975.BEKIÁLTÁS: Nem pártszolgák az ellenzéki bloggerek

A független publicisták példája a felszabadult ember ideáját tarthatja ébren a többségben.

mikszathkalman-benczurgyula-adyendre-szekelyaladar.jpg

Azzal kezdem, hogy már a címben is pontatlanság van. Mert mi az, hogy ELLENZÉKI blogger, publicista vagy épp újságíró. Vagy blogger, publicista, újságíró valaki, vagy PROPAGANDISTA. Vagyis, ha következetes akarok lenni, nincs olyan, hogy ellenzéki, illetve kormánypárti közíró. Még akkor sincs, ha mondjuk

Mikszáth Kálmánt – országgyűlési képviselői pártállása alapján – vagy Ady Endrét – progresszív világnézete miatt – ellenzékiként aposztrofálták a kortársak is.

Ám akárhogy skatulyázták és skatulyázzák be őket, a tollukat a közéleti-társadalmi visszásságok, gazemberségek, a Magyarországot az elmaradottság állapotában fenntartani akarók elleni indulat mozgatta. Személyüktől elvonatkoztatva, általában is az a helyzet, hogy a közügyekben megszólaló bírálhatja ugyan az ellenzéket – miként ezt olykor magam is megteszem, ha kirívó ügyefogyottságot, koncepciótlanságot, szervezetlenséget, felkészületlenséget, kényelmességet tapasztalok –, de ha rossz irányba tart az ország, azon csupán a kormányzók változtathatnak, mert ők rendelkeznek az erőforrásokkal. Ezért az érdemi bírálat, ami a publicisztika alfája és ómegája, csak velük kapcsolatban vetődik fel.

A helyzetet persze bonyolítja, hogy az írásaival a közönséget traktáló szerző olyan közíró, akinek nem csak világnézete van, hanem pártszimpátiája is lehet. Szele Tamás, a Forgókínpad blog művelője a minap az ebből eredő dilemmáját tárta olvasói elé. Jegyzetéből kiderült, hogy hasonló kérdések foglalkoztatták a Médianaplót jegyző Zöldi Lászlót is, aki egyik pályatársa szemrehányását osztotta meg. Kollégája szerint a választási kampány közeledtével a kormány tevékenységét bíráló publicistáknak egységesíteniük kellene álláspontjukat. Azon túlmenően, hogy a dolog technikailag szinte kivitelezhetetlen, Szele Tamás véleményét sommásan idézve: no, még csak ez hiányzana! Mert miként kifejti:

„Egy közös van az ellenzékinek nevezett – bár pontosabb kifejezés a »kormánnyal szemben álló« – közírókban, publicistákban, az, hogy Magyarország jövőjét nem szívesen látják a mostani vezetés kezében.”

Csatlakozom Szeléhez és Zöldihez. Osztom előbbi nézetét arról, hogy ez épp elégséges „konszenzuális pont”. Indokom: Orbán fasisztoid kormányzási gyakorlatot és szellemiséget honosított meg, ugyanakkor pazarlóan bánik az ország anyagi és szellemi erőforrásaival, ami nem csak a jelenben okoz mérhetetlen szenvedést tömegeknek, de a jövőt is veszélyezteti. Egyetértek Zöldi Lászlóval abban: „Fontos fejlemény, hogy az ellenzéki politikusok végre ugyanazt mondják. Számomra azonban az is fontos, hogy az ellenzéki publicisták ne mondják ugyanazt.” Saját megfogalmazásomban: a publicisták semmilyen közéleti kérdésben ne igazodjanak másokhoz, csupán saját meggyőződésük alapján írjanak!

Adalék ehhez, hogy a közelmúltban szemrehányást tett az egyik olvasóm a „Népszavazások zsákutcájában” című írásommal kapcsolatban. Követőm általában értékeli a nemzetközi és a hazai ügyekben is kiegyensúlyozásra  törekvésemet, ugyanakkor gyakran polemizál velem. Egyes ügyekben inkább kormánypárti, más kérdésekben ellenzéki álláspontra helyezkedik, amivel szinte fehér hollónak, ezért számomra tiszteletre méltónak számít az orbánisták – s egyre inkább az ellenzéki fanok – által MI és ŐK-re osztott magyar világban. A szóban forgó jegyzetemet azzal vezettem be, hogy „A Fidesz népszavazási játszmája az uszítást szolgálja, az ellenzéké erőtlen és terméketlen”. Elítélően szóltam a kormánypártnak a pedofíliát a homoszexualitással összemosó népszavazási játszmájáról, s ennek összekapcsolásáról a parlamenti választással, miközben az ellenzéket sem kíméltem. Olvasóm mégis azzal állt elő, hogy

miért állok ki elszántan az Amerika-párti ellenzék mellett, miközben ő határozottan fél egy Márki-Zay vezette új kormánytól. Jobban, mint a mostanitól.

A válaszom: nem az ellenzék mellett állok ki, csupán esélyt adok valami másnak a leszerepelt politikai erők ellenében. Általában sem pártalapon formálok véleményt. Ebben az esetben kifejezetten a humánum kötelezett az uszítás elleni megszólalásra. Egyébként viszont ajánlottam figyelmébe a Bekiáltás blog jobb felső részében a fasisztoid rendszerek jellemzőinek összefoglalását, azzal a kérdéssel: „Van-e köztük csak egy is, amely ne lenne érvényes az orbáni kormányzási gyakorlatra?” Azóta sem érkezett válasz a felvetésemre. De ha érkezett is volna? És ha rá is venne – nem vehet rá! – valamely párt vagy annak szimpatizánsa, hogy ideiglenesen rendeljem alá a nyilvánosan kifejtett gondolataimat az egyik vagy a másik politikai erő érdekének, akkor ugyan mi történne?

