Könnyen zavart okozhat egy családi autós kiránduláson Billie Eilish Hit Me Hard and Soft című új albumának Lunch című dala, amelyben Eilish egy lányról énekel, akit megenne ebédre, akinek a nyelvén táncolna, és akinek olyan az íze, mintha ő lenne az igazi. Mit mondjon anyu a tízéves lányának, aki éppen azért duzzog, mert a szülei nem engedik, hogy kékre fesse a haját… Mit mondjon erre a leszbikus történetmesélésre? Ilyenkor jól működik az elterelés technikája. Emeljük ki inkább a dalból az Ő a fényszóró, én vagyok a szarvas idézetet, aminek van költői ereje, és tényleg érdemes elmerengeni azon, hogy miért blokkol le a szarvas a fényszóró előtt.

A siker megszállottja

Miért blokkolt le a világ a 2001 decemberében született Billie Eilish minden képzeletet felülmúló sikere láttán? A kétszeres Oscar-díjas, kilencszeres Grammy-díjas, kétszeres Golden Globe-díjas amerikai énekesnő debütáló albuma, a When We All Fall Asleep, Where Do We Go? 2019 márciusában jelent meg, amikor Eilish még csak 17 éves volt. Vajon hogy dolgozta fel azt, hogy az album első helyen debütált a Billboard 200-on, és hogy 2019 legtöbbet eladott albuma lett? Ezzel ő maga is eleget foglalkozik a dalaiban. A Billie Eilish-jelenség jobban rávilágít a generációk közötti szakadékra, mint a TikTok algoritmusa. Az új album nem akar tolakodóan konceptlemeznek tűnni, nem törekszik világuralomra, nem akarja újradefiniálni az Egyesült Államok kultúrantropológiáját, mint a pár héttel korábban megjelent Cowboy Carter című Beyoncé-lemez.

Madárka

És nem is olyan hosszú. Míg a Cowboy Carter 80 perces, addig Eilish albuma a 45 percével szinte feleannyi. Ugyanakkor laza tematikus szálakat Eilishnél is felfedezhetünk: például a második dal, a Lunch és a nyolcadik felvétel, a Dinner. De nem csak az ebéd és vacsora teremt kohéziót az albumon, kijelölve az idő keretét, ott van a madármotívum tükröződése is a Blue című záró tételben és a Skinny című nyitódalban. Utóbbi egyben önértelmezés is: Amikor lelépek a színpadról, madár vagyok egy kalitkában. És persze az albumon a legerősebb tematikus vonal az énértelmezés, ami már a Skinnyben is megjelenik: Vajon most már a koromnak megfelelően viselkedem? – teszi fel a kérdést a sebzett és zaklatott művésznő. A tracklistán tíz felvételt találunk, de a többségükben más dalok is megbújtak, azaz az eredeti számok elágaznak.

2021-ben meghalt Siklósi Örs, vele pedig kicsit a magyar metál zene is. Az énekes távozása hatalmas űrt hagyott maga után a zenekarban és a rajongókban egyaránt. Sokáig kérdés volt, mi lesz a banda sorsa, 2023-ban azonban végleg eldőlt: új énekessel tér vissza a csapat. Ki is adták első, közös dalukat Odaát címen, itt debütált a lágy hangú, kiforrott, technikás énekes, Stefán Tamás.

Az együttes mostanáig további öt single-lel állt elő, amik sorban a 2359, a Ketten képzeletben, a Fények nélkül, a Nincs árnyék és a Senki nincs már ébren. A teljes új lemez Innen szép nyerni címmel 2024. május 10-én, pénteken debütált a streamingoldalakon. Noha hat dalt már hallhatott a közönség az albumról, a 12 tracket tartalmazó kiadvány – mint egységes kompozíció – ezzel nyert értelmet. Csupán egy kérdés maradt: képes-e talpra állni és megújulni az AWS mostani felállásában, és újra a hazai metál élére állni? Mindjárt mondjuk.

