Koncert, amelyen bárcsak ott lehettél volna

A rock and roll titka a jó időzítés. Van egy századmásodperc, amikor a fejed felé repülő labda pont eltakarja a fejed, mielőtt elkapnád. A Pink Floyd számtalanszor rögzítette ezt a titokzatos pillanatot, hívhatjuk ihletnek is. De ha a koncert szervezésére vonatkoznak ezek az együtthatók, akkor hívhatjuk a dolgot jó időben és jó helyen megtartott fellépésnek. Ilyen volt a zenekar 1990. június 30-i, knebworth-i show-ja, amely meglepő módon csak évtizedekkel később jelent meg önálló lemezen.

Ha van értelme az „élménykoncert” kifejezésnek, akkor az a Pink Floyd 1990-es koncertjére különösen igaz. De miért szerezze be a live lemezt az, akinek megvannak a zenekar korábbi élő albumai, például a The Delicate Sound of Thunder vagy a Pulse?

Egy Pink Floyd-lemez már megjelenésében is titokzatos. A képen (Aubrey Powell fotója) egy vörös gömböt (?) tartó férfi áll a mezőn. Az arcát nem látjuk, csak a gömböt, ami utalhat a későbbi album, az 1994-es Division Bell High Hopes című klipjében látható léggömbökre és az újra összeálló zenekar jellegzetes színpadi motívumára, a kör alakban rögzített lámpákra, de vonatkozhat magára a Hold árnyékos oldalára is. Persze utóbbira sokkal jobban utal a lemez második felvétele, a The Great Gig In The Sky, amelyet 1973 óta először ezen a koncerten énekelt (vokálozott) el Clare Torry. A lemez másik különleges fellépője Candy Dulfer volt, aki a Shine On You Crazy Diamondban és a Money-ban is fúj egy-egy emlékezeteset. (Utóbbian Gilmour a szám kellős közben konferálja fel).

Egy teljes lemezoldalt tesz ki az örömzenélésbe átcsapó Money több mint tízperces verziója. Ez a jókedv, lazaság és minden mozzanatában alaposan kigyakorolt show teszi az 52 percet felejthetetlenné. Nincs benne a korábbi turnék rutinja, érezhető – és a filmfelvételen is látható –, hogy milyen lelkesen játszik a zenekar.

A titok azonban nemcsak a borító gömbje, de titokzatosnak tűnik a „45RPM-en vágás” is, ami élőbb, élményszerűbb hangminőséget biztosít. Különösen a Run Like Hell felvezető gitáreffekjeinél jönnek ki a finomságok. A lemez jól fókuszált best of, csak a Sorrow az „új” dal, amelynek szövegét Gilmour írta (Steinbeck Érik a gyümölcse volt az egyik ihlető forrása). A többi szerzemény A listás, kötelező sláger (Shine You Crazy Diamond, The Great Gig In The Sky, Wish You Were Here, Money, Comfortably Numb, Run Like Hell).

Az euforikus hangulatú koncert egy-egy felvétele 2019-ben már megjelent a Later Years box setben, de a show íve, atmoszférája csak a most publikált Live At Knebworth 1990 című dupla albumon élvezhető, amelynek keverését Gilmour és az az Andy Jackson felügyelte, akit Grammyre jelöltek az A Momentary Lapse of Reasonért, mint „a legjobb hangszerelt felvételért” és a Divison Bellért is, szintén a legjobb hangszerelésű album kategóriában, és a legjobb térhatású hang kategóriában is.

Az 1990-es fesztiválon fellépett többek között Paul McCartney, a Dire Straits, a Genesis, Phil Collins, Mark Knopfler, Robert Plant, Jimmy Page és Eric Clapton is, de ekkor a legnagyobb húzónév talán a Pink Floyd volt. Knebworth egyébként megszentelt földje a brit popkultúrának, itt adott felejthetetlen koncertet 1979-ben, nem sokkal a feloszlása előtt a Led Zeppelin, a városi legendák szerint kétszázezer néző előtt, de 1980-ban itt volt a Beach Boys utolsó angliai koncertje is. Knebworth bizonyos szempontból rocktemető, 1986. augusztus 9-én itt lépett fel eredeti felállásban utoljára a Queen is. A Live At Knebworth 1990 album artworkjén látható gömb nemcsak bolygó lehet, hanem egy hanglemez is, de ha mégis bolygóval van dolgunk, akkor a sebessége bizonyára 33-as fordulatszámú.

Pink Floyd:Live At Knebworth 1990 Universal,7 szám, 52 perc