kínai orvos

2016-ban, a kínai kulturális forradalom kezdete után 50 évvel a The New York Times megkért néhány (hajdan) kínai állampolgárt, idézzék fel a korszakhoz fűződő emlékeiket. A legtöbben az akkori visszaélésekről számoltak be: például arról, hogy óvodásként hogyan cipeltették vele nagy vödrökben a propagandaplakátok ragasztóanyagát, hogyan alázták vagy verték meg szüleiket a vörösgárdisták, és hogyan fordították a gyerekeket ideológiai alapon a szüleik ellen. A legfiatalabb válaszadó, az akkor 46 éves Fucsian Ji azonban bevallotta: az, hogy Mao Ce-tung bevezette a „mezítlábas orvosok” intézményét, gyakorlatilag a biztos haláltól mentette meg őt – nem valószínű ugyanis, hogy csecsemőként akkoriban életben maradt volna.

A kínai kulturális forradalom: a gyűlésektől a könyvégetésig

Mao Ce-tung 1966-ban hirdette meg a kulturális forradalmat, miután a nagy ugrás elnevezésű gazdasági-társadalmi kísérlet katasztrofálisan zárult. Az országot éhínség sújtotta, Mao hatalma meggyengült, így a diktátor – a korszakban nem szokatlan módon – megpróbált megszabadulni ellenfeleitől, amihez leginkább a fanatizált fiatalokból álló Vörös Gárdára támaszkodhatott. Mao Ce-tung gyakorlatilag szabad kezet adott számukra: „Merjünk forradalmat csinálni. Ne féljünk a rend megzavarásától” – jelentette ki, a vörösgárdisták „forradalmi” tevékenységének pedig tragikus következményei lettek.

A harc leginkább a „négy régi” ellen zajlott: régi eszmék, régi kultúra, régi szokások, régi magatartás. Fiatalok tömegét vezényelték vidékre, de a nagyvárosokban is mindennapos lett a rendszer ellenségeinek zaklatása, „harci gyűlések”, nyilvános kihallgatások és megszégyenítések zajlottak. Feldúlták a múzeumokat, kifosztották a könyvtárakat, elégették a könyveket, értelmiségi családok házába törtek be és megverték, rosszabb esetben megölték a rendszer ellenségeinek tartott személyeket.

Mao a biciklin

Az atrocitásokat elképesztő propaganda kísérte: minden utcában ki kellett függeszteni Mao portréját, minden parkban és útkereszteződésben hangszórókból harsogtak a kínai diktátor mondatai. Mao arcképe kötelező jelleggel kikerült a vonatokra, buszokra, biciklikre, valamint az intézmények falára. De a kínaiak otthonaikban sem szabadulhattak a „Nagy Testvértől”: a Mao-portré és az elnök gondolatait tartalmazó könyvecske természetesen minden háztartásban megtalálható volt. A kínai diktátor a külső megjelenésbe is beleszólt: nem lehetett farmert vagy szűk nadrágot hordani, tiltólistára kerültek a parfümök és a szépségápolási krémek.

Rejtély, hogy milyen okból, de nem szabadott kutyát, macskát tartani, de még harci tücsköt sem.

Ellenben, ha valakit osztályellenségnek bélyegeztek, minden alkalommal, amikor elhagyta a lakását, egy táblát kellett a nyakában viselnie. A kulturális forradalom a végsőkig szította az ellentéteket a kínaiak között: a gyerekek megszégyeníthették és árulónak bélyegezhették szüleiket vagy tanáraikat, ha azon kapták őket, hogy „reakciós” gondolatokat közvetítenek.

„Mezítlábas orvosok”

Volt azonban a kulturális forradalomnak egy olyan mozzanata, amely valóban a kínaiak érdekét szolgálta, még ha első hallásra furcsának is tűnik: az úgynevezett „mezítlábas orvosok” elterjedése, akik rövid, mindössze 3-6 hónapos képzés után Kína-szerte praktizálhattak.

Akik nem voltak kevesen: az ázsiai ország lakossága 1949-ben több mint 500 millió főt tett ki, akiknek a 90 százaléka mezőgazdasági munkát folytatott. A kulturális forradalom évei alatt 1,4 millió (!) mezítlábas orvost képeztek ki és küldtek ezekre a területekre. 

A feladatra általában olyan fiatalokat választottak ki, akik az adott régióból származtak, hiszen ők ismerték a terület legjellemzőbb betegségeit, problémáit. Előnyt jelentett, ha valakinek már voltak alaposabb ismeretei a kínai népi gyógyászatról, de a testi fogyatékos személyek is sokszor jelentkeztek. A hagyományos orvosi hivatás a nők számára nem volt elérhető, „mezítlábas” orvosként azonban a nőket is szívesen látták – mi több, ezek a női gyógyítók sokszor könnyebben szót értettek a falusi nőkkel, akik nagyobb bizalommal fordultak feléjük, mint a férfiak felé.

Az atomkatasztrófa és a tuberkolózis ellenszerei

A kiválasztott fiatalok a középiskola elvégzése után egy környékbeli, nagyobb városba kerültek, ahol 3-6 hónapig tanultak egy-egy kórházban. Egy 800 oldalas tankönyvük volt, amelyben a masszázstól kezdve az atomkatasztrófa következményein át a terhességig és a parazitafertőzésekig minden főbb betegség szerepelt, a sikerrel alkalmazható gyógynövényekkel együtt. 

Megtanulták beadni a védőoltásokat, ellátni a kisebb sérüléseket és enyhébb betegségeket, a járványmegelőzés alapjait. A gyorstalpaló után visszaküldték őket saját falujukba, ahol alapvető higiéniai ismeretekre tanították az elmaradottabb térségek lakóit, kezelték az enyhébb betegségeket, de prevenciós szerepük mellett a születésszabályozásban is fontos szerepet játszottak. Nem teljes állásban látták el feladatukat: 

Az ötlet akár katasztrófába is fulladhatott volna – meglepő módon azonban nem így történt. A „mezítlábas orvosok” jelenléte javított a vidéki Kína katasztrofális egészségügyi mutatóin, annak ellenére, hogy ők a legtöbbször hagyományos kínai gyógynövényekkel kezelték betegeiket. Csökkent a csecsemőhalandóság, ritkultak a járványok, és tevékenységük eredményeképpen Kína vidéki részein a várható élettartam 35 évről 60 évre emelkedett.

Az 1980-as években, a gazdasági nyitás után a mezítlábas doktorok időszaka leáldozott. Akik sikeresen vizsgáztak, továbbra is praktizálhattak falusi orvosként, de a hatalmas terület orvosi lefedettsége sokáig kihívás elé állította a kínai döntéshozókat. Végül 2010-re sikerült elérni, hogy a vidéki lakosság 90 százaléka számára biztosított legyen az egészségügyi ellátás.

A kulturális forradalom szélsőségeiért és emberi tragédiáiért (az időszakban 1,5-1,8 millió ember vesztette életét) Mao negyedik feleségét, Csiang Csinget tartották felelősnek. Ha érdekel az ő sorsa, ezt a cikkünket ajánljuk.