A második világháborút az USA és a Szovjetunió szövetségesi viszonyban, egymást segítő, sőt már-már baráti kapcsolatban fejezte be, annak dacára, hogy bizonyos "súrlódások" azért elő-elő fordultak köztük az egyes nagyhatalmi konferenciákon (Teherán, Jalta Potsdam). A hatalmi érdekszférák, új határok kérdésében, a Baltikum hovatartozásának ügyében és a Japán elleni támadás kapcsán már 1945 is a vitákról szólt, ám a végső béke megint együttműködést hozott. Majd jött 1946 márciusa, és Winston Churchill híres fultoni beszéde (az Egyesült Államokban), mely a Szovjetuniót terjeszkedni vágyó agresszor képében mutatta meg és már nem szövetségesként, hanem egyértelmű ellenségként aposztrofálta. Kezdetét vette tehát a hidegháború, mely a berlini fal leomlásáig (1989 november 9.) 43 évre határozta meg a világ biztonságpolitikai viszonyait.

Bush és Gorbacsov kézfogása Moszkvában, 1991 július 31-én (forrás: nytimes.com)

A hidegháborút - melyet az angol nyelvű terminológia is a "Cold War" kifejezéssel identifikál - több módon is be lehet mutatni, hiszen a négy évtizedes korszaknak több, párhuzamosan futó megközelítési síkja is ismert. Az első a fegyverkezési verseny, mely mindvégig az atomfegyverek kifejlesztéséről és a stratégiai eszközök (vadászgépek, repülőgép-hordozók, atom-tengeralattjárók, csatahajók, biológiai és kémiai tömegpusztító fegyverek, űr-fegyverek) minőségbeli és mennyiségi versenyéről szólt (a hagyományos fegyverek: harckocsik, ágyúk, kézifegyverek gyártási versengése mellett).

A hidegháború második színtere a proxy háborúk sora, melyekben a két nagyhatalom (és szövetségi rendszereik: a NATO illetve a Varsói Szerződés) közvetett módon, egy-egy harcoló felet támogatva vett részt. Ezek közé tartozott a koreai háború (1950-1953), a szuezi válság (1956), a két berlini válság (1949 és 1961), a kubai rakétaválság (1962), a vietnámi háború (1957-1975) és az afganisztáni háború (1979-1989) is. A kisebb fegyveres konfliktusok eltörpültek ezek mellett, noha a két hatalmi tömb ezekben is megjelent különböző formákban: így a libanoni polgárháborúban (1975-1990), az iráni forradalomban (1979), a nicaraguai forradalomban (1979), az angolai polgárháborúban (1975-2002), a salvadori polgárháborúban (1979-2002), a grenadai beavatkozásban (1983) és a panamai invázióban (1989).

A felsorolt 13 nagy hidegháborús fegyveres konfliktus közül a kubai rakétaválság és a vietnámi háború emelkedik ki leginkább, előbbi az atomháború veszélye, utóbbi pedig komoly mérete miatt. Kuba 1959-től, Fidel Castro forradalma nyomán vált szovjet-barát és Amerika-ellenes országgá, mely örömmel fogadta be 1962-ben a szovjet rakétákat, amelyek Hruscsov kérésére titokban érkeztek a karibi szigetre. Ez indította el a válságot, mert erről az amerikaiak egy kémrepülő révén szinte azonnal tudomást szereztek. Kennedy Kuba partjaihoz küldte az amerikai flottát, blokád alá véve a szigetországot Hruscsov pedig a szovjet hadihajókat, Castro támogatására. 1962 október 23-án az amerikai lapok már a blokád és az amerikai ultimátum fenyegetéseivel voltak tele. Pedig akkor már nyolcadik napja tartott a válság.

A kép forrása: bl.uk

Mintegy 13 napra, 1962 október 16 és 28 között az atomháború veszélye fenyegette a világot, amikor farkasszemet néztek az amerikai és szovjet hadihajók és mindenki csak a parancsra várt, hogy elkezdje a harcot (amely elhozta volna a harmadik világháborút [és ezzel a nukleáris holokausztot]). Szerencsére a két legfelsőbb vezető: Kennedy és Hruscsov nem akartak világégést és végül megállapodtak: az oroszok kivonják az Amerikát fenyegető rakétákat, az USA pedig visszavonja a törökországi rakétákat (melyek éppen ugyanúgy fenyegették Moszkvát, mint a kubai rakéták Washingtont).