Egyetértve Szele Tamással: sem Orbán bukása vagy újabb megdicsőülése, sem az ellenzéké nem ezen múlik. A propaganda persze más lapra tartozik. Ebben a Fidesz világra szólóan hatékony, bár erkölcsileg gyalázatos teljesítményt mutat fel a KESMA égisze alá rendelt majd félezernyi lap, illetve az állami–félállami pénzekből etetett rádiók és televíziók egyenhíreivel, meg az ország képét és szellemét szennyező plakátrengeteggel. De a független, sokszínű, egymással is vitázó bloggerek, influenszerek, újságírók, közírók, publicisták

ha akarnának sem emelhetnének magasba vagy buktathatnának pártokat. Mert ahányan vannak, annyifélék. Ráadásul ez a kétes dicsőség nem is érdekli többségüket, mert tisztük ennél sokkal fontosabb.

Ma az úgynevezett demokráciákban és az autokráciákban egyre gyakrabban minősítenek kivételessé helyzeteket, rendelnek el kivételes állapotot, alkotnak kivételes módon jogszabályokat. Erre hol a terror-, hol a migráns-, hol a járványveszély kínál ürügyet már jó ideje Amerikában, s immár Európában, így Magyarországon is. Más kérdés, hogy ezekről nem, vagy nem ebben az összefüggésben ad hírt a hivatásosak által művelt sajtónk. Legfeljebb a mai ellenzéki média írja Orbánék számlájára ezt a gyakorlatot, anélkül hogy például kitekintene az úgymond fejlett demokráciákra. 

Ezek egyikében–másikában törvényen kívüli állapotban tartanak és kínoznak embereket, tartóztatnak le és zárnak börtönökbe kimutathatóan rasszista alapon tömegeket, uszítanak a hatalom képviselői egyes embercsoportok ellen, mert nem akarják testüket, szellemüket, lelküket alárendelni a hatalom érdekeinek, mossák össze a hadsereg és a belső rendfenntartó erők szerepét, lassan hozzászoktatva a lakosságot ahhoz, hogy akár a katonaság is kirendelhető belföldi zavargók ellen.  

Az a média, amely nem a külföldi, köztük a nyugati folyamatokkal összefüggésekben tárgyalja a hasonló magyarországi helyzetet, maga sem több propagandaszócsőnél. Ha ugyanis nem ez lenne a szerepe, akkor a magyar közönség már érzékeny lenne arra, hogy a fent felsorolt és más veszélyekre hivatkozva úgymond miként védik meg a hatalom birtokosai a társadalmakat azoktól a veszélyektől, amelyek nagy része nem is létezne, ha ők tették volna a dolgukat. Magyarországgal összefüggésben talán elég a járványhelyzettel kapcsolatos kormányzati hazudozásra, a negyvenezer halott ellenére zajló sikerpropagandára, a migránsozásra, a politikai ellenzék démonizálására utalni. Mindennek valójában az a végső célja, hogy egyre rafináltabb módon legyenek kizsákmányolhatók a tömegek. Eme összefüggésnek már jelentős nyugati, s Antal Attila jóvoltából részben hazai szakirodalma van, ám a minden irányba tekintő, elemző olvasás ellen beoltott médiamunkások, s az állítólagos értelmiség jelentős részének érdektelensége mellett.

A tömegellenes törekvések eredményes voltát bizonyítja, hogy a Covid-járvány ideje alatt világszerte gazdagabbak lettek a gazdagok és szegényebbek a szegények. Magyarországon is! Ebben a helyzetben a független értelmiségiekre – társadalomtudósokra, művészekre, közírókra, utóbbiak között a bloggerekre – marad a remény szikrájának ébren tartása. Azt példázzák, hogy mindig maradnak, akik felmutatják: az elemi szükségletek, a testi és a szociális biztonság kielégítése csupán a szolgaállapotot, adott esetben a luxus szolgaságot, tartja fenn. A fogyasztáson keresztül a tőkeérdekeknek alárendelt hedonisztikus életmódot, az önfeledt szórakozást, mint a vágyak kielégítésének netovábbját úgy adják el a tömegeknek, hogy elleplezik a gazdasági-politikai hatalom fogságából való kiszakadást lehetővé tevő két további tényezőt. Azt, hogy az önbecsülés és az önmegvalósítás, s ennek mindenkire kiterjedő oktatási-nevelési feltételei nélkül nincs felszabadult ember, s ezek hiányában az emberiségnek nincs jövője. Itt és most a (független) publicista bloggerek létezésének alighanem ennek felmutatása lehet a legfőbb értelme.#

CÍMKÉP: Akárhogy is skatulyázzák be őket, Mikszáth Kálmán vagy Ady Endre tollát a közéleti-társadalmi visszásságok, gazemberségek, a Magyarországot az elmaradottság állapotában fenntartani akarók elleni indulat mozgatta (Képek: Benczúr Gyula, illetve Székely Aladár)