Érdemes ezt a cikket egy személyes beismeréssel kezdenem: a legkevésbé sem tartozom a helyesírási szabályokat tökéletesen ismerők közé. A Díványra írt cikkeimet, hála olvasószerkesztőnk heroikus munkájának, nem jellemzi az a slendriánság, ami egyébként sajnos nagyon is jelen van. Van egy barátom, aki gyakran elolvassa, amiket írok. Ő precíz, szabálykövető ember lévén a dühtől az elkeseredettségig terjedő negatív érzelmi skálát él át néha a teljesen feleslegesnek tűnő hibákat látva. Szerencsére ezeknek az érzéseknek a kifejezésétől engem megóv, csak kedvesen figyelmeztet, esetleg belinkeli a helyesírási szabályzat vonatkozó részét. Ilyenkor én sajnálkozom, kötelességtudón kijavítom a jelzett hibát – de sajnos legközelebb ismét csak nem veszem észre, hiába nézek át háromszor egy szöveget.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Mitől van ez a különbség az emberekben? Miért van az, hogy valaki dühöngeni kezd egy hibát látva? A The Cut magazinban Edith Zimmerman kezdett ezen töprengeni, és meg is kérdezett pár hírhedten jó helyesírót, hogy kit mi és miért idegesít.
Mélyebb értékek kifejeződése
Az embert általában az idegesíti legjobban a másikban, ha az valami olyat tesz, ami szembemegy az értékrendjével. Mindannyian hiszünk valamit a világról, arról, hogy miként kell viselkedni, vannak elképzeléseink arról, mitől lesz valaki jó ember. Ezeket gyerekkorunkban sajátítjuk el, és ha azt tapasztaljuk, hogy mások nem tartják magukra nézve kötelezőnek, akkor megrendül a világképünk, és ezt veszélyként észleljük.
Mi ez? – kérdezi a bennünk lakó, mágikus gondolkodású kisgyerek. – Én világéletemben betartottam ezt a szabályt, más meg csak átsétál rajta?! Hát ez veszélyes! És ki is váltódnak bennünk a veszélyhez kapcsolódó érzelmek: az ijedség, a harag (ez a klasszikus stresszreakció: harcolj vagy menekülj). Mindezt, hiszen kultúrlények vagyunk, alakíthatjuk megvetéssé, gúnnyá, elkeseredéssé. Ezek az érzések valami olyasmi célt szolgálnak, hogy a szabály megszegőjét megregulázzuk.
Vagy támadva követeljük a helyes viselkedést, ez esetben a helyesírási szabályok betartását tőle, vagy pedig verbálisan kiközösítjük, ezzel mutatván, hogy ha a szabályokat nem tartja be, kevésbé érdemli meg, hogy a közösség tiszteletreméltó tagja legyen.
Nem mindenki ugyanarra ugrik
A nyelvtannáciság különböző mértékű és különböző típusú lehet. Ha megnézzük, hogy minket mi idegesít, akkor következtethetünk arra, hogy milyen értékek vezérelnek.
Vannak a kiemelkedő helyesírásguruk, akiket minden hiba zavar. Őket valószínűleg József Attila szavainak szellemében nevelték, vagyis azt tanulták a világról, hogy „dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / ugy érdemes”. Fontos nekik a szabálykövetés és a részletekre odafigyelés. Az elég jó nem elég, csak a tökéletes. Valószínűleg a saját munkájukban is ezt az elvet követik, ami jelentős erőfeszítést és az óhatatlanul mégis előforduló hibák miatti szégyenkezést okozza. Nem csoda, hogy mérgesek lesznek azokra, akik sokkal kevesebb energiát tesznek bele a munkájukba, és még csak rosszul sem érzik magukat ettől.
Aztán vannak azok, akiknél kicsit több nyomozást igényel, hogy miért éppen egy bizonyos típusú hiba vágja ki náluk a biztosítékot. A már idézett Zimmerman attól lesz ideges, ha a mondatvégi pontot valaki beleírja a zárójelbe (így.) Pedig ugye a pontnak kívül kéne lennie. Arra jött rá, hogy őt arra tanították, nem szabad befejezetlenül hagyni a dolgokat. Ezért a mondatvégi hiba különösen zavaró számára.
Ha magamat nézem, számomra a képmutatás és ítélkezés nagy bűn, fontosnak tartom az őszinteséget és az elfogadást, ezért általában csak azokban a szövegekben veszem észre a hibákat, amelyek másokat kritizálnak, vagy szemforgató módon bizonyos értékek követését kérik számon, holott azokat jól láthatóan nem követik a szerzők sem. Hogy érthetőbb legyen: ha például a magyar kultúráért dobogó szívet hiányolják egy, a magyar nyelvtan és szóhasználat ismeretét nélkülöző kommentben, akkor biztos, hogy azonnal kiszúrom a hibákat. Vagy ha egy több hibát is tartalmazó e-maillel szólnak be egy helyesírási hibáért.
Alacsony szintű érvelés
Az is elég tipikus, hogy egy bármilyen témáról szóló írásnál a hozzászólások nem a témával, hanem a helyesírással foglalkoznak. A szerzőt kritizálják a hibái miatt, ezzel vélik cáfolni a mondanivalóját. Láthattuk korábban, hogy ez az alacsony szintű érvelési stratégiákhoz tartozik, ezért nem visz közelebb a párbeszédhez, a megértéshez és egy téma jó megvitatásához.
Sok egyéb érték sérülhet
Vannak, akik az egyeztetésre ugranak. Például az egyes és többes szám használatra. Az egyik ilyen szerkesztő azt írta, hogy ennek láttán szinte fizikai fájdalmat él át. Mint amikor egy puzzle-t úgy raknak össze, hogy egymásba nyomják a nem egymáshoz való darabkákat. Neki a szépérzéke sérül, szereti a harmonikus, kerek, szép dolgokat a világban.
Egy másik nyilatkozó attól akad ki, ha a jelentéseket duplázzák. Például a mozaikszavaknál az utolsó betűt jelző szót még ki is írják. Ilyen például a „HIV-vírussal fertőzött” – hiszen a HIV V betűje már magát a vírust jelöli, ezért felesleges még egyszer leírni. Itt a figyelmetlenség a zavaró.
Mást a stílus zavar: például ha egy csetüzenetben úgy ír a partner, mintha a disszertációját fogalmazná, azaz inadekvát nyelvezetet használna. Ez számára azt jelzi, hogy többet törődik valami absztrakt szabályrendszerrel, mint a másik ember, a csetpartner lelkével, a vele való kapcsolattal.
Sok hibatípus zavarhatja tehát az embereket, és sok okuk lehet arra, hogy miért éppen az zavarja őket. Ha egy kicsit mélyebben mögé nézel, hogy téged mi zavar, önmagad megértéséhez is közelebb juthatsz.