Sia új, Reasonable Woman című albumának borítóján egy subába bújt, szemeit eltakaró nőt látunk egy kislány mellett. Ez meglehetősen beteg ábrázolat, leginkább az 1978-ban forgott magyar ifjúsági sci-fi tévéfilm, a Snuki juthat eszünkbe, aminek főhőse egy szőrmók űrlény volt, kifordított, kékre színezett bekecsben, pirosan villogó szemekkel. Bizonyára Siának is bejött volna Sík Ferenc filmje, az is tele volt gyerekekkel, ahogy Sia klipjei is, ráadásul főszereplője egy másik világból jött. Láttunk már ilyet Björk földszagú, csírázásokat is beindító ambient operáiban. Sia maszkok mögé bújt imázsa azonban a mai napig idegesítő. Egy olyan művészről van szó, aki álarccal és mindent elfedő diszkós csuhákkal védi integritását.

Az arc nem a tiéd

Ugyanakkor aki a szórakoztatóipart választotta az önkifejezés terepének, és nem akar a színpad fényében eggyé válni a rajongóival, az legyen producer, húzódjon a keverőpult mögé, mert az arcot eltakaró bújócska igazán csak a KISS-nek állt jól. Sia azonban a rádióbarát diszkót és a power balladákat választotta, hozzá pedig egy orkánszerű, szenvedélyes előadásmódot. Elképesztő kézügyességgel készíti motivációs himnuszait az újrakezdésről, már a nyitódal, a Little Wing is olyan, mint valami Insta-poszt egy patak fölött repülő fecske természetfotójával, Sia támogató dalának szövegével: Nem tudod abbahagyni a sírást / De a könnyek felszáradnak, amikor repülsz.

Önsegítő tanfolyam

Sia akármilyen szenvedélyesen énekel, bármilyen jól skálázta be magát a felvételek előtt, akkor is nyilvánvaló lesz az ellentmondás szenvedélyes, képzett hangja és az elektropop frázisai között. Hiába mutatkozik meg vokális kvalitása, az önsegítő dalok nem állnak össze egy nagy egésszé, mintha kimaradt musicalbetétdalokat hallanánk. Pedig ő egy olyan művész, aki az acid jazzből indult, majd az elektropop alvó ügynöke és slágergyárosa lett, tucatnyi listavezető dallal. Sia azok közé a kiváltságosok közé tartozik, aki nem egyszer állt a Billboard-lista élén, aki a szakma krémjének (Rihannának, Beyoncénak és Adele-nak) írt dalokat, aki egyszerre slágeriparos, producer és világszínvonalú előadó.

Megjelent a Doggos legújabb száma, a pici szíved. A zenekar egy éve nem adott ki új anyagot, mostani daluk azonban gyorsan elkezdett felpörögni. Az underground banda tavaly már bizonyított olyan számaival, mint a Klór vagy a Hozzám van szerencséd, de első ránézésre a mostani alkotás

A magát indie rock bandaként kategorizáló zenekar korábban (2019-ben) a Keret blog tehetségkutatóján, a Kikeltetőn mérettette meg magát, ahol olyan zenekarokkal került be a legjobbak közé, mint az Analog Balaton vagy a Carson Coma.

St. Vincent arról énekel az All Born Screaming című új lemezének címadó dalában, hogy ahhoz, hogy a föld felett érezze magát, fel kell másznia a villanyvezetékekre és a hegyekre.

elég, ha meghallgatjuk az Anne Clark néven született énekesnő pár napja megjelent albumát.  És ami a legjobb az egészben: ezúttal St. Vincent nem keresett alteregókat, perszónákat, hanem önmagát adja a nyers és nyughatatlan világával. Szerencsére ebben a világban egy pillanatra sem unatkozunk, hiszen van itt James Bond-parafrázis (Violent Times), Kate Busht idéző dream-pop (Sweetest Fruit), grunge hatású felvétel (Flea) és Nine Inch Nails-féle ipari metál-idézet (Reckless).

