Újgyarmatosító szemmel Orbánnál ideálisabb helytartó figurát elképzelni sem nagyon lehet.

Egyszerre elismerő és hiányérzetet megfogalmazó üzenetet kaptam Zöldi Lászlótól a Médianapló blog gazdájától. „Nagyon érdekes a legutóbbi áttekintésed (is). Kár, hogy a végén nem bontottad ki a hitleres mozzanatot”. A baráti megjegyzés a Bekiáltásban, április 18-án közzétett, Hitler nyomdokain a politika és a média című elemzésemet érintette. Benne a nemzetközi és a magyar politikai kommunikációt és a közéleti újságírást elárasztó különféle mítoszok közül vettem górcső alá néhányat annak jegyében, hogy „A valóságfeltárást az alantas célok ismertetése, s az azokra hangolás foglalta el”. A posztot arra futtattam ki, hogy a médiatartalom egyre inkább a tömegben jelenlévő legalacsonyabb ismeretszinthez tendál. Az ebből adódó, lehetséges veszélyt Adolf Hitlernek a Mein Kampfban megjelent gondolatával nyomatékosítottam:

Úgy véltem, ennyi épp elég ahhoz, hogy érzékeltessem: lassan ismét itt tartunk: a közönséget alantas célok jegyében manipulálják. Zöldi László azonban egy szemelvénygyűjteményt is csatolt az üzenethez. A Joseph Goebbels, a náci Németország propagandaminiszterének naplójából származó válogatást a közelmúltban az Új Írás digitális folyóiratban is publikálta egy rövid magyarázattal. Ráadásul a Médianapló blogban megjelentetett, április 20-ai jegyzetében tovább ütötte a vasat annak apropóján, hogy újabb kiadásban jelent meg Ormos Máriának Mussoliniról, az olasz fasiszta diktátorról először 1987-ben napvilágot látott életrajza, amelyben a történész párhuzamot vont Mussolini és Goebbels újságíró-propagandista tevékenysége között is.

A fasizmus határvonalán egyensúlyozunk

Mindezt megfejelte, hogy rábukkantam Tamás Gáspár Miklósnak a romániai, magyar nyelvű Transindex internetes újságban megjelent, terjedelmes elemzésére Európa keleti és nyugati felének válságáról. A filozófus szerint a hagyományos polgári (alkotmányos-szabadelvű) jogállam két alapvető intézménye, a parlament és a sajtó, csődben van, amint azt számos kelet-európai példa mellett a Brexit-jelenség, az olaszországi, a hollandiai választók jobbra tolódása, a véget nem érő franciaországi zavargások, sőt a többé-kevésbé rejtett németországi feszültségek is mutatják. TGM többek között rámutatott arra, hogy az irracionalitás – ami körül én is keringtem előző cikkemben, még ha nem is használtam ezt a kifejezést – a modern kapitalizmus leküzdhetetlen sajátossága, amelynek „egyik legfőbb, szintén elkerülhetetlen és meghaladhatatlan hatóoka a politika morális természetének és a tőkés rendszer elvontságának az ellentéte”.

A filozófus arra a következtetésre jutott, hogy a mai uralkodó osztály látszatra univerzalisztikus alkotmányjogi eszközökkel igazolja hatalmát, gazdasági, jogi és erkölcsi uralmát. „Elég ennek a hegemóniának a megingása – ami Kelet-Európában szabad szemmel kivehető –, hogy a dominancia és egység dialektikája fölboruljon, s a domináns Nyugatnak egyre kevésbé legyen érdeke a birodalmi (jogi, erkölcsi, közigazgatási) alaprend fönntartása és finanszírozása” – fejtette ki TGM. Egyszersmind megnevezte az okot is, ami miatt az „Európai Unió, amely mindenekelőtt a háborút megelőző és a háborút helyettesítő intézmény, világtörténelmileg pedig – bár nem a kifejezés közismertebb, konteós értelmezésében – a „római birodalom” helyreállításának legújabb, sokadik kísérlete”, könnyen sodródhat abba a helyzetbe, hogy megszabaduljon az úgymond hálátlan, rajtuk élősködő, kelet-európaiaktól. Az utóbbiak persze maguk is propagandisztikus állítások, mert a Nyugat igencsak nagyot kaszál a keleti piacnyerésen, a képzett munkaerő elszívásán. Ráadásul az ideáramló uniós pénzek nagy része is visszajut az igazán jelentős beruházások nyugati kivitelezői, a nyersanyagok, gépek, élelmiszerek ottani beszerzése révén – teszem hozzá én.

