Nem titok, hogy a  humor kapcsolataink fűszere. A legfrissebb kutatások szerint, ha többet nevetünk, tovább élünk, a rengeteg nevetős, mosolygós pillanat szorosabbra fűzi a köteléket. A jó humorérzék a párválasztási kívánságlisták egyik éllovasa, a nehéz, sokszor kínos helyzeteket is remekül megment egy-egy jól elsült poén, önirónikus hozzászólás.

De mi van az olyan viccekkel, szurkálódásokkal, amik az elevenedbe vágnak? Olyan szavak, amelyek egy szempillantás alatt megmérgezik a levegőt? El lehet venni egy megjegyzés élét - Ugyan már, csak vicceltem! felkiáltással? Ér-e a viccet kibúvónak vagy rejtett fegyvernek használni?

Lelövöm a poént. Nem, nem ér. 

Mert ez nem viccelődés, hanem piszkálódás, sértegetés, beszólogatás, ráadásul még el is akarjuk venni a másik jogát attól, hogy ezen felháborodjon, megvédje magát. Bónuszként még rá is sütjük, hogy nincs humorérzéke, nem érti a viccet, nincs benne a mókában.

Nem mókás, ha valakit piszkálunk olyan dolgokkal, amiről tudjuk, hogy idegesíti, zavarja, bosszantja. Mindenkinek vannak "nyomógombjai", amire érzékenyen, megbántva reagál. Ezek a nyomógombok önbizalomhiányból, frusztrációból, régi kellemetlen emlékekből, esetleg traumákból fakadnak. Engem például rengeteget csúfoltak kiskoromban a külsőm miatt (vézna, szemüveges, esetlen kislány voltam), az orrom megmaradt gyenge pontnak, a leghalványabb viccelődés, utalás az orrméretemre borzasztóan érintett, rögtön Pinocchionak éreztem magam.

Ha Te is gyakran kerülsz ilyen szituációba, egyik vagy másik oldalról, érdemes elgondolkodni, hogy mi a nyomógombod és mi van mögötte, ez elsősorban téged segít, egyrészt önismereti munkát jelent, másrészt támpontot, hogyan kommunikáld ezt a másik fél felé.

A legközelebbi ilyesmi egetrengető poénnál célszerű közölni Humor Herolddal/Heroldinával, hogy

- számodra ez nem vicces, 

- miért nem vicces.

Felszínesebb viszonyokban, illetve, ha látszik, hogy vaktöltény (szerencsétlenül félresikerült poén) volt, az utóbbit nem szükséges ragozni, viszont ha számodra fontos személytől, párodtól, családtagtól, baráttól érkezik a megjegyzés egy nyugodtabb, tisztázó beszélgetésre lesz szükség, ahol a miértekre is ki kell térni. (Pl. "Nem szeretem, ha az orrommal viccelődsz, csúnyának érzem magam és elbizonytalanodom. Kérlek ez ne legyen vicc tárgya, mert ez engem bánt és nem tudok veled nevetni")

Ha Te vagy Humor Herold/Heroldina (én is feltettem a kezem), akkor  két dolog van:

1. ) elővigyázatosság+bocsánatkérés

Mindenkinél más és más a határ, hogy mi az ami még belefér és mi az amivel nem viccelünk kategória (pl. halállal nem viccelünk, a pénz nem vicc tárgya... stb., de ez egyénileg változó) Számos esetben pusztán információ hiány is okozhatja, hogy egy ártatlannak szánt mondat súlyos sebeket tép fel.

Ha látod, hogy egy vicc rosszul sült el, ne magyarázkodj hosszan és főként ne hibáztasd az illetőt, inkább kérj bocsánatot.

2. ) vajon elképzelhető, hogy viccbe burkolunk bosszankodást, elégedetlenkedést, megbántottságot, olyan negatív érzelmeket, amelyeket szemtől-szembe nem mondanánk ki, de viccelődve, piszkálódva már kissé kinyitjuk a szelepet?

Gyanús jel, ha Te magad sem érzed viccesnek, illetve, ha szinte feszít a téma, késztetést érzel, hogy kicsit odavágjál, odapirítsál. Kérdezd meg magadtól mi az ami zavar, és inkább beszéljétek meg.

De viccet félretéve (nem bírtam megállni, elnézést mindenkitől), a fentiek senkit se riasszanak vissza a humoros, nevetős, mosolygós, kétrétgörnyedve kacagós pillanatoktól, csak figyeljünk egymásra közben.

Volt már olyan, hogy egy viccesnek szánt megjegyzés belegázolt a lelkedbe?