Hitler nyomdokain a politika és a média
A valóságfeltárást az alantas célok ismertetése, s az azokra hangolás foglalta el.
Évek óta hasztalan óvok a megtévesztő analógiáktól. Érdeklődésem, némi tájékozottságom alapján rendre felhívom újságíró kollégáim figyelmét arra, hogy önmagunk félrevezetésének forrása lehet, amikor például a jelenlegi orosz viszonyokból vezetik le az orbáni Magyarország politikai rendszerének sajátosságait. Április 16-án, a Klubrádióban Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) korábbi vezetője szintén figyelmeztetett arra, hogy tévedések forrása lehet a magyarországi és a romániai politikai viszonyok közötti erőltetett párhuzam.
Értem én, hogy miért kényelmes az analógia használata a politikai kommunikációban. Ha már egyszer sikerült egy jelenségről – történetesen a romániai vagy az oroszországi politikai rendszerről – kemény munkával kialakítani egy leegyszerűsített, jelen esetben negatív képet, akkor meg lehet takarítani az érdemi elemzést. Például az általam szintén gyakran ekézett, orbáni nemzeti nem együttműködés rendszerével kapcsolatban mondjuk nem felkutatni, hogy milyen sajátos magyarországi viszonyok, netán Orbán Viktor életének rejtett vonatkozásai állhatnak a putyini Oroszországgal fenntartott feltűnően szoros, s nyilvánvalóan messze nem egyenjogú kapcsolatok mögött. Nem mellesleg, arra is illene egyszer felelni, hogy a kérészéletű Gyurcsány-kormány alatt miért kezdett kiépülni Putyin és a Gyurcsány-házaspár között az Orbánéhoz képest sokkal személyesebb viszony! Persze, ha mindezt szőnyeg alá söpörjük, elég csak annyit mondani:
„Putyint másolja. Trumpot utánozza. A bukaresti politikusok módszereit veszi át, esetleg azok alkalmazzák az övéit…” – és már kész is a sematikus bélyeg. Amivel természetesen senki nem megy semmire. Egyszerű néphülyítésbe fullad a mégoly nagy garral előadott, szakértői köntösbe öltöztetett magyarázat.
A lengyel–magyar barátság mítosza
Olykor persze nem a megbélyegzés, hanem a dicsőítés szándéka vezeti az ilyesfajta leegyszerűsítések alkalmazóit. Nálunk például igen gyakran operálnak a lengyel–magyar barátság legendájával, amely úgymond a messzi történelmi múltban gyökerezik. Különösen gyakran hivatkozik erre az Orbán-rezsim, amely, talán a nemzetközi elszigetelődés miatt, mint valami szalmaszálba kapaszkodik ebbe a mítoszba. Talán azért, hogy legalább a híveinek mutathassa fel: nincs egyedül a törekvéseivel. Igen ám, de ez az analógia még szalmaszálnak is törékeny. Egyrészt a kapcsolataink korántsem voltak annyira felhőtlenek a múltban, mint ahogy ezt ma beállítják az illúziókeltésre alapozott rezsim letéteményesei, egyben legfőbb haszonélvezői. Másrészt a jelen is igencsak ellentmondásos. Hogy mást ne mondjak: miközben a magyar kormány már-már meghökkentő szívességeket tesz a Kremlnek, addig a lengyel vezetők a Moszkvával ellenséges Washingtonban látják az oroszokkal szembeni revansvágyuk beteljesítésének eszközét.
A lábjegyzetben utalok az évezredes lengyel–magyar kapcsolatok jó néhány ellentmondására.* Ezekből persze nem következik, hogy sokan – akár tíz- vagy százezrek – ne gondolhatnának kifejezett barátsággal a lengyelekre, azok egy csoportjára, még inkább egy hozzájuk közel álló lengyelországi barátra és viszont. Még kevésbé következik a történelmi példákból és ellenpéldákból, hogy ne kívánná az ember: bárcsak lenne egy hely a világban, ahol mindenki magájának érezné a sorsunkat, s mi mindannyian az övékét. De ugyebár, az így eléggé képtelenségnek tűnik fel, ha rendesen belegondolunk. Éppen emiatt már-már zavarba ejtő, miért idézzük rögeszmésen a mondást: „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki” – „Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, issza borát”.
Csak nem arról van szó, hogy „a magyar egyedül van a szláv népek tengerében, a Kárpát-medencében” nyomasztó tudatától akarunk megszabadulni a polákok piedesztálra emelésével?
