Magyarok félgyarmati sorban

Orbánék maffia-felvilága, a magyar polip a rendszerváltáskor alapozódott meg.

mszpdemonstracio2016orban-habonypolip.jpg

„Amiatt éreztem hibásnak Magyar Bálint okfejtését, mert ezúttal is rejtve hagyta azt az úgymond apróságot, hogy a kelet-európai – és benne természetesen a magyar – rendszerváltozás eleve magában hordozta mindazt, aminek ma többségünk riadt tanúja, sőt elszenvedője. Az egykori, magát liberálisnak tekintő politikus az én szememben akkor lenne hiteles, ha megvallaná a 2018-as rádióhallgató előtt, hogy az az időszak alapozta meg az Orbán-rendszer erkölcsi, sőt törvényi normákon is átlépő gyakorlatát, amelynek ő tevékeny részese, sőt élharcosa volt.” Háromhetes adósságom, hogy a jegyzetlapra rögzített soraimat értelmezzem. De talán nem is baj, hogy október 23-án, a felkelés, a forradalom évfordulóján került elő a cetli. Így akár különös jelentést is kaphat az alábbi esszé.

A Klubrádió október 3-ai, reggel 9 óra utáni műsorában Magyar Bálinttal, a volt Szabaddemokraták Szövetségének egykori alapítójával, későbbi elnökével beszélgetett Pikó András műsorvezető. A nemzeti (nem) együttműködés rendszerét, a magyar polip kifejlődésének folyamatát elemezték. A beszélgetés alig adott újat ahhoz képest, mint ami a Magyar polip – A posztkommunista maffiaállam című, először 2013-ban megjelent, majd a további kötetekbe gyűjtött, több magát liberálisként meghatározó értelmiségi tanulmányából tudható. A második Orbán-kormányt okkal kritizáló írások kiindulópontja Magyar Bálint még 2001-ben megfogalmazott, de szerintem már akkor is szűklátókörű elfogultságtól vezérelt gondolata. Amint a Wikipédia alapján összefoglalható:

A Fiatal Demokraták Szövetsége által létrehozni szándékozott, és 2010 óta, a kétharmados többség birtokában egyre inkább meg is valósuló magyarországi hatalmi rendszer nem valamiféle eltévelyedés. Nem hagyományos maffia, hanem egyfajta szervezett felvilág, a nyugat-európai plurális demokráciától tudatosan eltérő társadalmi modell. Ennek lényege, hogy a Fidesz, de leginkább a személyesen Orbán Viktor által vezetett politikai csoportosulás a politikai hatalom megszerzését a gazdasági hatalom meghódítására is felhasználja, és politikai eszközökkel egy új, hozzá hű osztály mesterséges kialakítására, feltőkésítésére törekszik.

Orbán Viktor rendszerének ez az ellenzéki értelmiségi körökben közkeletű jellemzése rejtve hagyja azt a gazdasági és történelmi hátteret, amelyről „Vázlat Európa három történeti régiójáról” címmel úgy négy évtizede oly emlékezetesen értekezett Szűcs Jenő. Eszerint inkább az a kivételes, ahogyan Nyugat-Európában a világi és az egyházi hatalommegosztásra, az autonóm városokra, a polgári rendek testületekként kiharcolt jogaira épülő fejlődési modell vert gyökeret. Vagyis az a gyakori sugalmazás, sőt állítás, hogy Orbán Viktoron múlt volna és múlna, hogy Magyarországon nem honosodik meg a nyugat-európai politikai modell és gondolkodásmód, minimum történelmietlen. Ugyanúgy, mint mondjuk Vlagyimir Putyin démonizálása, akinek – eme liberális értelmiségi csoport szerint – csak akarnia kellene a jót, s akkor Oroszország egyből az úgymond helyes útra térne.

Természetesen ezzel nem szeretném kisebbíteni a történelmi nagyság szerepét, aki – Madách Imre gondolatával – jótékonyan hathat, amennyiben megérti századát. Még kevésbé akarom csökkenteni Orbán és udvartartása grasszálásának súlyát. Magam is úgy vélem, hogy ha több emberség, nagyobb társadalmi szolidaritásérzés – hogy ne mondjam: keresztény érzület – is mozgatná tetteit, legalább a régiónkon belül élhetőbb országként őrizhetnénk korábbi helyünket. De épp a régiónk egészében végbemenő általános folyamatok – a társadalmi egyenlőtlenségek szakadékokká mélyülése, a helyi ipar és mezőgazdaság drámai helyzetbe kerülése, a tőkekivitel és behozatal aránytalansága az utóbbi kárára, a nemzeti jövedelem relatív csökkenése, az országon belüli perifériák elszegényedése, a nyugatra vándorlás jelensége stb. – kivétel nélkül minden közép-kelet-európai ország sajátja.

