A hét embere: Marco Rossi

Emlékszik még valaki 2014. április 28. napjára? A hat és fél évvel ezelőtti napon Marco Rossi, a Honvéd vezetőedzője bejelentette, hogy távozik Kispestről, mert a csapat ötször kapott ki egymás után. Igaz, hogy az előző szezonban hosszú évek után először végzett dobogón a piros-fekete együttes, de az olasz szakember a második szezonjában már nem tudott csodát tenni ,és önként – önként? – távozott. 

„Nem próbáltam marasztalni – mondta akkor George F. Hemingway a kispestiek korábbi tulajdonosa. – Nagyon jó volt a viszonyunk, az eddigi edzők közül talán vele volt a legjobb. Szerettem őt, mert nem csak nagyon jó edző, hanem kellemes ember is. Más kérdés, hogy a feladatát nem teljesítette. Amikor én hűvösen nyilatkozom róla, akkor nem Marco Rossiról, az emberről beszélek, hanem az edzőről, aki nem teljesítette a feladatát, és ezért lemondott. Én ezzel egyetértek.”

Aztán eltelt tíz hónap és Kispesten bejelentették, hogy Marco Rossi visszatér. Újra élvezte a bizalmat, és sikerre is vezette a Honvédot, hiszen 2017-ben megnyerte a bajnokságot a csapattal. Egy olyan szezonban, amelyben midenki biztos volt benne, hogy a Ferencváros és a Videoton mellett senki sem rúghat labdába. 

Hogy jönnek ide ezek a történetek? 

Úgy, hogy ebből is látszik, Marco Rossi sosem adja fel. Ha kidobják az ajtón, akkor bemegy az ablakon. Megalkuvás nélküli edző, aki minden helyzetből sikert akar kovácsolni, és addig megy, ameddig nem nyer. Kispesten ez sikerült neki, és most jó úton jár, hogy a válogatottnál is nagy sikereket érjen el. 

Egy hét alatt három meccset hozott le a csapattal idegenben vereség nélkül. A Bulgária elleni 3–1 volt az igazán fontos, hiszen ez a siker életben tartja az EB-re jutás reményét, de a Nemzetek Ligájában Szerbia ellen behúzott 1–0-s siker és az Oroszország ellni 0–0 is jól mutat. Nagy jól! Tudjuk, hogy a válogatottak mennyire veszik komolyan a Nemzetek Ligáját, de ebben mi is benne vagyunk, hiszen Rossi is rotálta a játékosokat, a három meccs kezdőcsapatai igencsak távol álltak egymástól. 

Marco Rossi tudja, hogy mit akar: győzni miden áron. Ebben az is benne van, hogy a csapat nem játszik jól, de nyer, vagy legalábbis nem kap ki. Nekünk, akik 2016-ig és azóta is a magyar labdarúgás mellett böjtöltünk, ezzel tökéletesen elégedettek vagyunk. Nekünk nem kell sok, mert minden apró siker óriási dolog. Az olasz szakember elérte azt, hogy a válogatottunk egy EB-pótselejtezőre esélyesként mehet ki, sőt most ott tartunk, hogy a törökök és a szerbek ellen, hazai pályán is ránk fogad a többség, és Izland ellen is így vagyunk ezzel. 

A szövetségi kapitány ismét visszaadta a hitünket. Ez utoljára, úgy igazából Dárdai Pálnak sikerült. Persze jó volt, amikor Bernd Storck csapata oda-vissza verte a norvégokat, meg amikor Ausztriát oktattuk Bordeaux-ban, de ez valahogy más. Marco Rossi egy közülünk. Nem azért, mert megtanulta és énekli a Himnuszt – ezért is, de ez csak egy szép gesztus –, hanem azért, mert tudja és érti, hogy mi kell nekünk magyaroknak és meg is valósította. Van egy csapatunk, amely harcol és küzd. Ráadásként mostanában nem veszít, ami annak is köszönhető, hogy van egy szövetségi kapitány a kispadon, aki sosem adja fel.