A korábbi közönségkedvenc gólvágó ma egyéni képzéseket tart saját futballiskolájában, amelynek ötletét erdei futás közben álmodta meg. De maga is sokat tanult az elmúlt években, arról is, hogyan dobják el a másikat a barátnak hitt társak, ha a népszerűség oda. Kritikus a mai magyar képzéssel, de nagyon jó szívvel gondol vissza játékoskorára. Íme, a vállalkozó szellem Tisza Tibor.
– Három éve abbahagytad már a futballt, de álmodsz még arról, hogy a szurkolók azt dalolják, „Tisza, Tisza, Tisza, Tisza gól, Tisza gól, Tisza góóól”?
– Nem. Bár hazudnék, ha azt mondanám, soha nem jutott eszembe ez idő alatt, vagy nem gondoltam volna arra, de jó lenne a pályán lenni. Már csak azért sem okoz azonban lelki válságot, mert a saját döntésemből hagytam abba, nem a kényszer vitt rá. Javában focizhattam volna még az első-, vagy másodosztályban, de másik utat választottam. Jó döntésnek gondolom ma is, annál is inkább, mert akkor fejeztem be, amikor még örömet okozott. Mégis azt éreztem, nincs már ebben több. Úgy véltem, hiába nyomnék még le két-három szezont ötven-hatvan meccsel, plusz húsz góllal, olyan sokat az már nekem nem adna. Már csak azért sem, mert éreztem, nem vagyok már olyan gyors, mint egykor, nem tudok olyan teljesítményt nyújtani, mint amit rendre elvárnék magamtól, és csak azért, mert valamikor én voltam a Tiszi Tibi, nem akartam a gyepen maradni. Legalább emelt fővel köszöntem el. Azt viszont láttam, milyen futballistasorsok léteznek, ezért is kezdtem el még idejében azon morfondírozni, hogyan tudnám felépíteni a futball utáni életemet.
– Sok a rossz példa?
– Rengetegen nem tudnak mit kezdeni magukkal. Úgy voltam hát vele, minél fiatalabban fejezem be a játékot, annál inkább képes leszek megállni a helyem az új életemben.
– Az ember egójának oly hízelgő bálványozás sem hiányzik? Egyáltalán, mennyire könnyű feldolgozni, hogy egyik nap még a nevedet skandálják, másnap viszont leereszkedsz a hétköznapi halandók közé. Nem olyan ez, mint a drog, amitől nehéz szabadulni?
– Nem könnyű, én azonban úgy fogtam fel, mint a szerelmet. Hogy nagyon is tisztában kell lennünk azzal, egy ideig tart, majd elmúlik. Józanul gondolkodó embernek tartom magam, elfogadtam, bármennyire is szép, jó, tartalmas volt futballistának lenni, nem lehet örökké abból táplálkozni, hogy egykor Újpesten ezrek foglalták dalba a nevem. Ettől még hatalmas büszkeség, amúgy is keveseknek adatik meg, hogy a Diósgyőr, az Újpest és DVSC drukkerei is éltessék. Hálás vagyok érte, hogy átélhettem, jól tudva persze, egyszer az is elmúlik.
– Hol szerettek a legjobban?
– De jó, hogy nem arra kell válaszolnom, hol utáltak a legjobban… Debrecen a városom, itt élek, a civil Tisza Tibit itt szeretik a legtöbben, és bajnok is itt lettem, bár az utolsó debreceni aranyérem idején másképp viszonyultak már a drukkerek a csapathoz, mint a kezdeti, sorozatos elsőségek alatt. Az Újpest azért is különleges, mert az ország második legnépszerűbb klubjának lehettem a csapatkapitánya, együtt játszhattam az NB I legjobb csatáraival, Kabát Petivel, Kovács Zolival, Rajczi Petivel, elég menő volt ahhoz a közösséghez tartozni. Ráadásul rajongva szerettek a szurkolók. Érdekes, ha Pesten járok, ma is megszólítanak, Tibi, még ma is befernél, mondják. Az Újpest unikum idehaza.
– Miért?
– Mert például ahogy a szertárosunk, az emeleten a titkárnő is lilában járt dolgozni. Ez egy életérzés. Nem állítom, hogy Miskolcon vagy Debrecenben nem az, de az Újpest megyéken átívelő nagy klub, az ország minden szegletében találni Újpest-szurkolót. Simek Peti mondta egyszer, az tapasztalja meg igazán, milyen valódi futballistának lenni, aki szerepelt az Újpest vagy a Ferencváros egyikében, bírva a nyomást, hogy mindig nyerni kell. Diósgyőrben ezzel szemben az volt akkor az általános elv, hogy minden meccs ajándék. A táborok közt ezzel együtt sem tennék különbséget, ha akarnék, sem tudnék, az viszont mindig számított a csapatválasztásaimnál, hogy hol játszhatok a lehető legtöbb drukker előtt.
– Hol szerettél a leginkább játszani?
– Nehéz erre felelni… Biztos mindenki azt gondolja, az Újpestben, mert ott robbantam be a köztudatba, ott ismert ismert meg az ország. Nyilván az is befolyásolja a válaszom, hogy az ország egyik legnépszerűbb klubjában szerepelhettem, ezért fordulhatott elő, hogy az egyik Fradi-meccs előtti héten a hétből ötször én voltam a Nemzeti Sport címlapján.
Olyankor a fellegekben jársz, és ha van is nyomás, nagyon élvezed a helyzetet. Én élveztem. Sosem volt bennem félsz, akkor sem, amikor Diósgyőrből Újpestre igazoltam, és mindenki azzal bombázott, hogy de hisz ott van nekik Tóth Norbi, Rajczi Peti, Kovács Zoli, hogy fogsz így játszani.
Engem azonban ez egy cseppet sem érdekelt. Az első edzőmeccsen rúgtam három gólt, így mindenki ráébredhetett, nem a lábamat lógatni, vagy a pénzt számolgatni érkeztem. Persze mindig is vagány gyerek voltam, ez is segített. Szóval ha a kérdés úgy szól, hol ment a játék a legjobban, egyértelműen az Újpestet mondom. A Megyeri úton kilencvenkilenc bajnokin negyvennyolc gólt szereztem, sajnos nem lett meg a száz per ötven. A Diósgyőrben kereken száz NB I-es mérkőzésen harminc találatig jutottam, a száz fellépésem miatt saját ülőhelyet kaptam a stadionban, ami hatalmas megtiszteltetés.
A teljes cikk elolvasható a bunteto.com oldalon, ide kattintva.
Ne csak nézd a kedvenc csapatod, hanem fogadj is az eredményre.
A Ferencváros Mezőkövesdre látogat és a győzelme 1,54-szeres pénzt fizet./a>
.jpg?auto=webp&format=pjpg&width=640&quality=60)