Amíg nem erről a platformról, vagyis nem a világfolyamatokba ágyazva vizsgálja a helyzetet valamely érdemes politikai erő, addig esély sincs arra, hogy egyáltalán megértsük, hogy miért is kerültünk abba a helyzetbe, amelyben vagyunk. Azt pedig egyenesen szemfényvesztésnek tartom, amikor befolyásos véleményvezérek – a Zöldi László szerinti internetes kocsmák népéhez hasonlóan – csupán addig jutnak a bírálatban, hogy egy-egy politikus személyiségéből, vágyaiból, szeszélyeiből vezetik le a társadalmi folyamatokat. Esetleg a rosszindulatú tanácsadók ügyködéséből. Legalább Ádámra gondolnának! A Madách által újraformált emberre, aki a tragédia hetedik színében a keresztény-cinikusoktól megcsömörlötten akarja megjavítani a viszonyokat, úgymond újjáteremteni kort, s akit e lehetetlenségre így figyelmeztet Lucifer:

„Hiú törekvés. Mert egyént sosem / Hozandsz érvényre a kor ellenében: / A kor folyam, mely visz vagy elmerít, / Uszója, nem vezére, az egyén.” (…) „Nem a kakas szavára kezd virradni, / De a kakas kiált, merthogy virrad”.

De ahogyan ezt az írásom első bekezdésében jeleztem: a magukat liberálisként meghatározó politikusok és megmondó emberek magyarázkodásában van még egy enyhén szólva zavaró elem. Az, hogy elmossák, sőt rejtve hagyják saját tévedéseiket. Azt, amiről annak idején legfeljebb a marxista kiindulópontból baloldali, már akkor háttérbe szorított történészek, közgazdászok, szociológusok írtak és beszéltek. Olyanok, akiknek intő szavai nemhogy a széles közönséghez nem jutottak el, de a gondolataikat felkaroló, nem a politikai liberalizmus befolyása alatt álló pártok és médiumok híján, még a rajtuk kívüli értelmiségi körökhöz sem. Bizonyság erre a Böröcz József 1988 és 2016 között keletkezett fontos tanulmányait a L’Harmattan kiadó által, Lugosi Győző szerkesztésében 2017-ben megjelentetett, vaskos kötet. A tanulmányok sora a József Attila versére, az Eszmélet-re hajazó címével – Hasított fa – ugyanarra figyelmeztet, mint anno a költő:

„Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik determinált.”

Vagyis, ha ki is emelsz egy részt a világból, s azt górcső alá veszed, csak akkor érted meg az egészt, ha a többi rész közé helyezed vissza, s az összefüggéseket is meglátod. Magyar Bálinték ez utóbbiról feledkeztek és feledkeznek meg. Megfeledkeznek? A Hasított fa utószavában Melegh Attila nem ilyen megértően fogalmaz, amikor így méltatja a kötetben szereplő értekezések szerzőjét: „Böröcz nagyon éles (értsd: átgondolt és részben megszenvedett kritikai tudásszociológiai) mondatokkal írja le, hogy miképpen végeznek pl. közgazdász kollégáink érvénytelen összehasonlításokat, és alkotnak ’nyugati’ utópiát a társadalmi uralom, vagy szerintem még pontosabban egy átmeneti osztályuralom érdekében. (…) A tanulmányok részletesen demonstrálják, hogy az informalitás, a ’kiskapu’, a ’rendies státusz’ mint erőforrás, mint a társadalmi tőke fontos eleme és validálási módja, miképpen segített későkádári csoportokat a hatalomba, és hogyan tudták így elfedni a legalapvetőbb ’tulajdoni’ váltásokat már a szocializmus összeomlása előtt.”

Félreértés ne essék, amikor a Magyar Bálinttal készült beszélgetést választottam kiindulópontként, s amikor annyit emlegetem a politikai liberalizmus magyarországi képviselőit, nem magát a liberalizmus eszméjét kárhoztatom. Az eszmével magával semmi bajom, ha az szolidaritással, az ország, a világ iránti felelősséggel is társul. Mint például Széchenyi István esetében. Ráadásul pontosan tudom, hogy a tulajdonváltások kedvezményezettjei között inkább voltak olyanok, akik akkor már semmilyen ideológiát nem vallottak magukénak, s legfeljebb azt hangoztatták, hogy ők pragmatikusan közelítenek a változásokhoz. És alighanem ezek közé tartoztak sokan a későbbi, magukra különféle pártjelvényeket aggató idősebb és ifjabb politikusok, illetve többek esetében a családtagok is. De erről sem igazán nem ejtenek szót az egykori liberális politikusok és elemzők – köztük a magukat baloldalinak festők. Talán, mert akkor az őket egykoron kitartók szerepéről, és saját megalkuvásaikról is kellene beszélniük. Számot adni arról, miként történt, hogy például átléptek André Gunder Franknak azon az 1987-ben magyarul is megjelent figyelmeztetésén, miszerint