Akárhogy is, ép ésszel nehéz mindezt megemészteni. Különösen annak tükrében, amit a Nyugat-Európába vendégmunkásnak elszegődött magyarok mesélnek arról, milyen is az, amikor velük szemben kíméletlen lengyelekkel kerülnek kapcsolatba az idegen országokban. De éppen ez a propaganda fő célja: aláásni a tájékozatlan többség józan ítélőképességét az úgymond jó cél érdekében.
A demokrácia-mítosz és a gazdasági behatolás
Hogy aztán mi a jó cél, azt a mindenkori uralkodó kaszt, réteg, osztály jelöli ki. Annak jegyében, amiről Marx és Engels így írt A német ideológiában: „az uralkodó osztály gondolatai a korszak uralkodó gondolatai”.** Itt és most a kereszténységet fenyegető migránsveszély mákonyának túladagolásával azt akarják elérni, és el is érik, hogy a csúcson lévők gátlástalanul fosztogathassák a közvagyont. Persze, magam is beleesnék a kommunikációs leegyszerűsítés csapdájába, ha sokakhoz hasonlóan azt a látszatot kelteném: ha megjönne végre az eszünk, és képesek lennénk elkergetni a feudális, sőt törzsi alapon működő Orbán-klánt, akkor minden bajunknak vége szakadna. Szó sincs erről.
A Kelet és a Nyugat igazán jelentős országai ugyanilyen eszközökkel élnek, csupán nagyobb léptékekben. Ami a nyugati – elsősorban a washingtoni, másodsorban a nyugat-európai – politikusokat, illetve az úgymond szabad sajtót is uraló propagandistákat illeti, ők azt a gondolatot hintik el, hogy az amerikai típusú demokrácia meggyökereztetése mindenütt és mindenkinek megteremti a méltó élet feltételeit. Még az olyan makrancos országokban is, amelyek Kelet-Európában, ne adj’ isten, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában, sőt a Távol-Keleten leledznek. Ám a demokrácia-mítosz csupán az újgyarmatosítás fedezését szolgálja.
Az 1990 után, a Kelet-Európába való behatolás során az olcsó tömegcikkek, egyfajta mai üveggyöngyök ellenében, a hazai komprádorok, vagyis az egykori törzsfőnökök utódainak közreműködésével semmisítettek meg életképes termelőkapacitásokat, szereztek piacokat, hogy helyet csináljanak a saját áruknak. Ezt megelőzően szisztematikusan adósították el az országokat, majd azok lakosságát is az öncélú fogyasztás életcéllá való emelésével. Ma pedig fellazítják a környezet- és élelmiszer-gyártási előírásokat és így tovább. Ehhez minden kormány asszisztált és asszisztál most is, beleértve a magyarországi Orbán-kabinetet.
Hogy ezek a térségek a nyugatitól eltérő gazdasági–történelmi–kulturális körülmények között fejlődtek eddig? Hogy kimaradtak a klasszikus gyarmatosítás nagy rablásából, az újkori rabszolgatartásból, ami fenntarthatóvá tette a nyugati demokráciák viszonyait? Pontosabban, nem kimaradtak. Ők maguk voltak a gyarmatosítottak, és az előző bekezdésben említett okok miatt, a diszkrimináló pénzügyi transzfereken keresztül, bizonyos értelemben ma is azok. Erre persze azt mondja a nyugati propagandista, és az ő hazai csodálója: ilyet csak rosszhiszeműek, sőt ellenséges szándékúak állíthatnak. Arról pedig végképp szó se essék, hogy a demokráciáról anno egészen mást tanított Arisztotelész*** ahhoz képest, mint ahogyan ma értelmezik a fogalmat a filozófus-ideológusok! Mert csak akarni kell, s mindjárt létrejön mindenütt a minden világok legjobbika! – állítják.
A „nem akarja a jót a nép” mítosza
Ezt mantrázták nekünk az utóbbi három évtizedben a globális kapitalizmus hittérítői egészen mostanáig. Sőt, ezzel a mítosszal, ezzel az áldozathibáztatással etetnek bennünket most is. Annak ellenére, hogy immár kezd kiderülni: mindenütt homokszemek csikorgatják a gépezetet. Még Nyugaton is. Ám, sokan továbbra is kötik az ebet a karóhoz: nem a rendszerben van a baj, hanem azokban az országokban, amelyek nem eléggé akarják a jót. És ezt az egészet a mitikus módon felmagasztalt népre kenik. „Nem is értjük, miért nem ismerik fel a saját érdeküket” – sopánkodnak az ismert hírmagyarázók. „De ha nem, hát nincs mit tenni” – tárják szét kezüket a megélhetési politikusok.
