„Felkelsz íróasztalod mellől, kiszaladsz pultod mögül, napfényre mászol a raktárból, utcára a műhelyből, gyárból, veszed a kis táskát, melyben a fürdőtrikód és hideg ebéded egymás keblén pihen, váltasz egy villamosról autóbuszra, körvasútról földalattira, metróról autocarra átszállóval, belépővel, fürdő- és kabinjegygyel kombinált strandjegyet, alig egy-két óráig izzadsz te és ebéded a modern nagyváros különböző közlekedési eszközein s máris kint vagy a strandon, ahol Palm-Beachet és Cobourgt és Lidót játszhatsz jutányos áron” – írta némileg cinikusan Laczkó Géza a budapestiek fürdőzési lehetőségeiről 1932-ben.
Az 1920-as évektől kezdve, amint beköszöntött a jó idő, a főváros lakossága hétvégente – de akár hétköznap délutánonként is – szívesen látogatta a budapesti vagy környékbeli strandokat és Duna-fürdőket. A szabad levegő, a napfény, a napbarnított bőr, a vízi sportok, no meg a jó társaságban eltöltött idő rengeteg ember számára bizonyult vonzónak: egy-egy melegebb nyári napon több ezren keresték fel Budapest strandjait, és az akkor még működő Duna-fürdőket.
Fürdők a Duna vizén
A Duna vize akkoriban még alkalmas volt a fürdésre, ha nem is mindenhol – a már akkor is működő fővárosi strandok (Palatinus, Csillaghegy, Római-part, Pünkösdfürdő) és gyógyfürdők mellett a Duna-fürdők is sok látogatót vonzottak. Ezek tulajdonképpen a Duna vizéből deszkákkal lekerített, medencényi területet jelentettek: a fából készült medencefalat és pallót erős láncokkal rögzítették tutajokhoz vagy oszlopokhoz. A medence partján fából készült járdán közlekedhettek a látogatók, de kabinokat is kialakítottak, hogy megkönnyítsék az öltözködést. A medencék alját és oldalát szintén lécekkel jelölték ki, nem utolsósorban azért, hogy a Duna erős áramlását csökkentsék. Ezek a fauszodák májustól szeptemberig működtek, a téli szezonban elbontották őket.
A képre kattintva galéria nyílik, amely után a cikk folytatódik!
A himbálózó fürdőházakba és a budapesti strandokra belépődíj ellenében lehetett ellátogatni; aki viszont nem engedhette ezt meg magának, Lágymányosra vagy Újpestre kellett ellátogatnia a szabadstrandra. Volt büfé, csónakgarázs és az erkölcsökre ügyelő rendőr, ellenben ruhatár, kabin és homok csak az előkelőbbnek tartott Duna-fürdőkbe jutott, például az óbudaiba, amely a Nagyszombat utca magasságában ringatózott a vízen, de működött efféle fauszoda az Erzsébet hídnál, a Margitszigeten és a Római-parton is. „Sima homokja, enyhe hőmérsékletű vize és minden kényelme egyenesen a nagy tengeri strandokra emlékeztet” – írta a Színházi Élet 1924-ben az óbudai Duna-fürdőről.
„Pompás és bőséges strandhomok, sok száz méter hosszúságban, sima és nem túl mély vízmeder úszók és nem úszók részére, kényelmes kabinok, buffet, fodrász és jó levegő várja a strandozókat, akik között nagy számban vannak képviselve a budapesti művészvilág tagjai”
– tudhatjuk meg a lap tudósításából.
Divatos és kevésbé divatos strandolók
És mit viseltek a strandra látogatók? A tehetősebbek jól szabott úszódresszt: „férfi, nő egyforma feszes és magas trikóban strandol, ami által a férfi sokkal felöltözöttebbnek, a nő meg nagyon is levetkőzöttnek hat”. A szegények és a munkások sokszor csak alsóneműt vagy divatjamúlt darabokat. 1924-ben, a lágymányosi Duna-fürdőben a „bikavörös, nagy fehérpettyes, szép nagy gallérral diszitett, térden alul gummival összehúzott nadrágu grand fürdőruha” volt a sláger, míg a férfiaknál „főként a csíkos holmi dominál”. A rend őrei azonban szigorúan ügyeltek arra, hogy vállpánt mindenképp legyen a fürdőruhán: anélkül ugyanis a felsőtest fedetlennek minősült, ami szigorúan tilos volt.
A strandra látogató nőkről így írtak 1931-ben: „Van, aki félkézzel lóbálja a fürdőtrikót s a melléje csomagolt vajaskenyeret, a másik végleten két-háromféle trikó, miliő és hangulat szerint változtatva, ugyanannyi strandpyjama időtöltő csereberélgetés céljából, napernyő, legyező, övek és szalmakalapok, fürdősapkák és magassarkú gumicipők, strandkabátkák és köpenykék, teljes arcszépészeti felszerelés teszik ki a strandkoffer tartalmát.”
Víkend a Dunakanyarban
Miután a víkendezés divatba jött, Budapest környékén is szívesen mártóztak meg a Dunában a kirándulók. Aki túrázni szeretett, a főváros környéki hegyeket választotta, a többség azonban a vízpartra igyekezett. Nem feltétlenül strandolni: népszerűek voltak az evezős kirándulások, de szintén divatba jött az autós vagy motoros hétvége is. Nagymarosra, Horányba, Szentendrére, Gödre igyekeztek a víkendezők, megebédeltek a számtalan ottani csárda valamelyikében, megmártóztak vagy eveztek a Dunában, majd a Dunakanyarban gombamód szaporodó víkendházak valamelyikében hajtották álomra a fejüket.
A víkendeket aztán eltörölte a második világháború: a világégés után jó darabig senkinek nem volt se kedve, se pénze víkendezni. Ami a Duna-fürdőket illeti, bár 1945 után is sokan szerették volna, ha ismét lesznek fauszodák a Dunán, a környezetszennyezés és az ipari beruházások miatt a Duna vize a fővárosnál többé nem igazán volt alkalmas a fürdőzésre. (Borítókép: Fortepan / Fábián Sámuel)
Ha szívesen olvasnál még arról, milyen volt Budapest régen, ezt a cikket ajánljuk.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
