Steinbach Annamária biológus, mediátor, viselkedéselemző és hamarosan végzett pszichológus. Sokat foglalkoztatják a feldolgozatlan sérülések, amelyek jelentős hatással vannak az emberek életre. Szerinte, még az önmagát legegészségesebbnek tartó ember életében is eljön az a pillanat, amikor szembe kell néznie a múlttal. Akár egyénileg, magunkban, akár segítséggel, dolgozni kell a gyerekkorunkon, szüleinken, óvodai/iskolai élményeken,  kapcsolatokon, mert a teljes élet része a gyerekkor, fiatalkor elfogadása is, olyan formában és pontosan úgy, ahogyan az volt. 

Nemrég megjelent könyve, a 3 nővér és 1 fiú kötet első része, amely műfaját tekintve – meglepő módon – pszichológiai krimi, és amelyben végighúzódik a gyermekkor-felnőttkor szétszakíthatatlansága. Erről beszélgetünk vele a lehető legőszintébben, mégis nagyon vidáman.

 - Hajnalosi Csilla interjúja -

HCs: Először is, hogyhogy krimi?

SA: Feltehetnénk úgy is a kérdést, hogy miért pont könyv? (nevet) Ugyanis számomra már az is meglepő volt, hogy miért „nyúlok” az íráshoz. Viccen kívül! Míg mások tudatosan készülnek erre a pályára, én belecseppentem. Sohasem írtam korábban történeteket. Cikket rengeteget, de azok mind tudományosak vagy tanácsadó jellegűek voltak. Aztán jött egy időszak az életemben, amikor egy nagy veszteség közepén találtam magam, és az ösztöneim azt súgták, hogy az írás segíteni fog feldolgozni a feldolgozhatatlant.

HCs: És segített?

SA: Nagyon sokat. És legfőképp rávilágított arra, hogy a saját lelkemmel való törődés épp olyan fontos, mint segíteni mások fejlődését. Akkor szilárdult meg bennem végleg az a gondolat, hogy az önismereti munka, a múltbeli sérülések gyógyítása „életet menthet”. Én magam sem lettem volna képes feldolgozni egy nagyon jó barát elvesztését, ha közben nem törődöm azokkal a dolgokkal, amelyeket egy ilyen súlyos történés megmozgat a mélyben, a réges-rég elfeledett múltban.

HCs: Szóval az írás csak úgy jött.

SA: Pontosan. Terápiának indult, szenvedély lett belőle. 

HCs: Mikor arról beszélünk, hogy önismereti munka, akkor a munka szó miatt valahogy óhatatlanul felmerülhet az olvasóban, hogy ez kőkemény meló. Te is így látod?

SA: Egyrészt igen, másrészt nem. Egyrészt tényleg sokszor nehéz és fájdalmas dolog feltépni a sebeket, másrészt én azt látom, hogy mégnagyobb, kőkemény meló, hogy a múlt árnyait állandóan elfojtva tartsuk. Nem veszünk tudomást megszégyenülésekről, bántalmazásokról, félelmekről, kudarcokról, amivel a gyermeki vagy fiatalkori énünk még nem tudott egyedül mit kezdeni, és amivel a felnőtt önmagunk meg már nem akar foglalkozni. Azonban a fontos emlékeket nem lehet csak úgy kitörölni. Minden negatív élmény ott van bennünk, csak éppen letakartuk egy takaróval, hogy ne is lássuk, mert nem bírunk rájuk nézni. Azonban amikor rossz passzban vagyunk, és felnőttként szembejön velünk valamilyen esemény, amely kapcsolatba hozható a takargatott emlékünkkel, akkor a letakart, lefojtott, negatív élmény elkezd bennünk, mélyen mocorogni, kaparászni, mert fal akar jönni. És szerintem ez az óriási nagy munka, hogy ne vegyünk róla tudomást, helyette pedig szorongjunk. Mert a szorongás rengeteg energiát felemészt, amit csak akkor veszünk észre, amikor már nem szorongunk. Ugyanis akkor hirtelen elönt minket az erő, a tettrekészség.

HCs: Mivel a könyved lényegi része a gyerekkori, fiatalkori élményekkel való viaskodás, tudnál esetleg példát mondani belőle, hogy az olvasók még közelebb kerülhessenek a témához? 

SA: Persze! A 3 nővér és 1 fiú szinte minden szereplőjének - ahogyan a való életben is mindenkinek – megvan a maga története, ami miatt olyan emberré vált, amilyen a jelenben most. Emma, a főhősnő például bántalmazást élt meg, de teljes történetéről csak akkor képes mesélni, amikor egy titokzatos üldöző célba veszi. Ekkor döbben rá, hogy mindaddig, míg önmaga előtt sem meri felvállalni a vele történteket, amíg szégyenként éli meg az áldozat szerepét, nem lesz képes megküzdeni a támadójával. Egészen addig, míg tagad, eszköztelen, mert vakon próbál megküzdeni a benne tornyosuló érzelmekkel, félelmekkel.

HCs: Igen, a könyvnek ez a része még most, napokkal később is foglalkoztat engem is. És Daniel?

