A Toalett Világszervezet kezdeményezésére november 19-én üljük meg az illemhely világnapját. Ezzel az ENSZ a higiénia fontosságára kívánja felhívni a figyelmet, ugyanis világszerte 2,5 milliárd ember nem tud megfelelő toalettet használni. Az időszámításunk körül élt szentföldi lakosok jobb helyzetben voltak! Bejegyzésünkben az ókori Izrael latrináira összpontosítunk.
A Kr. e. 3. évezredben a világ minden táján feltalálták az illemhelyeket és a szennyvízcsatornákat. Írásos forrásokból tudjuk, hogy a pakisztáni Mohenjo-Daroban például házak falába építették az illemhelyeket (Kr. e. 2800). Ezek a primitív formájú alkalmatosságok függőleges csúszdákon át közvetítették az ürüléket az utcai csatornákba. Ezek már vízöblítéses illemhelyek voltak és nyilvánvalóan a gazdagabb osztályok használták, míg a legtöbben földön elhelyezett edények fölé guggoltak vagy gödröket használtak.
Délkelet-Ázsia legősibb latrináját Rạch Núi neolitikus falvában találták meg Dél-Vietnámban, 2012-ben. Az illemhely Kr. e. 1500-ra megy vissza. A mintegy 30 megkövesült ürülékben halszálkákat, összetört állati csontokat találtak, amelyek gazdag információval látnak el bennünket az emberek és kutyák étrendjéről, de az egyes élősködőt típusairól is.
A héber Biblia tanúsága: egy antropológiai kép és a gyakorlat
A héber Bibliában az emberi lábhoz sokrétű jelentés és kép kapcsolódik. A „betakarja lábát (ruhájával?)” a hagyományos értelmezés szerint annyit jelent, mint „szükségét végzi” (Bír 3,24; 1Sám 24,4).
Odaért az út menti karámhoz. Volt ott egy barlang. Saul bement, hogy betakarja a lábát.
Később is antropológiai képet használnak. A qumráni iratok héber nyelvében a kéz (יד) szóval vagy a „kéz helyei” szófordulattal jelölték az illemhelyeket. Ebben az értelemben a „kéz” a férfi péniszét jelölte. A Háborús szabályzatban például ezt olvassuk (1QM 7,7):
Táboraik között legyen hely »a kéz helyeinek«, mintegy kétezer könyöknyi hely, és semmiféle meztelenség ne legyen látható egyetlen tábor körül sem.
Az ősi gyakorlatról a Deuteronomium könyve számol be (23,13-14). A nyilvánvalói higiéniai előnyök mellett az isteni követelmény fenntartja az izraelita tábor tisztaságát.
A táboron kívül legyen egy hely, ahova kimehetsz dolgodra. Fölszerelésedhez tartozzék hozzá egy kis ásó. Amikor ki kell menned, áss vele egy kis gödröt, s takard be szennyedet.
Bét-Seán
A mintegy 20 km-nyire a Genezáreti tótól délre, Jezréel síkságán fekvő Bét-Seánban 57 kőcsészés, nyilvános latrinasort tártak fel a régészek, amely a Kr. u. 2. századtól kezdve része volt a városképnek. Az illemhelyek a fürdőtől keletre voltak, a mozaikokkal burkolt udvart pedig oszlopok vették körül. Az ülőhelyek meglepően kényelmesek voltak. A széklet és a vizelet egy nyitott csatornába érkezett, amelyet időnkét átöblítettek, így a végeredmény a város szennyvízcsatornájába került.
Dávid városa
Az óváros falain kívül elterülő Dávid városában az ásatások során összesen négy illemhelyet (vagy annak darabjait) hoztak napvilágra a régészek. Az egyik legismertebb a jellegzetes négy helyiséges izraelita házban, Ahi’el házában talált latrina a Kr. e. 8–7. századból. Az észak-keleti lejtőn feltárt ház a nevét egy ott talált feliratról kapta. Az egykori külső lépcsőházas, emeletes ház jól tükrözi a babiloni pusztítás előtti korszak jólétét. Az 1991-ben feltárt illemhelyben talált ürüléket a kutatók megvizsgálták (magokat, rostokat, tollakat, hajszálakat, csontszilánkokat találtak) és részlegesen rekonstruálták a korabeli lakosok étrendjét, beleértve a hajhullás iránti hajlandóságot. Az ürülékben káposzta, sárgarépa, petrezselyem, menta, zsálya, saláta és marhahús nyomait találták.
Lákis
Lákis városa Júda egyik legjelentősebb városa volt. A városkapu mellé épített szentélyben egy 2700 éves latrinát tártak fel, amely igazolja Hiszkija király reformjait, ahogy a Királyok könyve is tudósít: „Ledöntötték a Baalnak szentelt oszlopot, majd lerombolták Baal templomát, és árnyékszékké tették. Így van ez még ma is.” (2Kir 10,27) A laboratóriumi vizsgálatok alapján azt mondhatjuk, hogy az illemhely elhelyezése a profanizálás szimbolikus tette volt, nem használták ugyanis.
Qumrán
Josephus Flavius A zsidó háború című munkájában megemlékezik arról, hogy a fentebb már idézett Deut 23,14 alapján az esszénusok a júdeai pusztában az egykori izraelita táborra vonatkozó rendelkezések alapján éltek, és kis gödröket ástak, ahol elvégezték és elfedték székletüket.
[Az esszénusok szombaton] még csak egy edényt sem mernek elmozdítani a helyéről, vagy akár a szükségüket elvégezni. Más napokon kapájukkal - mert ilyenféle az a kis balta, amelyet az újonnan belépők kapnak - egy láb mély gödröt ásnak, beburkolódznak köpenyükbe, hogy meg se sértsék Isten fényes napját, elvégzik szükségüket, és a kiásott földdel újra betemetik a gödröt; erre a célra mindig a legfélreesőbb helyet választják ki. És ámbár testük kiürítése természetes dolog, mégis meg szoktak utána mosakodni, mintha csak beszennyezték volna magukat.
A képen látható, égetett agyagból készült csővezeték azonban egy állandó toalett benyomását keltette, ami ellentmond Josephus beszámolójának.
Jodi Magness rámutatott, hogy a qumráni szekta különbözött a többi zsidótól abban a tekintetben, hogy a székletürítést és az ürüléket rituális szempontból tisztátalannak tekintette és megkövetelte a rituális fürdőt, alámerülést. A régészek a vakolt falú merülő medencékben (mikve) jó néhány elhalt parazitát fedeztek fel. Joggal beszélnek piszkos fürdővízről. 
Joe E. Zias szerint a közösség egyes elhunytjaival mégcsak nem is a rómaiak, hanem éppen a merülőfürdőben összeszedett élősködők végeztek.
A qumráni szövegek egyébként az illemhely közösségtől való távolságára legfeljebb háromezer könyököt írnak elő, ami 1,4 km-nek felel meg.
A kép bal felső részén látható fekete háromszög jelöli azt a meredek sziklafalat, amelyet a qumráni közösség latrinaként kijelölt.
Forrás és további tájékozódásul:
Joe E. Zias - James D. Tabor - Stephanie Harter-Lailheugue: Toilets at Qumran, the Essenes, and the Scrolls: New Anthropological Data and Old Theories, Revue de Qumrân 22 (2006/4) 631-640.
Jodi Magness: Toilet Practices, Purity Concerns, and Sectarianism in the Late Second Temple Period, in Benedikt Eckhardt (ed.): Jewish Identity and Politics between the Maccabees and Bar Kokhba. Groups, Normativity, and Rituals, Brill, Leiden - Boston, 2012, 51-70.