Pedig nyilvánvaló, hogy a világ nagyon is részesülni szeretne a hatvanas évektől a Nyugaton nagyrészt általánossá vált viszonylagos jólétből és rendezettségből. Csakhogy azzal az az egyik a baj, hogy más országokból elvont jövedelemre épült. A másik pedig az, hogy immár fel kell tenni azt a kérdést, hogy kibírja-e a Föld azt a terhelést, amit a fejlett országokban tapasztalható jólétnek a glóbuszunkon élők döntő hányadára való kiterjesztése jelent. És felvetnék egy harmadik dilemmát is: keleten és nyugaton, északon és délen egyaránt szembe kellene nézniük a leegyszerűsítő világmegváltóknak azzal: senki nem lépheti át a saját árnyékát!
Azt értem ez alatt, hogy egyik pillanatról a másikra lehetetlen tömegesen megszabadulni az elődöktől örökölt magatartásmintáktól, a hagyományoktól, a gondolkodásmódtól, nem beszélve a gazdasági korlátokról. Merthogy nem ugyanazt a történelmi utat járták be a keletiek, köztük a kelet-európaiak, mint a nyugatiak. Az Észak és Dél közötti szakadékról nem is szólva... Hogy csak a magyar tudós társadalom jelentős személyiségeit említsük, Tőkei Ferenctől Szűcs Jenőig oly sokan kifejtették már: feszültségekhez, zavarokhoz, válságokhoz vezetnek a társadalom- és a gazdaságfejlesztésnek a korábbi viszonyokkal nem szervesülő, erőltetett módozatai.
Ahogy elnézem, szinte teljesen hiába volt az okfejtésük. Saját házunk táján körbe nézve: az utóbbi százegynéhány év magyar történelme maga is megmutatta, milyen következményekkel jár, ha felülről és kívülről, erőszakosan folyik az átalakítás. És ennek ellenére most is elkövetjük, elkövettették és elkövettetik velünk ugyanezt a hibát. Egyszerűen azért, mert a mindenkori gazdasági-politikai vezető réteg a legtöbbször ellenérdekelt volt annak megakadályozásában, hogy ne védtelenül zúduljanak ránk a korábbi viszonyokhoz nem szervesülő gazdasági és társadalmi szerkezet, a külföldi minták alapján egyik napról a másikra lemásolt intézményrendszer következményei. Így volt ez 1949 táján a szovjet, majd 1989 időszakában a nyugati struktúrák és módszerek gyorsított, erőltetett bevezetésekor is.
A másik véglet: a nép akarja így mítosza
Igaz ugyan, hogy geopolitikai helyzetünkből, gazdaságunk és társadalmunk gyengeségeiből következően az elitjeink mindig kénytelenek engedni az időről időre változó külső hatalmak akaratának. És az is tény, hogy a vezető pozícióban lévők a régi beidegződéseket követő tömegek nyomásától sem tekinthetnek el. Mert Madáchcsal szólva: „A kor folyam, mely visz, vagy elmerít, / Úszója, nem vezére, az egyén. (…) Nem a kakas szavára kezd virradni, / De a kakas kiált, merthogy virrad.” És ahogy Petőfi részben eltúlozta: „Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr!”
Ám e nagy távlatokra érvényes törvényszerűségeken belül a mindenkori eliteknek mégiscsak van bizonyos mozgásterük ahhoz, hogy a tömegek akaratát úgy terelgessék a természetes meder kisebb korrekcióival, hogy nem gátolva annak előre mozgását, egyúttal az elviselhetőség határain belül tartsák a kívülről érkező, sürgető kihívások és nyomások hatását is. Persze, ez kemény feladvány. Egyrészt mártírjaink mutatják, hogy akár az életével is fizethet, aki ebben hibát vét. Másrészt a megoldás napról napra való kisakkozása igencsak macerás. A megélhetési politikusoknak jobban kifizetődik, ha csupán megdolgozzák a népet valami tetszetős szólammal, aztán azt hangoztatják:
„Nem mi akarjuk így, hanem a nép nyomása szabja meg döntéseinket”.