SA: (mosolyog) Ó, igen! A férfi karakter, aki képtelen kötődni a nőkhöz. Szerintem az ő problémájával sokan azonosulnak, mert a mai világban a párkeresés, elköteleződés egy központi kérdés, amivel foglalkozni kell. Ugyanis kutatások, de a valóság is bizonyítja, hogy felnőttkori mintáinkat, párkapcsolatban megélt magabiztosságunkat vagy éppen félelmeinket legtöbbször gyerekkorból hozzuk.

HCs: Amit észrevettem még, és szerintem nagyon érdekes a könyvedben, az az állandó titkolózás. Vagy ezt csak a krimi műfaj miatt alakítottad így?

SA: A krimi inkább csak lehetőség volt arra, hogy rálássunk egy ember lelki folyamataira onnantól kezdve, hogy nem veszek tudomást a problémáról, a titkolózáson keresztül egészen addig, hogy egy esélyed van: őszintének lenni magaddal. Jelen esetben Emma legszívesebben végigszorongta volna az életét legféltettebb titkával karöltve, csak ne kelljen visszatérnie még gondolat szintjén se a megpróbáltatásaihoz. Vagy Daniel, aki mindig csak annyit mond: „ez van, ilyen vagyok.” Hát, nem ismerős? Mennyivel egyszerűbb a magunkban meglátott, kellemetlen érzésekre csak annyit mondani: ez van, ezt dobta a gép, stb... Magamban is felismertem, hogy amikor valami bánt, de nem akarok róla beszélni, annyit mondok, hogy „mindegy”. Pedig nem mindegy, mert viszem tovább a sérelmeimet. Azonban ha kimondom a bajomat, vagy Daniel belátja, hogy azért vagyok ilyen, mert az anyám és apám is állandóan „ölte” egymást, akkor már látjuk magunkat kívülről is. Daniel például ráeszmélhet, hogy mit akar elkerülni azzal, hogy nem létesít hosszútávú kapcsolatot, és arra is, hogy ezen miképp tud változtatni.

HCs: Most ez spoilernek számít?

SA: Nem, nem, dehogy! Ezek csak apró, de jelentős részletek a szereplők jellemfejlődéséből. De jó, hogy szólsz, mert a végtelenségig tudnék a történetről mesélni. Azonban ez még mindig egy krimi, ahol az olvasó végig arra lesz kíváncsi, hogy mi lesz a főszereplőkkel és persze arra, hogy ki az elkövető??

HCs: Bevallom, nagyon szerettem a könyved. Félve kezdtem neki, hiszen ismerjük egymást, de teljesen el tudtam szakadni a valóságtól és tőled, miközben két nap alatt elolvastam.

SA: Köszönöm, minden megerősítés nagyon jól jön. Ez az első könyvem, most már – mivel írom a másodikat – tudom, hogy nem az utolsó. És ez nagyon boldoggá tesz. Jó olyat csinálni, amire a visszajelzések szerint szükség van. Nem csak amiatt, mert örömet okoz, hanem azért is, mert elgondolkodtat másokat, ad nekik valami pluszt. És különösen jó érzés, hogy míg pár hete, a megjelenés előtt még amiatt aggódtam, hogy vajon lesz-e valaki, akinek tetszik, most naponta kapok egy üzenetet, e-mailt, hogy nagyon szerették a könyvem és MIKOR JÖN MÁR A KÖVETKEZŐ? 

HCs: Én is kíváncsi vagyok a folytatásra. De mielőtt búcsúzunk: sokat beszéltünk az önismeretről, tudsz javasolni az olvasóknak olyan helyet, ahol közelebb juthatnak magukhoz és a megéléseikhez?

SA: Hú, ez nehéz kérdés. Nagyon sok lehetőség van, és mindenkinek más válik be. Én egyéni terápián dolgoztam és máig dolgozom önmagamon, önmagamért és azért, hogy képes legyek jól segíteni, és meg tudjak tartani másokat is majd pszichológusként. Emellett mélyen hiszek a csoportos munkában is. A regényben egy kitalált csoporttal találkoznak az olvasók, de ma Magyaroszágon számos csoportterápia létezik, ezek közül én pszichodrámáztam, és abban képződöm jelenleg is, így e módszer mellett vállszélességgel állok ki. Ha valaki tud áldozni havonta egy napot önmagára, akkor válassza a drámát, ahol a nevével ellentétben nem színjátszás folyik, hanem emberek segítik egymást a gondolatok, múlt, jelen, önértékelés, kapcsolati problémák feldolgozásában, önmaguk minél jobb megismerésében, és ahol a cél a boldog és kiegyensúlyozott élet. 

Annamarinak megköszönöm azt, hogy beszélt nekünk a könyvéről és általa a számára annyira fontosnak tartott, múltbeli élmények feldolgozásáról. Az írónő és leendő pszichológus egy nagyon lendületes, szerény és mindig mosolygós ember, akinek könyvét meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki szereti az izgalmakat, az elgondolkodtató, érzelmeket megmozgató fejezeteket és fordulatokban, csattanókban gazdag regényeket. Én magam a Libriben szereztem be a 3 nővér és 1 fiút, de az interjú során megtudtam, hogy a kiadónál és itt is lehet rendelni kedvezményesen, ráadásul dedikálva.

Ha már ilyen esős napokat hozott a május, legalább olvassunk jó könyveket! :)