Időzített bomba a lélekben. Vedd komolyan az iskolai zaklatást!

GettyImages-480811275

Amikor hazajön a kisiskolás gyerek, és elmeséli, hogy bántották az iskolában, sok szülő nem tudja, miként reagáljon. Önhibánkon kívül hajlamosak lehetünk elbagatellizálni a problémát, holott egy-egy szó, csúnya nézés vagy játékból kiközösítés is komoly zaklatásnak számíthat.

Amikor meghalljuk a »zaklatás« kifejezést, talán arra a szélsőséges esetre gondolunk, amikor van egy diák vagy egy csoport, akik rászállnak egy gyengébb, visszafogottabb társukra, és módszeresen, rendszeresen piszkálják, megszégyenítik, valamilyen módon bántják” – kezdi Seress Virág iskolapszichológus a Díványnak. A szakember szerint ez egy nyíltabb, ritkább, viszont szembeötlőbb végpontja annak a nagyon széles spektrumnak, amelyen mozoghat az iskolai bántalmazás jelensége. Nem szabad azonban elfelejtkeznünk a spektrum többi részéről sem. 

„Általános iskolai pszichológusként minden szépítés nélkül kijelenthetem, hogy nagyon sok gyerek szenved az őt ért kisebb-nagyobb bántásoktól.

A gyerekek könnyen rátapintanak egymás gyenge pontjaira. Így vagy úgy, szavakkal, kiközösítéssel, csúnya pillantással, gesztusokkal.

Változatos nyílt és burkolt sértések garmadájának vannak kitéve a kisiskolások” – meséli Virág.

Az iskolai zaklatás problémájával először 1982 végén kezdett el foglalkozni a pszichológia, amikor Norvégiában három 10–14 év közötti fiú öngyilkosságot követett el, valószínűleg azért, mert társaik zaklatták őket – ahogy emiatt azóta sajnos Magyarországon is több tragédia történt. Ennek hatására kezdte el kutatásait Dan Olweus, és kérdőíves felméréssel próbálta feltárni az iskolában előforduló kegyetlenkedések aspektusait. Kutatási eredményei azt bizonyították, hogy a 7–16 éves diákok 15 százaléka érintett az iskolai zaklatásban. Megfigyelései szerint nyílt támadás formájában főként a fiúkat éri zaklatás, a lányok körében a zaklatás közvetettebb formái figyelhetők meg, olyanok, mint a csoportból való kirekesztés, rágalmazás, vagy éppen pletykák terjesztése.

GettyImages-169676872

Nem beszélnek róla

A jelenség tehát gyakoribb, mint gondolnánk, és Seress Virág véleménye szerint ártalmasabb is. Nem is hinnénk, hogy mennyi kisebb-nagyobb tüskét hordoznak magukban a gyerekek, szorongatják, nem merik elmondani, bagatellizáljak ők maguk is. Sokszor maguk sem tudják, mi számít problémának, rendben van-e, amit éreznek, ők is keresik önmagukat ezekben a folyamatokban. Keresik a külső és belső megküzdési lehetőségeket, de nem feltétlenül beszélnek róla. Ezért aztán a szülőnek és a pedagógusnak kell fokozottabban odafigyelni. „Sok gyerekkel előfordul, hogy beszól neki valaki, vagy lekicsinylő, megsemmisítő pillantást vet rá, esetleg nem veszik be maguk közé a társai játszani, nem kedvesek vele. Nem is látszik sokszor ez” – magyarázza a pszichológus.

Tehát ha egy pedagógus nem érzékeny kellőképpen, nem tud erre külön figyelni, nincs kapacitása az osztályának vagy tanítványainak a csoportdinamikai folyamatait elemezni, akár teljesen észrevétlen is maradhat egy iskolai zaklatás.

Sőt, maga a pedagógus is szorongás forrása lehet egy gyerek számára. És igaz ez a szülőkre is. „Ha a mindennapok rohanásában nem adunk elég teret és időt ahhoz egy szorongóbb, zárkózottabb gyereknek, hogy eljusson önmagában odáig, ahol ezeket a sebeit őrzi, és nem segítjük abban, hogy meg tudja fogalmazni, meg tudja osztani másokkal, akkor akár a szemünk előtt is történhetnek olyan dolgok napközben, amelyek nem látványosak, nem önmagukban traumatikusak, mégis szépen lassan kifejtik a hatásukat.”

Érzésekkel nem vitatkozunk

Telnek a hetek, a hónapok, az évek, és lesz egy gyerekünk, aki rengeteg sebet gyűjtött be, nincs önbizalma, rossznak érzi magát, nem mer kezdeményezni. „Nem tartom jónak a szülők részéről a »ne foglalkozz velük« típusú reakciókat, hiszen a gyerekeknek fájnak ezek a dolgok, és joggal. Nekik fontos és nagy dolog, hogy ki mit mond róluk, ki hogyan szól hozzájuk. A kortárs kapcsolataikban tükröződve fejlődnek, alakul a személyiségük” – osztja meg velünk az iskolapszichológus. Ebben az életkorban hatalmas az igazságérzet, a gyerekek hurcolják magukban a bántó tüskéket, amelyek idővel önmagukban való kételkedéssé nőhetik ki magukat.

GettyImages-696141067

Mit tehetünk?

A pszichológus azt javasolja, ne tartsunk teljesen burokban egy kisgyereket. Nem kell már a homokozóban ölre menni a másik anyukával, akinek a gyereke bántotta a miénket, de fokozatosan és párhuzamosan kell hagyni úgymond frusztrálódni, másfelől pedig meg kell tanítani neki a határok kezelését.

Tudnia kell, mi az, ami rendben van, mi az, ami nem. Fontos, hogy tisztában legyen vele, hogyan tudja megvédeni magát kívül, a viselkedés szintjén, és belül, az énhatárok szintjén.

Tanítani kell a gyerekeket konfliktust kezelni, tanítani kell az önismeretre, a tudatosságra, önreflexiós képességek elsajátítására.

Ha szülőként minderre tudatosan odafigyelünk, a gyerek képes lesz rá, hogy kifejezze a szükségleteit, kezelje az indulatait, tudni fogja, hogyan érje el céljait, hogyan húzzon határokat, és hogyan fejezze ki a nemtetszését.

A másik oldalról pedig nagyon fontos megmutatni a gyerekeknek, hogy a hiányaikat mivel tudják kitölteni, pótcselekvések és a feszültségeik másokon vagy önmagukon való levezetése helyett.

Oszd meg másokkal is!
Érdekességek