a szocialista gazdaságnak a világgazdaságba való visszakapcsolása a termelési költségek újabb csökkentését, a kapitalizmus újabb expanzív szakaszát alapozza meg. Pedig a német-amerikai közgazdász-szociológus még Budapestre is utazott, hogy figyelmeztessen a veszélyekre.

A fentebb hivatkozott Böröcz is arról értekezett már 1989-ben, hogy a világpiac nem teremt méltányos versenykörnyezetet, hogy a piac mércéje nem az igazságosság, s hogy arról kellene vitákat folytatni, miként lehetne befolyásolni a törvényszerűen kialakuló, új függőségi viszonyokat, hogy azok kevésbé érintsenek bennünket hátrányosan. Mások, például Krausz Tamás, Mészáros István, Szvák Gyula ugyanebben az időben, az egyre inkább elszigetelt fórumokon, a kis példányszámú Eszmélet című folyóiratban – amelynek megnevezésében a József Attila-i vers címével való egyezés nem véletlen – arról írtak, hogy a Kelet-Európában berendezkedő kapitalizmus – a nemzeti burzsoázia állami segédlettel való létrehozása mellett – előbb-utóbb autoriter, emberellenes formákat fog ölteni. A Nyugat utolérése gazdasági-történeti okokból nem következhet be, itt csupán a kapitalizmus félperifériális struktúrái szilárdulhatnak meg.

A politikai liberális Magyar Bálinték azonban, akiknek oldalán akkor még ott tervezgette a jövőjét Orbán Viktor a katonacimboráival, ezeket a meggondolásokat egyszerűen figyelmen kívül hagyták, s csak hajszolták és hajszolták bele a magyar társadalmat a félgyarmati helyzetbe. Ugyanúgy, ahogyan a hozzájuk hasonló amerikánusok a többi kelet-európai országokban is tették, s ahogyan ma teszik tőlünk délebbre és egészen keletebbre az amerikai érdekek talán jóhiszemű szálláscsinálói. Ebben mindenütt, így nálunk is, szövetségeseik voltak a balliberálisnak mondott, valójában a legbrutálisabb imperializmus pártján álló médiumok. Ezek véleményvezérei, akik a megélhetésért folyó napi robotban már jórészt csak (a telefonos) interjúalanyaiktól kapott hézagos információkkal képesek bővíteni ismereteiket, és a washingtoni, a New York-i nagy lapok, hírügynökségek híreinek, értékeléseinek kritikátlan továbbítására marad csupán idejük, mindenekelőtt azzal hitegették és hitegetik a közönséget, hogy a piaci verseny az, ami majd felemel mindenkit.

Ehhez képest a rendszerváltozást követő néhány éven belül eltűntek a jól működő gyárak, az üzemek, a téeszek, az állami gazdaságok, s ezekkel milliónyi munkahely. Ám a piacgazdaság nagyszerűségéről folyó népbutítás, „A teljesítménnyel te is győzhetsz” mantrája továbbra is szólt, és szól ma is. Abba pedig végképp nem avatták be a közvéleményt, hogy sok egyéb mellett elveszett a hasonló gazdasági jövedelemszinttel rendelkező kapitalista országokhoz képest az addigi, a halandóságban, az iskolázottsági szintben, még inkább a tudásban mérhető jóléti teljesítmény-előnyünk. És elveszik számunkra a népesség Nyugatra elszívott színe-java, maga mögött hagyva a kilátástalanságot, a Budapesttől távoli régiók lepusztultságát, az urambátyám világot, amelyben csak annak jut vastagabb kenyér, aki a kisebb-nagyobb hatalmasságok kegyéért esedezik.