A vietnámi háború összetettebb konfliktust jelentett, hiszen itt egy hármas problémakör jelent meg: 1. a francia gyarmati elnyomásból kiszakadó Vietnám függetlenségi harca, 2. a kommunistává váló vietnámi államvezetés illetve az ezt el nem fogadó déli országrész küzdelme és a végül 3. az amerikai beavatkozás problémája. Az egész konfliktus a második világháború után visszatérő francia gyarmatosítók és az önállóságra vágyó vietnámiak harcával kezdődött. Ezt a háborút a Dien Bien Phu melletti csata után (1954 március 13 - május 7) a vietnámiak nyerték, ám nem örülhettek önfeledten a függetlenségüknek, mert a déli országrész nem kért a Kínából "importált" kommunizmusból és inkább saját utat akart. Ennek a gondolatnak a jegyében 1955-ben a déli "Vietnámi Köztársaság" Saigon fővárossal és az USA egyelőre diplomáciai támogatásával, a 17. szélességi körtől délre elkülönült a kommunista vezetésű "Vietnámi Demokratikus Köztársaságtól". A déli országrész azonban nem tudott saját lábán megállni, mert területén szabadságmozgalom bontakozott ki, ami a "Nemzeti Front Dél-Vietnám Felszabadításáért" hangzatos nevet kapta. Később lerövidült és a "Việt Nam Cộng Sản" (azaz vietnámi kommunista) kifejezésből megszületett a Viet Cong, azaz Vietkong elnevezés. Harcukat természetesen a kommunista északi állam nagyban támogatta (északot pedig a kommunista nagyhatalmak, Kína és a Szovjetunió). A másik oldalon viszont az USA lépett a háborúba, és 1959/60 -tól mind több és több "katonai megfigyelőt" küldött Dél-Vietnámba. 

Amerikai katonák 1965 márciusában a kambodzsai határ közelében (Forrás: Hoorst Faas/AP, theatlantic.com)

A vetnámi háború 1960 és 1973 között fokozott amerikai jelenléttel zajlott, a háború csúcspontján, 1968-ban több, mint fél millió amerikai katona állomásozott Dél-Vietnámban. Közben az északiak a szomszédos Laoszon és Kambodzsán keresztül (a Ho Si Minh ösvényen) folyamatosan látták el a délieket munícióval. Kiépültek a dzsungel föld alatti járatai, folyosói, melyeken az apró termetű vietnámi gerillák ügyesen közlekedve lepték meg az amerikaiakat. Nguyen Giap tábornok taktikusan mozgatta erőit és bár az amerikaiak az összes nagy csatát megnyerték: La-Drang (1965), Dak-Tó (1967), Khe Sanh (1968), Hué (1968), végül mégis annyi veszteséget okoztak a William Westmoreland tábornok vezette amerikaiaknak, hogy odahaza az USA -ban széleskörű mozgalmak követelték az amerikai csapatkivonást. Amikor pedig az amerikai sajtó napalmmal felperzselt vietnámi falvakról, meztelenül menekülő vietnámi kislányokról jelentetett meg képeket, a tiltakozások az egekbe szöktek. Nixon számára nem maradt más lehetőség: 1973-ban bejelentette a csapatkivonást. Bár észak és dél háborúja az amerikaiak nélkül is folytatódott, 1975-ig, a vetnámi fiaskó, Amerika meghátrálásával ért véget.

A hidegháború a 80-as években újra lendületet kapott, a Nyugat-európai rakéta-telepítések és a szovjetek afganisztáni háborúja (1979-1989) nyomán. Bár az 1983-as válság - mely az Able Archer nevű amerikai hadgyakorlat szovjet félreértése nyomán robbant ki - néhány napra a kubai rakétaválságot idézte, két évvel később, Mihail Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülésétől, megindult végre az enyhülés is. Megkezdődött a csúcstalálkozók korszaka, amikor 1985 és 1990 között 6 csúcstalálkozón ült le tárgyalni egymással az USA és a Szovjetunió első számú vezetője. (Legelső volt a genfi csúcstalálkozó Reagan és Gorbacsov között 1985 november 19-21 között, utolsó pedig a washingtoni csúcs, Bush - Gorbacsov részvételével 1990 május 31 - június 3 között.)

Közben a berlini fal 1989 november 9-i lebontása (a történelmi sajtótájékoztató, mely bejelentette a városrészek közti határnyitást) szimbolikusan is deklarálta a hidegháború végét. A lenti képen a berlini falat romboló fiatalok láthatóak, akik aznap indulatból estek a hidegháború szimbólumának:

Forrás: tortenelemcikkek.hu

Két évvel később pedig, 1991 december 25-én a Szovjetunió hivatalos felbomlásával a hidegháború utolsó maradványa, mondhatni bástyája is ledőlt. Gorbacsov volt a Szovjetunió utolsó vezetője, Borisz Jelcin, majd az őt követő Vlagyimir Putyin már "csupán" Oroszország elnökeiként birtokolhatták a moszkvai hatalmat. A többi 14 hajdani szovjet tagköztársaság önálló államként kezdte meg saját útját.

A hidegháború gondolatisága a nagyhatalmi versengésről szólt és a kétpólusú világrendről, melyben a Föld minden országa az egyik vagy a másik tábor támogatója (és támogatottja) volt. Egy olyan időszak korszellemét jelentette, melyben ideológiák és gondolkodásmódok feszültek egymásnak és amelyben az egyik tábor kezdetektől kudarcra volt ítélve diktatórikus módszerei illetve élhetetlen és igazságtalan államberendezkedése miatt.