Immár senki és semmi nem állja útját a szórakoztató-propaganda híradó- és beszélgető show-műsorok cunamijának.

UTÓIRAT HELYETT: Már egy másik szerkesztőségben volt, amikor az akkori egyetlen magyar televízió egyetlen híradójához kerültem. Soha nem dolgozhattam vele, vagy mellette. Talán jobb is így, mert előbb-utóbb kiderült volna, hogy nem osztottam az ő bizonyos értelemben kozmopolita értékrendjét. Ezzel talán maga is konfliktusba került, amikor rádöbbent, hogy a rendszerváltozás utáni szakmai reményeit egyre kevésbé igazolja a valóság. Lehetséges persze, hogy tévedek, bár egyes megnyilatkozásai nem igen hagynak eziránt kéltséget. Például ez:

„Ha televíziózni akartam, sok válogatási lehetőségem nem akadt, mivel a kereskedelmi televíziók nem versenyeztek értem.”

Akár így, akár úgy, később, a televíziós iskolámban általa készített tudósításokat is bemutattam egyik-másik évfolyam hallgatóinak. Egyszer például azt illusztráltam vele, miként hoz létre egy szokványos protokolláris eseményből Japán hétköznapi titkaiba is beavató riportot a lehetetlent nem ismerő, a csak a szakmájáért élő Baló György. Így tettem tananyaggá néhány munkáját, és szerkesztő-riporteri mentalitását. Jóllehet már akkor, vagyis a kilencvenes évek végén tudtam, hogy ha lennének is követői, az a társadalmi helyzet, azok a médiagazdasági feltételek nem alkalmasak példájának követésére.

Többek között azért nem, mert átalakult az értékrend. A társadalmi-közösségi szempontok elsődlegességét még a minőségi médiában is – főként a televíziózásban – felváltotta az üzleti meggondolások uralma. Amíg addig a közönségnek az érdemi társadalmi folyamatokba való bekapcsolása volt a cél, az ezekből való kikapcsolás vált meghatározóvá. A jelszó az lett: „Nem baj ha nincs értelme, de a nézőt láncolja oda!” A Press & pr című könyvem 2005-ös kiadásának 153. oldalától részletesen mutattam be, miként vált a tömegsajtó a privilegizált magánérdek szolgálójává. A 184. oldaltól pedig azzal foglalkoztam, mindez hogyan hatott a nagyközönség képi és szöveges információfeldolgozási-befogadási kultúrájára, érdeklődésére. Ezt mutatja be a kötetben ez az ábra:

Az előadásokra készülve behatóan foglalkoztam szakmai tevékenységével. Ezért halála napján arra készültem, hogy megírom, miben volt zseniális, s mi az, ami miatt a tőkés érdekeknek alárendelt televíziózásban már nem kaphatott volna főszerepet. Szerintem akkor sem, ha a két magyarországi, földfelszíni sugárzású országos kereskedelmi televízió létrehozására 1997 januárjában kiírt pályázathoz kapcsolódva nem húzzák ki alóla, s az általa megteremtett TV3 csatorna alól a szőnyeget a lehetséges amerikai befektetők, akik alighanem jól felfogott érdekeik miatt engedtek a politikai és pénzügyi kényszereknek.

Mikor mindezt felvázoltam, annyira méltatlannak éreztem a saját ötletemet, hogy a blogbejegyzést felében-harmadában nyitva hagyva azt gondoltam: talán még előveszem a szövegtöredéket. Csakhogy Zöldi László Médianaplójában rábukkantam a magától Baló Györgytől is származó idézetekre, amelyekből kettőt ideemeltem. Ezek miatt végképp letettem arról, hogy írjak róla. Pedig már munkacímem is volt hozzá: „Baló a mókuskerékben”. Ám kiderült, hogy nálam sokkal jobban tudta mindazt, amit én jegyezhettem volna fel. Szinte holtában is rám pirított, amikor kollégám idézetgyűjteményében rábukkantam például erre a mondatára:

„Sorskérdések helyett holnap már érdektelen híreken rágódunk.”

Ugyan miként gondolhattam, hogy ő, aki oly mélyen elemzett egy-egy közéleti-társadalmi jelenséget, aki oly vesébe látva hozta felszínre interjúalanyaiból mindazt, amit addig talán ők sem tudatosítottak magukban, épp önmaga erényeivel és a hozzá mért gyengeségeivel ne lett volna tisztában? Akkor meg miként jövök ahhoz, hogy helyette szövegeljek? – zártam le a róla való töprengést. Most azonban mégiscsak engednem kellett valamiféle kényszernek, hogy mindezt leírjam. És nincs rá magyarázatom, hogy miért állok be magam is az emlékezők sorába...#