A „kutyád a gyereked”, de jó ez neki? Márton Attila különvélemény

A kutyák jóllétét alapjaiban határozza meg, hogy mit hiszünk róluk, hogyan gondolkodunk róluk. Nem akarok túlságosan belemenni mély és elvont elméleti fejtegetésekbe, de azért kicsit mégis szükséges. Mert felütötte a fejét egy rendkívül népszerű irányzat, amelynek számos hátulütője van.

Nem olyan rég egy röpke kérdőíves felmérést végeztem kutyás témában. Hol máshol tettem volna mindezt, mint Facebookon. Hozzá vagyok edződve elég sok mindenhez. De azért néhányan még így is meg tudtak lepni.

Így látjuk a kutyánkat

Az említett felmérésnek igazából a kutyákhoz köze nem volt. Inkább arra volt kíváncsi, hogy a tisztelt gazdik hogyan és milyen forrásból okosítják magukat a kutyatartással kapcsolatban. Mert azt tartsuk mindig szem előtt, hogy csupán szeretetből nem lehet kutyát jól tartani. Hozzáértés is kell hozzá.

A kitöltések mellett (amelyet ezúton is köszönök) jött jó pár, kissé eltérő módon megfogalmazott hozzászólás is, amelyek egy gondolat mentén mozogtak: nekem nem kutyám van, hanem családtagom, gyerekem.

Nem akarom kivesézni azt az érdekes és sok mindent sejtető jelenséget, hogy miért van az, hogy emberek minden egyes szembejövő kutyás Facebook-bejegyzésnél igényét érzik annak, hogy kifejtsék a nagyvilág előtt, hogy ők mennyire frankó „kutyaszülők”. Függetlenül attól, hogy mi a téma, de ezt le kell írni, ki kell fejteni. Aztán persze lehet kölcsönösen beszívecskézni egymás hozzászólásait, visszaigazolva a másiknak, hogy ő tényleg mennyire nagyszerű ember.

Nincs ezzel olyan nagyon nagy bajom, hogy emberek így gyűjtik be egymástól az állandó visszaigazolásokat. A baj azzal van jelen példához visszatérve, ahogyan egy tévképzetet erősítenek meg egymásban.

Pár fogalom

A „nekem nem kutyám van, hanem négylábú gyerekem (vagy családtagom)” kijelentés egy olyan fogalmi zavar, amelyet nagyon nehéz kibogozni és helyretenni. Csupán azért, mert semmi logika sincs benne.

A „kutya”, mint olyan, egy állatfaj megnevezése.
A „gyerek” és a „családtag” pedig az ember szociális rendszerének egy tagját jelöli.

Kizárni a kutya megnevezést – tehát azt mondani, hogy mivel családtagként tekintek rá, onnantól már megszűnik fajtája képviselőjének lenni – annyi értelemmel bír, ami csak arra mutat rá, hogy az illetőnek a legelemibb ismeretei is hiányoznak a kutyákról.

Ebből adódóan pedig az önmagában kérdéses, hogy mennyire lesz képes egy másik faj felelős tartására és az arról való gondoskodásra.

Mi ezzel a baj?

Képes-e valaki jól tartani kutyát úgy, hogy arra nem kutyaként tekint? Mi az a kutya? Mire való? Mi az, ami jó neki? És mi az, amivel éveken át, szinte észrevétlenül romboljuk az egészségét? Hogyan és mitől lesz teljes az élete? Megvalósulhat-e egy állat jólléte, ha valaki nem képes egy másik fajra úgy tekinteni, hogy annak eltérőek a biológiai igényei és máshogy épül fel a viselkedése? Mennyire szerencsés magunkból kiindulni és saját magunk igényei szerint értékelni egy kutya jóllétét?

A felelős kutyatartás értelmezése (sajnos) nagyon sokak számára kimerül annyiban, hogy kijelentem: a kutyám családtag. És most már a kutya nem is kutya. Jelezvén ezzel, hogy többként tekintünk rá. Aztán erre a kinyilvánításra kapjuk a szívecskéket és pozitív visszajelzéseket. Csak a kutyámnak nem ettől lesz jó. Ettől csak én fogom magam jobban érezni.

Csupán ettől a rendkívül divatos rigmustól még nem biztos, hogy a kutyánknak jó élete lenne. A megvalósításhoz hozzáértő cselekvésnek is kell társulnia, amely során a fajból – és sok esetben a fajtájából – adódóan eltérő igényeit is ismerem és figyelembe veszem.

A kutyámnak attól lesz jó, hogy tudom, neki mire van szüksége. Ahhoz pedig tisztában kell lennem azzal, hogy a kutya az tényleg kutya.

(Képek: Getty Images Hungary)