Ha jól értettem Tamás Gáspár Miklóst, a cikkének elején bőségesen tálalt példákkal azt (is) jelezni kívánta, hogy térségünkben ma már nem csak gyakorlati értelemben nem létezik – ha egyáltalán bármikor is létezett – a tényleges jogegyenlőség, a népképviselet, az axiomatikus antifasizmus, de lassan e fogalmak használatától is eltávolodnak a hatalmi elitek. Ebben persze része van „a nyugati fölény és a nyugati gazdasági brutalitás miatti, méltányolható elégedetlenségnek” is, ami miatt az Unió perifériáján mind több ország lavíroz azon a határvonalon, amelynek átlépése a Nyugat számára elfogadhatatlan. TGM szerint:

Vagyis, így vagy úgy, de a jelek szerint a filozófustól, a közírók, a bloggerek egy részén át az érzékeny történészekig többen vannak, akik Hitler, Goebbels, Mussolini példájával, mondataival, eszméikkel való szembesítéssel igyekeznek felrázni a közvéleményt: térjetek észre, mert újabb beláthatatlan tragédiák felé sodródunk. Bár előző írásomat az Orbán-rezsim, s az ahhoz sematikus megközelítéssel viszonyuló nyugatos sajtónk bírálatával kezdtem, azt hangsúlyoztam, hogy a folyamatban nem kis részük van a nyugati politikusoknak, illetve az úgymond szabad médiát is uraló propagandisták képmutató, kettős mérce szerint ítélő, az újgyarmatosítást, a diszkriminatív pénzügyi transzfereket hamis mítoszokkal fedező magatartásának. Ez nem csak a perifériákat, hanem a világ nagy részét is abba a helyzetbe juttatja, amelyben ismét felsejlik a fasizmus veszedelme.

A politika és a média sajátja lett a megtévesztés

Ha valaki kíváncsi egy ilyen rendszer lépésről lépésre, a benne élőket lassanként magához hajlító-hasonító kiépülésének alattomos folyamatára, ajánlom, hogy olvassa el Zöldi László Goebbels-válogatását, amit az írásom végén, a Jegyzetekben adok közre. Különlegessége, hogy dátumokhoz kötve, alig több mint negyven, egy-két sorban összefoglalt mozzanattal, folyamatában érzékelteti, milyen mentalitás előzte meg a nácik hatalomra kerülését. Amikor pedig hatalomra kerültek, mennyire gátlástalanul avatkoztak be a családok, az egyének életébe, s hogy miként próbálták mitikus magasságokba emelni önmagukat még akkor is, amikor már nyilvánvaló volt a bukás, a pusztulás. Ha mindezt nem a múlt részeként, a történelem egyszerű adalékaként kezeli az ember, hanem a lehetséges jövő szemszögéből vizsgálja, amelynek csírái már a mindennapokban is kiütköznek, talán felébred benne a bizalmatlanság: esetleg mégsem az a minden világok legjobbika, amit kínálni akarnak nekünk. Csöppet sem megnyugtató, hogy az Orbán-rezsim már túl van több olyan intézkedésen is, ami anno a náci gyakorlatot jellemezte...

