földrengés

A Kárpát-medence földrengések tekintetében a világ szerencsésebb pontjai közé tartozik, a kőzetlemezek felépítésének köszönhetően hazánkat a történelem során elkerülték a nagyobb tektonikai katasztrófák. A legsúlyosabb rengés (legalábbis amelyről feljegyzések vannak) 1763. június 28-án rázta meg a Dunántúl keleti részét: a földrengés epicentruma Győrtől északkeletre és Komáromtól északnyugatra húzódott, és számos települést érintett, a legsúlyosabb károkat azonban magasan az utóbbi város szenvedte el.

A gyanútlan városra lecsapott a föld haragja

Napfényes keddi nap volt, a Vág és a csallóközi Duna-ág torkolatánál fekvő gazdag, buzgó kereskedőváros népe a másnapi Péter–Pál-napi vásárra készült, amikor reggel 6 órakor remegni kezdett lábuk alatt a talaj: a korabeli krónikás szerint a dunai hajósok hirtelen emelkedni, majd süllyedni látták Komáromot, végül akkora por szállt fel, hogy teljesen eltűnt a szemük elől a város. Az utcákon több helyütt megnyílt a föld, a belvárosban az épületek falai leomlottak, a városház tornya az órával együtt a piactérre zuhant; az otthonukban, illetve különböző üzletekben, hivatalokban tartózkodó polgárok és a pánikszerűen menekülők közül egyaránt sokakat agyonzúztak a lezuhanó épületdarabok.

A még épülőfélben lévő városi kórház és a Szent Anna és Szent József ispotályos házak súlyos károkat szenvedtek és használhatatlanná váltak, csakúgy, mint a szerzetesek lakhelyéül szolgáló kolostor. A várban vastag, kénkőszerű láva bukkant a felszínre, mely lefolyt a várárokba, és gyorsan betemette azt; a Vág-Dunánál kénköves víz és hamuszerű por árasztotta el a partot. Sokan a Dunán állomásozó hajókra menekültek, de ezeket sem kímélte a pusztító rengés: hatalmas hullámok csaptak fel, a vitorlások és a gőzösök alig bírtak megkapaszkodni a vízen.

A parasztházak sokkal jobban bírták a földrengést

A városi polgároknál sokkal szerencsésebbnek bizonyultak a Komáron környékén élő földműves parasztok, köszönhetően az általuk alkalmazott ősi építészeti módszernek: házaikat, kunyhóikat vályogból és rugalmas fűzfavesszőből építették, fűzfaágakat vertek a földbe és félméterenként összefűzték őket vesszővel, majd betapasztották. A kémények is lefelé szélesedtek, így a házak jobban állták a rengéseket, mint a belvárosban található kőépületek és elegáns, többszintes paloták. Összességében a rengés Komárom épületeinek egyharmadát megsemmisítette, 7 templom és 279 egyéb építmény dőlt romba, részlegesen megsérült további 353 épület, vagyis a városnak csupán 9 százaléka maradt érintetlen.

A természeti katasztrófa 63 halálos áldozatot követelt, és további 120 ember szenvedett sérülést a városban; Komárom mellett a rengés Győrött, Ácson, Zsámbékon és Bábolnán is komolyabb károkat okozott, számos épület, köztük a zsámbéki bazilika is romba dőlt, Budán, a Vízivárosban megváltozott a források vízhozama. Az utólagos becslések szerint a Richter-skálán 6,3-as erősségű földmozgás hatását még Drezdában és Lipcsében is érezték, a következő hónapokban pedig számos kisebb utórengés rázta meg a környéket, melyek egészen szeptemberig folytatódtak.

Majdnem egy évszázadig érezni lehetett az utóhatásokat

Mária Terézia császárnő a júniusi nagy földrengést követően alapos vizsgálatot rendelt el, felmérette és összeíratta a károkat, az így keletkezett feljegyzésekből nemcsak a katasztrófa hatásairól, de a korabeli lakhatási és társadalmi viszonyokról is érzékletes képet kaphatnak a történészek. A legnagyobb károk a Duna bal partján keletkeztek, az uralkodó ezért felajánlotta az ott élőknek, hogy költözzenek a jobb partra, ők azonban visszautasították a lehetőséget, mivel a bal parton virágzó fakereskedelemből szerezték jövedelmük legnagyobb részét. Így végül a hatóságok a bal partot építtették újjá, de elrendelték, hogy a házak földszintesek legyenek, fából és bolthajtások nélkül építsék őket, a mennyezetek pedig gerendából készüljenek.

Az érintett országrész a következő majdnem egy évszázadban az ország szeizmológiai akcióközpontja maradt, átlagosan húszévente észleltek a helyiek nagyobb rengéseket – Komáromot 1773. április 22-én sújtotta újabb katasztrófa, melyben 500 ház és a vár jelentős része összedőlt –, végül 1850 körül a földmozgások végleg elcsendesedtek. Nagyobb földrengés az azóta eltelt másfél évszázadban többek között Egerben (1903), Kecskeméten (1908 és 1911) és Nagykanizsán (1925) fordult elő, a technikai fejlődésnek köszönhetően azonban ezek egyre kevesebb kárt okoztak, és minimális emberéletet követeltek.