Mi a közös a zenében és a beszédben?

Zenélni a haverokból alakult garázszenekarral egészen más, mint egy jót beszélgetni péntek este a sarki sörözőben. Ahogyan nem ugyanaz meghallgatni a kedvenc albumunkat, mint egy előadást vagy politikai beszédet. Látszólag teljesen más történik – ki gondolná, hogy mindeközben az agyunkban nagyon is hasonló folyamatok játszódnak le?

A verbális és a zenei kommunikáció

A zene és a beszéd között sok párhuzamot fedezhetünk fel. Talán nem is kell sokat taglalni, hogy mindkettő alapvetően kommunikációs funkciókkal rendelkezik, érzéseket, gondolatokat közvetítünk velük. Ha egy kicsit tovább megyünk, azt is megfigyelhetjük, hogy egymást követő hangokból állnak, amelyek egy hierarchikus szabályrendszer szerint rendeződnek egységekké – a hangok először szavakká és zenei motívumokká, majd ezek mondatokká és zenei paragrafusokká állnak össze és alkotnak egyre nagyobb részeket.

Emellett pedig a hangok magassága, jellege és ritmikája mindkét tevékenységben szerepet játszik a jelentés meghatározásában. Így már talán nem is meglepő, hogy a beszéd és a zene agyi feldolgozása részben közös agyterületeken történik – például az elsősorban beszédközpontként számon tartott Broca-mező, és a Wernicke-mező területén –, elvégre mindkettő akusztikus ingerek feldolgozását és létrehozását is jelenti. Több kutatásban is kimutatták, hogy a zenében szerzett kifinomult képességek pozitívan befolyásolják a beszédértés egyes összetevőit, mint a hangmagasság vagy a hangsúlyok érzékelése.

Szintén közös a beszédben és a zenében, hogy mindkettőnél hosszas gyakorlás során elsajátított készségeket, hangokat és mozdulatokat használunk – anélkül, hogy ez különösebben sok kognitív erőfeszítést jelentene a számunkra. A hangszeres tudás elsajátítása ilyenformán hasonlítható ahhoz, mint amikor megtanulunk vezetni: az első néhány alkalomkor tudatosan figyelünk a kuplung-váltó-kuplung mozdulatsor helyes elvégzésére, de pár óra gyakorlás után már automatikusan végezzük. A zene esetén sem gondolkodunk azon, hogyan üssünk le egy-egy billentyűt a zongorán – és a beszéd során sem törjük azon a fejünket, hogy milyen sorrendben kövessék egymást a szavak a nyelvtani helyesség érdekében.  De hogyan válik mindez kommunikációvá?

Rapperek és dzsessz-zongoristák az fMRI-ben

Megkerülhetetlen tehát a kettő közötti hasonlóság, hiszen ugyanazok az akusztikus paraméterek (például hangmagasság, hangintenzitás) határozzák meg a kettő jelentéstartalmát. A beszéd és a zene is a mondanivalónk/szándékaink közvetítését jelenti akusztikus ingerek segítségével. Így az improvizációs zenét, pontosabban a két vagy több zenész között zajló interaktív zenei improvizációt felfoghatjuk egy kommunikációs modellként is.

A beszéd és az improvizáció együttesét leginkább a freestyle, vagyis az improvizált rapben érhetjük tetten. Erre alapozva végzett agykutatást a Siyuan Liu által vezetett kutatócsoport 2012-ben, amikor rapperek agyi aktivitását mérték improvizáció alatt. A kapott eredmények közül kettőt is érdemes kiemelni. Az első, hogy a tevékenység alatt – érthető módon – aktívak voltak az agy beszéddel foglalkozó, beszédet feldolgozó területei, azonban ez az aktivitás nagyobb volt annál, mint ami általánosságban mérhető a hétköznapi beszéd során. A másik jelentős eredmény, mely az improvizáció jelenségéhez köthető, hogy az agynak egy olyan területében, ami többek közt önmagunk és viselkedésünk megfigyeléséért felel, a kutatók jelentős deaktivációt tapasztaltak – miközben megnövekedett aktivitás volt mérhető egy olyan agyterületen, amelynek egyik szerepköre – többek közt – az önkifejezés és az asszociációk tanulása.

Hasonló eredményeket kaptak egy másik kutatásban, ahol improvizáló zongoristák agyi tevékenységét figyelték meg. A következtetések szerint az önmegfigyelést végző agyterület „kikapcsolása” szükséges az improvizáció megvalósulásához, miközben az önkifejezéssel foglalkozó agyterület nagyobb mértékben aktiválódik – Siyuan Liu kutatásában, amelyben a rappereket vizsgálták, ezt a jelenséget a flow-élménnyel hozzák kapcsolatba.  

Mi a különbség az improvizáció, és a nem-improvizáció között?