Amikor évtizedekkel ezelőtt magam is feldolgoztam Goebbels naplóját, elsősorban a visszanézés szándéka vezetett. 1993-ban, mindössze néhány évvel a rendszerváltozás után, első előadásaimat tartottam a Teleschola nevű televíziós iskolánkban. Ekkor még magam is illúziókat tápláltam az ország jövőjével kapcsolatban. Ezért a politikai propagandát – beleértve a lenini, az I. világháborús amerikai, a hitleri, a Rákosi- és a Kádár-rendszerbeli manipulációt – csupán a múlt jelenségeiként tárgyaltam. Olyan felfogásban, miszerint ezeken már túlvagyunk, s most az a dolgunk, hogy sokrétű, minden demokratikus politikai erőnek megszólalási lehetőséget adó, a politikai kommunikációban is csak a törvények által szabályozott versenyre építő viszonyokat teremtsünk a média világában.

Ezt tükrözték a Press (1994, 1998), majd a Press & pr (2005) címmel megjelent könyveim is, jóllehet az utóbbiban már számos hazai és külföldi példával illusztráltam, hogy időközben a megtévesztés bevonult a politikai kommunikációba, illetve az ennek egyre inkább alárendelt médiumokba. Ezzel együtt, álmomban sem fordult meg korábban, hogy a 2000-es években – például a 2013–2014-t követő időszak Ukrajnájában, ami azt jelzi, hogy mégiscsak van olyan helyzet, amelyben szalonképesnek minősíttetik a fasizmus egynémely mai változata fáklyás felvonulásokkal, pogromokkal, szabadcsapatok büntető akcióival  – az USA és Nyugat-Európa félfasiszta alakulatokra, titkos akciókkal formált tömegmozgalmakra támaszkodva, leplezetlen külső beavatkozásokkal növeli érdekszféráját Kelet-, illetve Délkelet-Európában. De ne feledjük azt se, hogy a fehér ember tűzzel-vassal százezer szám irtja a lakosságot Észak-Afrikában, a Közel-Keleten elsősorban azért, hogy energia- és nyersanyagforrásokhoz jusson, esetleg megtorolja a dollárral, mint világpénzzel szembehelyezkedők próbálkozásait. Teszi ezt a demokrácia égisze alatt, a szabadnak mondott, jóllehet esetenként a kormányzatok, a meghatározó pártok szócsöveként, sőt titkosszolgálati befolyások alapján dolgozó washingtoni, New York-i, londoni, németországi fősodorbeli médiumok közléseinek tovagyűrűző hatását kihasználva, sőt kiválasztott, külön külföldi képzésekben, ha úgy tetszik, agymosásban részesített újságírókon keresztül elfogadtatva, jogosnak beállítva a kereszténynek nevezett országok lakossága előtt.

Bosszantóan naiv voltam, de még tizenöt-húsz évvel ezelőtt sem gondolkodtam azon, hogy a nyugati világ diszkrimináló magatartásának is része lesz abban, hogy semmivé válik az az esély, hogy a kelet-európai térségben a szó jó értelmében vett nyílt társadalmak jöjjenek létre és szilárduljanak meg. Azt pedig végképp nem feltételeztem, hogy az Amerikai Egyesült Államokban olyan manipulációs módszereket fejlesztenek ki, amelyek az internetes közösségi oldalakat használók magatartásának feltérképezésével minden eddiginél inkább kalkulálhatóvá teszik a manipuláció hatását. És ki jelezhette volna előre akkor, amikor még a Commodore 64-es számítógéppel is csak ismerkedtünk, az internet pedig még nem is létezett, hogy ugyanezen eszközökkel és eljárásokkal a számítógépes IP-címekre olyan demagóg, akár uszító üzeneteket fognak eljuttatni a központi szerverekre begyűjtött adatok alapján az előre tudhatóan fogékony célcsoportokhoz, hogy az megingathatja Nagy-Britannia gazdaságát, s akár az Európai Uniót. Hogy a politikai propaganda ehhez hasonló, illetve más eszközökkel kombinált, kelet-európai, ezen belül magyarországi alkalmazásának következményeiről már ne is beszéljek.