Ennek ugyebár a teljesítményhez, a képességekhez éppenséggel semmi köze. De Magyar Bálint még mindig ott tart, hogy ha Orbán nem lenne… Eközben egy szót sem szól saját maga és körének korábbi felelősségéről, s ami ennél fontosabb, az úttévesztés mikéntjéről. Márpedig, ha valakik, akkor ők ott, annál az útkereszteződésnél jártak akkoriban, ahol legalább némileg korrigálhatni lehetett volna az irányt. És a rádió, amely elől ugyanúgy elszívta már a levegőt az autoriter rendszer, mint a legtöbb itthon maradt, alkotni, kreatív munkát végezni akaró egyéntől és közösségtől, még mindig kritikátlanul helyet ad a szerecsenmosdató, félrevezető szövegeknek, anélkül, hogy riportere rákérdezne az esetleg ma is hasznosítható tanulságokra. Nem a bántás szándékával, csupán azért, hogy végre közkinccsé váljék a tudás. 

Igen, félrevezető szövegeket említettem. Abban az értelemben, hogy a hasonló beszélgetések és megnyilatkozások résztvevői nem a teljes igazságról beszélnek, csupán Orbán Viktort vádolják. Nem ok nélkül persze, hiszen ez az ember és köre, a sokaknak mintaként szolgáló gátlástalanságával, szerintem is elaljasítja az országot. De mégis Krausz Tamással kell egyetértenem, aki ironikusan nevezi érthetőnek a liberális álláspontot, amikor az Eszmélet című folyóiratnak adott interjúban (117. szám, 2018. tavasz, 22. oldal) kifejti:

„az autoriter rendszer ’előkészítésében’ játszott szerepüket kívánják elleplezni, éppen úgy, mint ahogyan semmilyen önkritikát nem gyakoroltak a rendszerváltás emberellenes következményeiért (munkanélküliség, elszegényedés, kulturális depriváció, rasszizmus stb.) igyekeztek mindent a kommunisták és a régi rendszer nyakába varrni”.

De ez csak a probléma egyik, erkölcsi része. A másik, hogy kontraproduktív is ez az ellenzéki magatartás. Hogy mennyire az, mi sem mutatja jobban: az Orbánt és rendszerét bírálók, köztük nem csak a liberálisok, hanem a hatalmon kívül lévő valamennyi politikai szerveződés vezetői, képtelenek érdemben megszólítani a köznépet. Bár serények Orbánnak és környezete viselt dolgainak leleplezésében, még mindig nem értették meg, hogy rendszerkritika, a kapitalista rendszer kritikája nélkül nincs előrelépés. Ahogy marxista baloldali gondolkodóktól nem egyszer magam is átvettem már: a kapitalizmus itt-ott reformálható, de alapvetően az ember és a természet végletekig való kizsákmányolására építő sajtossága nem megváltoztatható. A politikai liberalizmus zászlaja alatt bizonyosan nem.

A politikai liberális zászló alatt, ami nem tévesztendő össze az eszmei liberalizmus lobogójával, legföljebb Pangloss mester módjára lehet álmodozni a legnagyobb borzalmak között is arról, hogy „minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon”. Lehet továbbá a tudatlan népet kárhoztatni. De Hölgyeim és Uraim! Végre az őszintétlenség tömeghatásán is el kellene gondolkodni! Azon az őszintétlenségen, ami, sajnálatosan, nem csupán a nemzeti (nem) együttműködés rendszerét fenntartók sajátja.

Mert lássuk be, ami előtte volt, az sem épp a legtisztább őszinteségre és a néppel, a tömegekkel való együttműködési szándékra épült! Nem azok velük együttműködésben való felemelkedését tűzte ki célul, hanem a privilégiumok, az ember és ember közötti társadalmi-anyagi különbségeket mértani haladvány szerint növelő viszonyok megteremtését. Elég csupán a kezdetek kezdetére utalni. Elég a nemzetinek mondott, lényegében a társadalom háta mögött folytatott, önjelöltek között zajlott kerekasztal tárgyalásokra gondolni, ahol az új rend mára ingatagnak bizonyult pilléreinek kialakítása történt. Ingatagságának legfőbb bizonyítéka az autoriter Orbán-rendszer térnyerése, amely lassan tényleg mindent el fog nyelni, ha még arra sem vállalkoznak a kezdeteknél serénykedő mai, mindenféle ellenzékiek, hogy saját akkori hibáikkal nézzenek szembe, s a tanulságok kedvéért – persze, tudom, hogy naiv vagyok – megosszák velünk ezeket. #

CÍMKÉP: Orbán Viktor kormányfővel és kampánygurujával Habony Árpáddal mint polipokkal harcoló ellenzéki kezek egy 2016-os ellenzéki demonstráció molinóján (Forrás: MSZP)

Kérem, tiszteljen meg azzal, hogy részt vesz a szavazásban! Véleménye fontos az orientálásomban. Gondoljon arra, hogy így fizet az egyébként ingyenes tartalomért! ##