Gyakran sóhajtoznak így a mai rezsim élén állók is, miközben kétszínű propagandájuk leple alatt űzik kisszerű játékaikat. Például az érdeküket szolgáló válaszokat sugalló kérdőívek egész sorozatát juttatják el az emberekhez, köztéri plakátok tömegein erősítik bennük a hamis tudatot, médiumok százain keresztül bombázzák őket olyan üzenetekkel, amelyek elfedik valóságos érdekeiket. Ezek mindegyikében az a közös, hogy leegyszerűsítő magyarázatokkal, kettős mércével, a valóságtól elrugaszkodott, előítéletes analógiákkal operálnak.
Néha ugyan elhangzik egy-egy figyelmeztetés, hogy vigyázat, szemfényvesztők éltetik benned a hamis hiteket, amiként ez ebben a cikkben is megfogalmazódik. De ezeknek ugyanúgy nincs érdemi hatásuk a folyamatokra, mint amiként azt gyanítom, hogy a bevezetőben említett Markó Béla szavainak sem lesz. A Klubrádió április 16-ai Megbeszéljük adásában Bolgár György műsorvezető egyfajta azonosságot vélt felfedezni a magyarországi és a romániai viszonyok között a két kormány európai unióbeli hasonló megítélése, illetve az ellenük hozott, azonos intézkedések miatt. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség korábbi elnöke azonban a linkkel elérhető helyen 56:40-től azt állította:
„Aki analógiát keres Magyarország és Románia között, az téved. Nincsen ilyen analógia. (…) Romániában is esik szét a demokratikus intézményrendszer, de azt kell mondanom, hogy másképpen. Itt zűrzavar van. A hatalmi ágak szétválasztása és együttműködése helyett valamiféle acsarkodás az államelnöki hivatal és a kormány között, az államelnöki hivatal és a parlament között, illetve az igazságszolgáltatás is teljesen külön mozog. Gyakorlatilag semmiféle konstruktív párbeszéd ezek között nincsen, bár az anarchiáig még nem jutottunk el.”
Hamis a Budapest–Bukarest analógia
Mint a beszélgetés további részéből kiderült: Romániában az egyes hatalmi ágak szinte külön életet élnek, s ennek nyomán nyílik tér a zavarosban való halászásra. Ha van is látszólagos hasonlóság a két ország között, s ha kívülről úgy látszik, hogy ez maga a fékek és ellensúlyok áhított rendszere, akik belülről látják a helyzetet, jelentős különbségeket észlelnek a magyar, illetve a romániai igazságszolgáltatás működtetésének módjában, a korrupciós közbeszerzések befolyásolásának formájában és következményeiben, a média fölötti ellenőrzésben. Markó szerint a hatalmi központok nem egymás túlkapásait gátolják meg, amint azt a társadalomtudósok elvárnák a fékek és ellensúlyok rendszerétől. Különállásuk, együttműködési képtelenségük oly mértékű, hogy az immár bénítóan hat egész Romániára.
Az egyik következmény: rendre elmaradnak a nagy reformok, a nagy beruházások. A szomszédos országban ezért lenne igény egy diktátorszerű vezérre, aki hajlandó lenne átvágni a gordiuszi csomót. Bár ott szintén jelen van az olyanfajta populista retorika, amelynek Magyarországon Orbán a kútfeje, de látni kell, hogy amíg Budapesten Orbán formálta a maga képére a rendszert, s egyelőre uralja, jóllehet egyre kapkodóbban, Bukarestben a cselekvésképtelenség vezethet el egy autoriter vezető, sőt diktátor megjelenéséhez. Ez azért elég nagy különbség ahhoz, hogy az ember elgondolkozzék azon, van-e értelme a két ország párhuzamba állításának, s hogy érvényes-e az az analógia, amely az egyik viszonyait a másikból magyarázza.
Anélkül, hogy részletekbe mennénk, hiszen nem magának a romániai helyzetnek a taglalása a témánk, Markó is azt állította, ami mellett magam is érvelek ebben a cikkben: az analógiák, a hasonlóságok túlhangsúlyozása gyakran inkább elfedi, mint feltárja a lényeget, s ily módon válik a propaganda eszközévé. Az lenne hát az érdekünk, hogy minél ritkábban éljenek vele a politikusok, a közírók, a médiumok véleményvezérei, mert ezzel olyan leegyszerűsített képet vetítenek ki a világról, hogy annak révén torz lenyomatok rögzülnek.