Goebbels sem csinálhatta volna jobban

Mindezt átgondolva, kezdtem igazat adni Zöldi Lászlónak abban, hogy ilyen körülmények között nem elég csupán utalni a ránk leselkedő veszélyekre. Elő kell venni a korábbi köteteket, tüzetesebben átnézni, és újraértelmezni a szövegeket! Hogy legalább az érzékelje, akinek füle és szeme van hozzá, milyen útra is léptünk már megint. A Press & pr című könyvem 118. oldalához lapozva A nácizmus kemény politikai propagandája című alfejezetben Hitler és Goebbels munkái alapján három tézist rögzítettem:

Különösebb magyarázat aligha kell ahhoz, hogy az olvasó felismerje: ezen alapelvek jegyében befolyásolják a választókat az általunk többé-kevésbé ismert nyugati politikai erők, illetve a magyar lakosság nagy hányadát az orbáni NNER, a nemzeti nem együttműködés rendszerében. Életre-halálra szóló harcként fogják fel a politikai küzdelmet, amelynek tétje nem annyira az ország érdeke, hanem a saját, illetve a klientúra vagyonszerzése. A katonai terminológia minden valamire való politikus megnyilatkozásainak elengedhetetlen kelléke. Orbán Viktor ebben is élen jár.

Egy-egy kampányidőszakban az egyetlen, a szinte kizárólag a lélektani szempontok alapján meghatározott üzenetet a kommunikációs eszközök minél nagyobb arzenáljának felhasználásával sulykolják a megdolgozandó közönség agyába. Vagy olyan módon, hogy horribilis összegekért vásárolnak műsoridőket, hirdetési felüleleteket, vagy úgy, ahogyan ezt Magyarországon is teszi a kormányzó párt: százával vonja érdekkörébe a nyomtatott és elektronikus médiumokat, a tőle függő cégeken keresztül gyakorlatilag kizárólagosan uralja a politikai plakátpiacot. Kormányzatinak álcázott, vagyis közpénzen finanszírozott, pártakciókat indít annak érdekében, hogy kiszorítva a médiatér nagy részéből az ellenzéki erőket, a gondosan megtervezett, egyetlen üzenetet erősítő információkkal formálja a közvéleményt. Orbánékhoz képest Goebbels sem csinálhatta volna jobban!

Hitler az úgymond „vér- és pénzéhes, népelnyomó zsidót” jelölte ki fő ellenségnek, s ehhez felhasználta a már jóval a hatalomra kerülése előtt keletkezett fajelméletet, amelynek részeként Németországban az úgynevezett árja fajt emelték piedesztálra. De amint Ormos Mária írta, ha voltak is érzelmi és tudati indítékai Hitlernek ahhoz, hogy preferálja a szőke fajt, és gyűlölje a zsidókat, későbbi magánbeszélgetésekben elismerte, hogy tudományos értelemben nincsenek fajok, sőt tiszta fajok sem. Megjegyzem: maga sem felelt meg az árja kritériumoknak, jóllehet e fölött ugyanúgy átsiklott az elvakult rajongók tömege, mint amiként, mondjuk, Orbán Viktor hívei figyelmen kívül hagyják vezérük olyan árulkodó mondatait, miszerint „Ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”. Ám a rajongókat mégis a bűvös szavak varázsolják el. Azonnal uszul, amikor az NNER főellenségévé kipécézett migráns szót meghallja, mint valami Pavlov-kutyája, de esze ágában sincs szóvá tenni, nemhogy dühbe gurulni, amikor azt látja, hogy hasonló migránsok bejövetelét úgy egyengeti a kormánya, hogy azon keresztül – az államot is milliárdokkal megkárosítva – a Fidesz-holdudvarhoz tartozók csillagászati összegeket vágnak zsebre, s talicskáznak ki off-shore cégekbe.

Gyanítható, hogy ha valaha is komolyan tanulmányozott valamit Orbán – egy-két ilyen politikatörténeti témáról van azért tudomásunk – akkor az a machiavellizmus, amivel igencsak rokonítható a náci propagandagépezet működtetésének rendszere. Ennek egyik kulcsfigurája volt – akárcsak az Orban-kabinetéé – a propagandaminiszter. Hitler az ambiciózus, a testi hibája miatt a katonai karrierről legfeljebb álmodozó Joseph Goebbelst találta meg a feladathoz, aki a vezér eszméinek terjesztése szolgálatába állította a tömegkommunikációs eszközöket. A Führer az 1933. január 30-i kancellárrá történt kinevezése után, de még a tényleges náci hatalomátvétel előtt erőszakolta ki a Goebbels által vezetett Népnevelési és Propagandaminisztérium felállítását. A minisztériumban öt főosztály fogta át a rádióval, az írott sajtóval, a könyvkiadással, a filmgyártással, a politikai propagandával, a színházakkal, a művészeti élettel kapcsolatos tevékenységet. Naplójának feldolgozása után ezeket az alábbi, a 2019 Magyarországán tapasztalható politikai kommunikációs jelenségek tükrében külön is átgondolandó, következtetéseket vontam le:

a.) A totális propaganda lényegéhez tartozik, hogy a tömegkommunikációs csatornákhoz kapcsolódó technikai eszközöket egyetlen hatalmi központból irányított intézményrendszer működtesse.
– Mostani megjegyzésem: tömeghatását tekintve csak az internet az, ami miatt a nemzeti nem együttműködés rendszere eddig még nem tette totálissá az információáramlás fölötti ellenőrzést.

b.) Bár a látszat olykor ez ellen szól, önmagában a politikai propaganda nem képes eldönteni hatalmi kérdéseket.
– Mostani megjegyzésem: nyilvánvaló, hogy az Orbán-rezsim csak a Nyugat, az Európai Unió, az általa készségesen kiszolgált multinacionális cégek támogatásával építhetett ki autoriter rendszert, ami önmagában is jelzi a Nyugat kétlelkűségét. Emellett személyes ambíciói, a már-már törzsi módon szerveződő család, illetve a tőle függő helyzetbe került, korrumpált réteg nyomása, a hatalmát anyagi előnyök fejében támogató nagy egyházak vezetőinek gátlástalansága, az ellenzék megosztottsága, az ebben a körben lévő, zsarolható személyek együttműködése, s néhány további tényező vezetett e túlhatalom kiépüléséhez. Ez ugyan eléggé reménytelenné teszi a változás esélyét, ugyanakkor mégis megmutatja, milyen területeken való beavatkozások vezethetnek ahhoz, hogy felbomoljon ez a pillanatnyilag egyenszilárdságúnak látszó képződmény.

c.) A politikai propaganda eszközét csak akkor lehet bevetni totális módon, ha az alávetettek fizikai erőszakkal való fenyegetettsége is bekövetkezik.
– Mostani megjegyzésem: nagy kérdés, hogy – elsősorban a nemzetközi eseményekkel összefüggésben – kialakulnak-e olyan feltételek, amelyek a tényleges diktatúrához hasonló helyzetet teremtenek Magyarországon, illetve a térségben. Nekem nincs kétségem azzal kapcsolatban, hogy a hatalomhoz betegesen ragaszkodó Orbán Viktor és köre, amennyiben uralmuk veszélybe kerül, s a cselekvésüket nem korlátozzák külső erők, nem fognak habozni semmilyen eszköztől annak érdekében, hogy mentsék magukat. Gondoljunk csak arra a gőgre, ahogyan a parlamentben alázzák meg az ellenzéki képviselőket, és szórják rájuk a büntetéseket! Teszik ezt úgy, hogy tudván tudják, a nyugati világ – amelynek az Európai Unió révén egyelőre formálisan részei vagyunk – barbároknak tekinti őket ezért, és sok más megnyilvánulásukért.

