egyiptomi orvoslás

Peszeset időszámításunk előtt 2500 körül élt, abban a korban, amikor a piramisokat építették. Az ókori Egyiptom legkorábbi ismert női orvosaként tartják számon. Ahhoz, hogy ezt a tisztséget betölthesse, előbb írnokként kellett bizonyítania a templomi fennhatóság alatt működő Élet Házában (óegyiptomiul per ankh): szigorú tanrend szerint tanulmányozta a papiruszokat, sajátította el a különböző hieroglifák írását, olvasását. Miután végzett, immár ő vált tanárrá, s ez a tevékenysége nem szorulhatott háttérbe orvosi ténykedése miatt. 

Az egyiptomi orvoslás alapjai

Ha valaki mondjuk a templomok építése közben megsérült, és szilánkosra tört a karja, Peszeset már tudta, hogy a törött végtagot be kell fáslizni, és úgy rögzíteni, hogy ne tudjon mozogni. Páciensek persze nem csak az építkezéseken akadtak: mivel tudták róla, hogy ért a szakmájához, a női orvost gyakran az utcán is megállították a járókelők különféle kérdésekkel. Például egy anyuka, akinek a fiát megcsípte egy skorpió, és fogalma sem volt, mit tehetne a gyerekéért. Az orvosnő viszont ismerte a varázsigét, amit ilyenkor el kellett kántálni a méreg kiűzése érdekében: Serqethez, az orvosok védőszentjéhez és a mérges állatok istennőjéhez imádkozott. Ezután egy késsel megvágta a bőrön a csípés helyét, majd befejezte gyógyítói tevékenységét. 

Kezdetleges terhességi teszt

Az asszony még gyorsan elmondta neki, hogy úgy véli, újra gyermeket vár, de nem biztos benne. Peszesetet ez sem hozta zavarba: az ősi terhességi tesztet javasolja, ami abból állt, hogy kétféle magot, árpát és tönkebúzát szórjanak némi földre egymás mellé, majd a leendő anyuka vizeljen rájuk mindennap. Amennyiben a mag megered és nőni kezd, az terhességre utal. Ha az árpa szökken szárba, fiú várható, míg a búza esetében kislány. Mindezek mellé az orvos azt ajánlja az asszonynak, hogy imádkozzon Hathorhoz, a termékenység istennőjéhez. Ez még egy könnyű eset volt, de azt a sápadt nőt, akinek egy daganat nőtt a testén, nem tudja meggyógyítani: már akkor is ismerték a halált okozó rákot, kezelni viszont nem tudták. Sem ima, sem kántálás, sem gyógynövény nem állt rendelkezésre az ilyen esetekhez, a papiruszokban egyetlen tanács állt: ne tégy semmit. 

A szent testrész őrzői

Ám az ókori egyiptomi orvosok közt is volt egy rangsor: azok a papok, akik a gyógyításra szakosodtak, magasabb rendűnek számítottak – pláne egy női orvosnál. Így aztán, ha nem volt kedvük, nem viselkedtek udvariasan velük, pedig mai szemmel nem is volt túl népszerű a munkájuk: a neru pehutok szó szerinti fordításban a szent hátsó gondozói voltak, azaz a királyi család tagjainak alfelével foglalkoztak. Szó szerint őrizték azt (a fáraók és a kiemelt fontosságú családtagok minden egyes testrészének volt külön orvos őrzője). Cserébe viszont volt lehetőségük az orvoslás tanulmányozására, míg Peszeset csak azért tehette meg ezt, mert apja is gyógyított, fia pedig értékes tagja volt az Élet Háza írnokainak. Az asszony lányokat is oktatott, de csak azok vehettek részt ebben az okításban, akiknek apja vagy anyja szintén orvos-írnok volt. A fiúkat elkülönítve egy férfi doktor oktatta, aki szó szerint nem állt szóba a női orvosokkal. Ha azok kérdeztek tőle valamit, nem válaszolt. 

A leggyakoribb gyógyszerek

Érdekes belegondolni, hogy milyen gyógyításra számíthattak a betegek abban a korban, amiben a halál ellen a fél hagymát és a sör habját is hatásosnak tartották? Meglepően jóra, annak ellenére is, hogy a fő gyógyszerek közé a méz, a fokhagyma, a kömény, az akáclevél és a cédrusolaj tartoztak. Az ókori egyiptomi orvoslás meglepően magas szinten folyt: hatékonyan kezelték a különféle sebeket, szárították, össze is varrták őket. Képesek voltak műteni, diagnosztizálni többféle szívbetegséget is, gyógyszertáruk pedig mai szemmel is modernnek mondható – az édes sör élesztőjét és a penészes kenyeret például antibiotikumként használták. Ugyan túl sokat foglalkoztak az ürülékkel és más, most már gusztustalannak tűnő dologgal, a gyógynövényeik valóban hatásosak voltak, sőt azok a mai napig is.

A pulzus, a vizelet, a széklet és a nyál vizsgálatával szinte egy kezdetleges laboratóriumot működtettek. Olyan sok orvos praktizált, hogy szakosodni is tudtak: léteztek neurológusok, szemészek, fogorvosok, gasztroenterológusok, proktológusok és belgyógyászok is. Még olyan orvos is létezett, aki használható, felcsatolható protéziseket készített az amputált betegeknek. A mumifikálások során is nagyon hasznos ismereteket szereztek az emberi testről, a különböző szervekről, így nyugodtan állíthatjuk, hogy akkoriban orvosnak lenni méltán volt rangos foglalkozás.