Az objektív hírszolgáltatás mítosza
Tudom persze, hogy álom ez. Hogy mennyire, arra ugyancsak a Klubrádióban, aznap elhangzott nemzetközi lapszemle egyik témája a példa. Britta Hilpert, a német ZDF közszolgálati televízió újságírónője a bécsi Der Standartba írt cikket. Ebben azt boncolgatta: mi a közös Magyarországban, Romániában és Csehországban akkor, amikor mindhárom államban úgymond belefűrészeltek az alapértékekbe és a sarkalatos demokratikus cölöpökbe. Minderről azzal összefüggésben értekezett a német újságíró, hogy a ZDF-csatornán, április 17-én, „Csalások, könnyűszerrel” címmel dokumentumfilmet tűztek műsorra az uniós támogatási pénzeknek a térségben tapasztalt elszivárgásáról. Mint a fenti sorok is rávilágítanak: sajnos, a kelet-európai országok helyzetét ezúttal is sztereotípiák alapján tárgyalva.
Az ok ugyanaz, mint a történelmi televíziós csatornák dramatizált filmjei esetében megvalósuló leegyszerűsítés, vagy az eseményeket alakító jelentős személyiségek előtérbe tolása: a nézők számára így tálalható fel fogyasztásra alkalmasan a tartalom. Vagyis, bevallják-e vagy sem, a nézettség szempontjai az elsődlegesek. Ha azt elérik, hogy szörnyülködjék egyet a néző a foteljében, mielőtt átkapcsol egy másik adóra, már nyert a csatorna. Eközben persze a műsorkészítők büszkén hangoztatják, hogy ők mennyire objektívak.
Általában is, hatalmas apparátusok hitették és hitetik el velünk, hogy az objektivitás a nyugati demokráciák újságírásának alfája és ómegája. Annak ellenére zajlik az ezzel kapcsolatos agymosás, hogy David Halberstam: „Mert övék a hatalom” című, 1988-ban magyarul is megjelent kötetéből már értesülhettünk a New York Times-nál emlegetett, úgynevezett Afganisztán-elvről. Eszerint az újságíró
„minél közelebb kerül a washingtoni vagy a New York-i hatalmi központhoz, annál kevesebbet írhat meg, s ha megpróbálná ugyanolyan szabadon kifejteni a véleményét például egy New York-i vízügyi tisztviselőről, mint India miniszterelnökéről, az anyagot valószínűleg nem közölnék. Az »Afganisztán-elv« lényege nyilvánvalóan az volt, hogy az igazságnak a földrajzi távolság mértékében több az esélye rá, hogy átjut a belső cenzúrán”.
A médiabeli objektivitás mítoszának képtelenségéről már annyit értekeztem ebben a blogtérben, hogy nem fogom megismételni érveimet ezen a helyen. Aki kíváncsi erre, üsse be a Bekiáltás keresőjébe az „objektív” kifejezést, aztán böngésszen kedvére! Itt és most az a lényeg, hogy mindebből rendre az következik: a valóságnak csupán felszínes képe rögzül a közönségben. Lelkébe és agyába egy újabb előítélet-foszlány fészkeli be magát. Annak ellenére, hogy az alkotók a legtöbbször minden tudásukat beleadva, jóhiszeműen és jó szándékkal végzik munkájukat. Eközben azért azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy az angol BBC-nél, a német közszolgálati televízióknál, a New York Times-nál, a Washington Postnál, a Frankfurter Allgemeine szerkesztőségében – amint ez egy-egy napvilágra került esetből, netán egy ott dolgozott újságíró emlékirataiból kiderül – egyre gyakrabban veszik kész ténynek, nem kérdőjelezik meg a politikusok nyilvánvaló elfogultságokon alapuló közléseit, illetve kormányzati, sőt titkosszolgálati utasításoknak tesznek eleget.
És akkor még nem beszéltünk arról, hogy ezekben, a korábban tekintélyesnek tekintett szerkesztőségekben egyre több szándékos csaló tűnik fel. Megrendezett jeleneteket valóságos helyzetekként adnak el műsorkészítők, a világ forró pontjaira helyezett, kitalált szereplők, látszat szenvedésekkel teli napjait követik nyomon hotelszobákból egyes tudósítók és így tovább. De maradjunk a tisztességes szándékú többségnél! Ők sem igazán gondolnak arra, hogy a televíziós iskolákban oktatott, analógiákra építő leegyszerűsítésekkel, az életszerűség érdekében konkrét emberek, konkrét történeteinek általános érvényre emelésével miként alakítják át az eseményeket úgy, hogy azok megfeleljenek prekoncepciójuknak. Ám ezzel rejtve hagyják az igazán bonyolult összefüggéseket.
