen könnyedén csinál a kommunizmus kezdeti, rémséges időszakából, könnyű díszletet és komponálja meg közben két egymásért meghalni is képes szerelmes hattyúdalát…

Ha valakinek kétsége támad, hogy a szerelmesekkel vagy a rendszerrel van a baj, vagy mindez egy és ugyanaz, akkor a film készítői nem hagyják sokáig kétségben vergődni. Pedig olyan egyszerű toposzokra építkeznek; a nő állandó féltékenységére, a férfi megtartani és elengedni képtelenségére. Provokációkra, túlzásokra, erőlködésekre. Küzdenek lehetetlennel, szláv bánattal, magukkal és persze ezzel a mindent maga alá gyűrő, irracionálisnak is felfogható érzéssel.

Micsoda klasszikus jelent, amikor Zula a fene nagy művészettől megcsömörlötten Wiktor fejéhez vágja, korábban férfi voltál most már meg művész. És a nő másik, korábbi szeretője, egy éjjel hatszor is megdugta (na jó csak fel akarja húzni a pasit), bezzeg most Wiktor, aki egykor bárhol, most párizsi művészként csak a "munkájának" él... Nem neki, nem csupán a testének, lelkének.

És csattan a pofon, és eltűnik a nő...

Mondom, toposz, de olyan szép... És van az a szerelem, ami nem hagy élni, ami nem hagy nyugodni. Van az az érzés, ami megborít, ami megbolondít, ami olyan lázzal ég bennünk, hogy öt év kőbányát is érdemes bevállalni érte...

Túl sok a spoiler...  Maradjunk a végnél...

A lerombolt lengyel templomnál, a falakról málló freskóknál, ahol Krisztus tekintete őrzi a lélek gényegét, végső üzenetét. És mindezt keretes szerkezetbe öltve, finoman súgva a fülünkbe: megéri, megérte...

Film noir? Vagy inkább amour noir? Vie noir? Ki tudja? Hevenyészett fordításban álljon itt a film legszebb népdalszövege:

„Édesanyám elrendelte
Az a legényt szívem ne szeresse…
De én azt a legényt elkapom
Örökké szeretni fogom…
Két szívecske, négy szemecske
Miért sírtatok egész este…”

A Hidegháború nem ajánlott "irodalom", hanem kötelező "olvasmány"…

A bejegyzés trackback címe:

https://cardinalis.blog.hu/api/trackback/id/tr5114707344

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása