Az angolul Cafe Wall Illusion néven emlegetett ábra egy furcsa sakktábla, egyensúlyukat vesztett, kusza négyzetekkel, amelyek el vannak tolva egymáshoz képest. A szemlélő meg van győződve arról, hogy a sorok, illetve a sorokat elválasztó horizontális vonalak lejtenek, miközben a valóságban ezek teljesen egyenesek és párhuzamosak egymással.
A jelenséget már 1897-ben lejegyezte Hugo Münsterberg amerikai pszichológus, majd szűk száz évvel később újra felfedezte a brit Richard Gregory és Priscilla Heard, akik 1979-ben publikálták munkájukat a Percepció című szaklapban. Hiába azonban az illúzió hosszú története, a pontos biológiai mechanizmusokra máig nem derült fény. De azért így is sokat elárul az észlelésünkről az izgalmas kép, aminek újabb verzióit széles körben használják.
Mi a kávézófal-illúzió magyarázata?
Bár az optikai csalódás okát nem értjük tisztán, úgy tűnik, hogy a látókéregben az irányok kódolását végző neuronok interakciójából származhat az illúzió. Egyelőre nem teljesen világos, hogy egy gátló mechanizmusról van-e szó, vagy valamilyen szűrő működik abban, ahogy a különböző téri frekvenciákra érzékeny sejtek a bemeneti információkat kezelik. Az egyik magyarázat szerint az idegsejtek különböző típusai eltérő módon észlelik a sötét és világos színeket, így a négyzetekből álló sorok csúsztatott elhelyezkedése miatt az elválasztó vonalak különböző részei tűnnek homályosabbnak és világosabbnak a retinánkban. A vonalaknak azokon a részein, ahol a világosságban kontraszt figyelhető meg, kis méretű aszimmetria jelenik meg: a félig sötét és világos csempedarabok egymás felé mozdulnak el, mintha kis ékeket képeznének. Ezek a kicsi ékek aztán visszaintegrálódnak a vonal észlelésébe, ami a lejtés képzetét kelti a nézőben.
Az elménk működését néha nem tudjuk befolyásolni
A kávézófal-illúzió azért is izgalmas, mert hozzájárul mindahhoz, amit a modularitásról és a tapasztalataink természetéről gondolunk. Az emberi elme ún. mentális modulokból áll, amik egymástól független részlegei az információfeldolgozásnak. Az egyes modulok bizonyos típusú ingerek feldolgozására specializálódtak, és a bemenet és a kimenet közti folyamatok nem elérhetők a tudatunk számára, csak magához az észlelethez van hozzáférésünk. Hiába tudjuk tehát, hogy az optikai csalódásban szereplő vonalak a valóságban párhuzamosak, az illúzió továbbra is fennmarad, hiszen a vizuális rendszerünket alkotó modulok működése nem befolyásolható akaratlagosan. Innentől kezdve izgalmas módon különválik egymástól az, amit tudunk és az, amit látunk. Ennek megvan az az előnye, hogy újra meg újra képesek vagyunk átélni a kávézófal-illúziót: hiába ismerjük meg, attól még sohasem veszíti el a varázsát.
Érdekelnek más vizuális illúziók?
Adalbert Ames festőként kezdte pályafutását, így a perspektíva tanulmányozása iránti vonzódása tudós korában is megmaradt. Igazi polihisztor volt, aki egy lélegzetelállító vizuális illúzióval kápráztatta el közönségét: egy szokatlan szobát épített, ahol a helyiség két sarkában álló személyek között jelentős méretbeli különbséget tapasztalunk, noha a valóságban közel egyforma magasak. Alábbi cikkünkből kiderül, hogyan lehetséges ez.