A butaság legalacsonyabb szintje a mérce
A mai média egyik alapszabálya: mindenekelőtt hatást kell elérni. A Hollywoodban kiérlelt filmdramaturgiai kunsztoknak rendelődik alá az esemény, amelynek a hírműsorokban is szórakoztató történet formáját kell öltenie. Ha vérrel, hát vérrel, de bilincselje le a nézőt, mint valami detektív-, vagy kalandregény, netán sci-fi! Az újságokban, az internetes portálokon a címadás, a képszerkesztés, az elhelyezés mikéntjét lélektani szempontok szerint, a tömegközönség kattintásait összegző statisztikák alapján határozzák meg. Ennek nyomán a médiatartalom egyre inkább a tömegben jelenlévő legalacsonyabb ismeretszinthez tendál. Amint azt Adolf Hitler is fejtegette a Mein Kampfban:
„Minden propagandának népinek kell lennie, és szellemi színvonalát azok legkorlátozottabjaihoz beállítania, akikhez fordulni gondol. Szellemi szintjét annál mélyebbre állítja, minél nagyobb kell legyen a megragadandó embertömeg”.****
Ne mondja nekem senki, hogy nem itt tartunk lassan! Aki kételkedik, nézzen bele a híradókba, vagy az embert ember voltában megalázó, a beteg lelkűeket a hasonlóan beteg lelkű közönség prédájává tevő, mindenféle show-műsorokba! Hallgassa meg, olvassa el, szinte bármelyik nyugati ország vezetőjének egyoldalú kinyilatkoztatását! Gondoljon bele a kormányzást primitív politikai kampányokkal, bugyuta Facebook és Twitter-üzenetekkel helyettesítő komédiázásba, az ezeket gyakran kritika nélkül közvetítő, vagy éppen az ellenkező oldalról elfogult sajtó szerepébe! Egyrészt a közönségben, a választókban korábban kialakított beidegződések visszaigazolása, megerősítése zajlik. Másrészt a valóság feltárását, s az így megismerhető problémák kezelését nagyrészt a közönség előtt rejtett, hosszú távon az önérdekével ellentétes, ám annál tetszetősebb vagy éppen alantasabb célokra való ráhangolás foglalja el.
Mindent magával sodor a manipulálás. Ez aztán annál könnyebben megy minél inkább leegyszerűsítő világképet alakítottak ki a már gyerekkortól megdolgozott, agymosásban részesített delikvensben, akit már-már ösztönlényként kezelnek, minthogy lassan azzá is válik. Mindez együtt melegágya a hamis tudaton alapuló, ilyen-olyan előítéletességet hordozó, zsigeri indulatok által vezérelt személyiség-alakításnak, aminek következményei egyelőre felmérhetetlenek. De hogy sok jó nem származhat belőle, ahhoz nem kell túlságosan élénk fantázia. A feladat tehát az lenne, hogy megtanuljuk úgy kezelni a helyzetet, hogy ne ellenünk használják fel, amit a pénzünkön adnak el nekünk! Szeretném hinni, hogy lehetséges. Már, ha egyáltalán… #
CÍMKÉP: A hírhamisítás hatása elleni küzdelemre felszólító plakát – „A te felelősséged, hogy megáll-e a hamis hírek terjedése!”
JEGYZETEK:
* A lengyel–magyar kapcsolatok felhőtlenségének mítoszával szemben az a helyzet, hogy Vitéz Boleszláv szinte az államalapítással egy időben támadta meg a Felvidéket, és egészen addig garázdálkodott ott, amíg az I. István hatalmának megszilárdítására elsősorban a magyar lázadók ellen iderendelt német fegyveresek ki nem verték őket! Ennek ellenpéldája, hogy a 14 század második felében, Krakkóban, egy konfliktus nyomán, igyekeztek felkoncolni az összes magyart. Ez összefüggött a mi I. Nagy (Lengyelországban: Magyar) Lajosunk ténykedésével, aki 1370-ben került a lengyel trónra, s akinek működését úgy tartja számon az ottani történetírás, hogy „nem volt jó királya a lengyeleknek, Nagy Kázmér után jelentősen meggyengítette a Kázmér alatt kiépült központi államszervezetet, csak lánya öröklését tekintette uralma végcéljának, klientúrát épített ki maga körül, adományozott kiváltságaival pedig évszázadokra előre beprogramozta a lengyel állam 18. századi bukását”.