Általános esetben a cselekvési impulzusok kiindulópontja a homloklebeny egyes részei, melyek közé az előbb említett, önkifejezéssel és asszociáció-tanulással összefüggésbe hozható agyterület is tartozik. Ezen a területen jönnek létre a cselekvési impulzusaink, majd utána áthaladnak azon a területen is, amelyik az önmagunk és viselkedésünk megfigyeléséért is felelős  – ennek köszönhető, hogy eldönthetjük, végrehajtjuk-e az adott cselekvést, ami eszünkbe jutott. Illetve ennek a folyamatnak tulajdoníthatjuk az ágens-érzetünket is (vagyis, hogy úgy érzékeljük, szerzői, irányítói vagyunk a saját cselekedeteinknek). Az információ csak azután halad tovább a mozgatásért felelős területekre, miután ezen az agyterületen felülbíráltuk.

Siyuan Liu kutatásában azt a feltételezést fogalmazzák meg, hogy az improvizáció során a felülbírálást végző agyterület deaktivációja egyúttal a cselekvés megvalósulásának alternatív útját teszi lehetővé. Ennek hatására megszűnik az ágens-érzetünk, az improvizáció olyan élménnyé válik, mintha nem mi lennénk a saját cselekedeteink irányítói. Az információnak ezt az alternatív útvonalát hozzák kapcsolatba a flow-élménnyel.

A zenei improvizáció, mint kommunikációs eszköz

De vajon mi történik akkor, ha az improvizációs zenét kommunikációs kontextusban vizsgáljuk? A dzsessz-zongoristák agyi tevékenységét vizsgáló kísérlet alapján a kutatók végeztek egy olyan kísérletet is, mikor a szóló improvizáció helyett „négyeseket cserélgető” zongoristákat helyeztek az fMRI-be. A „négyesek cseréje” a dzsesszben szokásos tevékenység, mikor a zenészek felváltva játszanak egymásnak improvizált ütemeket. A szekvenciákkal egymás játékára is reagálnak, így a tevékenységük nemcsak improvizatív, hanem kommunikációs jellegű is lesz.

Az improvizáció során „négyeseket cserélgető” zongoristák esetében érdekes módon nem volt mérhető az a jelenség, amit a szóló improvizációnál tapasztaltak – nevezetesen, hogy az önmegfigyelést végző agyterület aktivációja csökken. Erre többféle magyarázat is felmerül, például az, hogy a kommunikációs helyzetekben szükséges az úgynevezett topic maintenance, figyelni kell a másik fél mondanivalójára – legyen az akár zenei, akár verbális. Ez amiatt releváns a zongoristák esetében, mert a válaszolgatós improvizáció során ugyanúgy „témánál maradnak”, mint egy beszélgetésben, az előző fél zenei motívumaira reagálva.

Ebben a tekintetben tehát más agyi folyamatok zajlanak a társas improvizáció alatt, mint a szóló improvizációnál. Az a jelenség, amelyet Siyuan Liu kutatásában a flow-élménnyel hoznak kapcsolatba, nem mérhető akkor, amikor a résztvevők egymásnak válaszolgatnak.

Az viszont fontos eredmény, hogy ugyanez a jelenség – a flow-élményhez kötött – megjelenik akkor, amikor a résztvevők nem hangszeren, hanem szavakkal improvizálnak. Tehát a flow-élmény megjelenése független attól, hogy zenei elemeket, vagy pedig verbális elemeket használunk az improvizáció során.

Ez az eredmény kifejezetten érdekes, ha azzal vetjük össze, hogy más agyterületek is átfedésben vannak e két tevékenység, a beszéd és a zene megvalósulásakor; például a sokáig nyelv-specifikusnak tartott Broca- és Wernicke-mező.

Véleményem szerint ezek a hasonlóságok, a közös neurológiai háttér sok kérdést vet fel, például a beszéd és a zene kialakulásának eredetét. Mivel a beszéd és a zene kommunikációs funkcióit tekintve, és az agyi feldolgozás szempontjából is ennyire hasonló, talán az is elképzelhető, hogy ugyanabból a vokális kommunikációból alakultak ki, és csak később váltak külön műfajokká. Részben hasonló következtetésre jut Merlin Donald evolúciós-antropológiai elgondolásaiban a kommunikáció kialakulásáról. Mivel ugyanazokat a funkciókat használjuk ebben a két tevékenységben, akár az is elképzelhető, hogy eredetileg egy tevékenységből alakultak ki, és a további fejlődésük során lettek ennyire különbözőek – például abban a tekintetben, hogy a beszéd sokkal alkalmasabb elméleti gondolatok közvetítésére, mint a zene, ami pedig sokszor az érzelmi tartalmak átadásában hatásosabb.

Így bár első ránézésre más meghallgatni a kedvenc számunkat, mint például egy izgalmas egyetemi előadást, az ezek mögött álló agyi folyamatok, és bizonyos gondolati mechanizmusok jobban hasonlítanak egymásra, mintsem azt elsőre gondolnánk.  

Jakab Csilla a Budapest Műszaki és Gazdaságtudományi egyetem kommunikáció és médiatudomány alapszakos hallgatója. Emellett pedig aktívan zenél, énekes-dalszerző.