d.) A politikai propagandával a média intézményrendszer tagjaként óhatatlanul szembe kerülő (televíziós, rádiós) újságírónak számolnia kell (és számoljon is!) azzal a tapasztalattal, amit a nácizmus az emberről magáról felszínre hozott. Ahogyan Ormos Mária fogalmaz:
„A németországi történések azt mutatták, hogy a kultúra kérdései csak viszonylag szűk körben váltanak ki érdeklődést és visszhangot. A széles közvéleményt meglehetősen hidegen hagyta, hogy általa addig sem forgatott könyvek, nem hallgatott zeneművek és nem élvezett képzőművészeti alkotások hivatalos tilalmi listára kerültek. A nácizmus kezdetein merőben újnak tűnő vagy feledésbe merült emberi tulajdonságok adtak magukról hírt. Világossá vált, amit néhányan már korábban sejtettek, vagy egyenesen állítottak, hogy az ember nem mindig az a racionális, szellemileg független, és erkölcseiben szuverén lény, akinek sokan hinni szeretnék. (…) Az ember alkalmazkodóképessége félelmetesen nagynak bizonyult. Ez lehetővé tette, hogy félig-meddig elfelejtse vagy zárójelbe tegye korábbi elveit, és félig-meddig magáévá tegyen új jelszavakat, elveket, sőt akár életstílust is. Hálás volt a jó szóért és Hitlernek az »ellenség« kivételével mindenkihez volt egy jó szava. Mindenkit a magáénak nyilvánított, úgy viselkedett, mint egy jó apa, vagy egy jó isten. A német átlagpolgár mosolyogni kezdett a náci álközéletben, és a mosoly néhány évig nem is hervadt le az ajkáról. E népi közösségi hullám hatása alól az értelmiségnek is csak egy töredéke tudta kivonni magát”*****

A hivatkozott Press & pr című könyvem 12. fejezetében kisebb gyűjteményt állítottam össze azokról a konkrét befolyásolási módszerekről, amelyeket például Goebbels alkalmazott annak érdekében, hogy a Führer rögeszméi valóra váljanak. Nem mellesleg, ezek iránt a német tömegek azért váltak oly fogékonnyá, mert az I. világháborúban győztes antanthatalmak zabolázatlan revánsvágya, Németország teljes kivéreztetésének esztelen szándéka miatt kilátástalan élethelyzetbe kerültek. De mert a Nyugat gátlástalan beavatkozásai miatt a világban ma is kialakultak és kialakulnak hasonló helyzetek például Afganisztánban, az egykori Jugoszláviában, Irakban, Líbiában, Szíriában, Ukrajnában, Venezuelában stb., semmi garancia nincs arra, hogy ha a globális tőkeérdekek úgy kívánják, akkor Kelet-Európából, benne Magyarországból is hadszínteret kreálnak, élén egy bábfigurával. Bár ideje lassan lejár, újgyarmatosító szemmel Orbánnál ideálisabb figurát elképzelni sem nagyon lehet. Eszessége, ha megszorongatják, a felsőbbséghez való alkalmazkodó készsége, a körötte lévők cserélgetéséhez való érzéke, saját országa népének többségével szembeni kíméletlensége miatt kitűnő helytartó válna belőle. Minthogy bizonyos értelemben ma is az, s még azt sem lehet tudni, hogy kinek, netán kiknek a szolgálatában. De mert akkor már rég késő lesz riadóztatni, cselekvésre felszólítani, ezt addig kell megtenni, amíg van hozzá némi mozgástér. A mai komprádorok, köztük a médiabeleik majdani emigrációból hazaküldött okoskodása, amire annyi példa van a magyar huszadik századból, akkor már annyit ér, mint eső után a köpönyeg. #

CÍMKÉP: A felirat szerint neki Magyarország az első. Csak az a bökkenő, hogy ő maga mondta nem is egyszer: „Ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok.” Orbán Viktor országértékelő beszédet mond 2019. február 10-én. Fotó: Index, Bődey János

JEGYZETEK:

* Közli Ormos Mária: Hitler, T–Twins, 1994, 110. oldal

 *** Domokos Lajos: Press & pr, Teleschola-könyvek, 2005, 118. oldal

**** Hitler: Mein Kampf – közli Ormos Mária: Hitler – A T-Twins kiadása, 1994, 99. oldal.

***** Ormos Mária: Hitler – A T-Twins kiadása, 1974, 220. oldal. # #