Hunyadi Mátyás egyik – ha nem a legnagyobb – régióbeli ellenségének IV. Kázmér bizonyult, de aztán végre jött Báthory István. A sikeres erdélyi fejedelem lengyel királyként rendbe tette az ottani gazdaságot is, majd a rendek követelésére három győztes hadjáratot indított Oroszország ellen. Mivel a lengyel és litván hűbéresektől katonát nem kapott, maga állított fel zsoldossereget. Magyar hajdúkból, könnyűlovasokból, székelyekből, lengyel zsoldosokból, németekből és részben csehekből, románokból álló hadával visszaszerezte Lengyelországnak az eredeti területéhez képest megnagyobbodott Livóniát és a Litvániához tartozó belorusz (fehéroroszországi) területeket.
Aztán mindez feledésbe merült. 1657-ben, a Kárpátalján lerombolt falvak és a városok jelezték a lengyel hadak nyomát. Nagymuzsalyban, a falu mellett a templomot is lerombolták. A szentélyt felégették, a harangokat pedig a folyóba dobták. Ezzel Rákóczi György erdélyi fejedelem sikertelen lengyelországi hadjáratát bosszulták meg. Mindezt azonban nem tartja számon a magyar közgondolkodás. Annál inkább Bemnek vagy Dembinszkynek az 1848–1849-es szabadságharcban betöltött szerepét. És ez jól is van így, bár talán jobban segítené az önismerethez szükséges tisztán látást, ha a helyükön kezelnénk az eseményeket. Amiként Trombitás Kristóf írta a közelmúltban az itteni eszmefuttásomnak a lengyelekkel foglalkozó részéhez hasonló gondolatokat megpendítő cikkében: „finoman szólva egyikük sem volt egy hadvezéri talentum, olyan sokat senki sem köszönhet nekik. (…) A magyarok oldalán ugyanúgy harcoltak németek, csehek vagy szlovákok is, őket mégsem emeljük ki a sokaságból, csak a lengyeleket”.
De spongyát rá! Emlékezzünk inkább a méltán pozitív gesztusok közül arra, hogy 1939-ben Magyarország számos, a náci német megszállás elől menekülő lengyel családot fogadott be! Ez annál dicséretesebb, mert alig néhány évtizeddel korábban a lengyelek nem csak elfogadták a Trianonban, a környező országokból nekik juttatott területeket, hanem már 1918-ban betörtek a magyarországi Árva vármegyébe is. 1918-1919 fordulójáig 589 négyzetkilométert szálltak meg Árva és Szepes vármegyéből.
**Marx-Engeles: A német ideológia, Magyar Helikon, 1974, 57-58. oldal
*** Arisztotelész egyáltalán nem volt elragadtatva az utókor által a nevéhez kötött vegytiszta demokráciától. Ugyanis szerinte a demokrácia – ellentétben a mai értelmezéssel – a többséget alkotó szabad vagyontalanok tömeguralma (183), amely például azzal, hogy a kevesek vagyonának a többség közötti felosztására törekszik, tönkreteszi a városállamot. (152) Ezzel együtt úgy gondolta, hogy a rossz hatalomgyakorlási formák között ez a kevésbé rossznak nevezett rend, amit azonban az oligarchikus módszerekkel keverve célszerű alkalmazni. A vagyonosok és a vagyontalanok túlkapásait egyaránt a törvények erejével kell korlátozni, (152) a választást a tisztségekre történő sorsolással kombinálni, a közügyekben való közreműködést bírságokkal, illetve ösztönzőkkel elősegíteni azért, hogy a nép a közjó – vagyis sem nem csak a vagyontalanok, sem nem csak a vagyonosok – érdekében (147) gyakorolhassa az államhatalmat. Az ilyen rendet nevezi az ókori filozófus politeianak.(188, 189, 190) – Forrás: Arisztotelész: Politika, Gondolat, 1984, fordította: Szabó Miklós. A szövegben a zárójelbe tett számok e könyv megfelelő oldalaira utalnak.
****Közli Ormos Mária: Hitler, T–Twins, 1994, 110. oldal # #