Csend és kiáltás

De lehet-e ennyire változatos és egyben önazonos egy album? Nos, igen, ha valakinek annyi személyisége van, mint St. Vincentnek. Az egyik személyiség a producer, ugyanis ezúttal maga lett belső hangjainak zenei rendezője, nem hívta el a csúcsproducer Jack Antonoffot, mert azt mondta, hogy olyan hangok voltak a fejében, amelyeket igazából csak maga tudott megidézni.

Ha azt mondta volna a szakma valamelyik nagyágyújának, hogy olyan albumot szeretne, ami olyan, mint egy színházi kelléktár, azaz van benne minden, mégis látja a rendet az egészben, akkor a legtöbb producert azt felelte volna, hogy maradjunk egy jól körülírható hangképben.

Alakváltó

De St. Vincent öltözőjében ott a reggae, a lounge, a noise-rock, a barokk-pop, a kamara-pop, a grunge, a sci-fis ambient és a funk is. Igen, sok a jóból, de St. Vincent alakváltó, és pont attól érdekes, hogy egy dalon belül is képes az átváltozásokra. Hogy ez olyan „bowie-s”?

Nos, a The Power's Out finoman megidézi David Bowie Five Years című dalának ritmikáját és hangulatát, de egyébként Bowie nem az album mumusa. Míg a legutóbbi, Daddy's Home című albuma a hetvenes évek glam-rock hommage-a volt, addig most minden és mindenki játszik, még Dave Grohl is dobol két számban (Broken Man, Flea). Az All Born Screaming egy kockázatvállaló, zsúfolt és nyugtalan album, amely még beidézi Zappát is, szóval elsőre tényleg azt gondolnánk, hogy ez megülné a gyomrunkat.

A napokban jelent meg az Amber Smith Once Upon a Time című új albuma, ami örvendetes hír, már csak azért is, mert Magyarországon az inide pop szcéna gyakorlatilag megszűnt. Mintha nem is lettek volna azok a bizonyos nullás évek a Hangmással, a Jackeddel, a The Mooggal, mintha meg sem történt volna az a bizonyos kis popforradalom, amikor a csőnadrágos britpopper fazonoknak köszönhetően 2004–2008 között úgy tűnt, hogy az Oktogon lesz a kelet-európai Piccadilly Circus. Aztán, amikor a 2010-es évek elején megnyílt a Budapest Park, ez a korosztály már nem akarta megváltani a világot, jött a lakossági hiphop, ami megteremtette a maga sztárjait.

Parkosítás

A Budapest Park pedig, mint valami keltetőgép, különböző produkciós cégekkel felépített egy iparszerűen működő szórakoztató vidámparkot, amiről leginkább a skinnercipős-dobozokra vetített TikTok-videók juthatnak eszünkbe. Szóval a 2010-es évek nagy vesztesei az indie pop zenekarok voltak. Hiába írtak nemzetközi mércével mérve is figyelemre méltó lemezeket, csak a klubok telnek meg rájuk.

Persze itthon akkor is megbukna egy reunion Oasis koncert, ha Knebwortben néhány nap alatt másfél millióan néznék meg a Galagher testvérek kibékülését. Hiába, nálunk nem vivőanyag az, amit egyezményesen coolnak hívunk. Csak akkor lehetsz alternatív sztár Magyarországon, ha úgy nézel ki, mint egy kazánfűtő az óvodában, vagy ha Jancsó kasztingolt volna Kapa és Pepe mellé.

Méltóság, elegancia

Ehhez képest az Amber Smithről inkább Bowie jut eszünkbe, ahogy a nyugat-berlini Hansa Stúdióban a Checkpoint Charlie forgalmát bámulja, és úgy gyújt rá egy mentolos Salemre, ahogy csak Marlene Dietrich tudott. Ettől a világtól viszont azonnal lefagynak a kereskedelmi tévék show-műsorainak szerkesztői, és Mari néni is, aki a független polgármesterjelölt szórólapjára írta fel éppen a lottószámokat.

Az Amber Smithben az a jó, hogy húsz éve folyamatosan készítik a prémium indie pop lemezeiket, és egyszer sem gyengültek el, nem dolgoztak együtt olyan zenészekkel, producerekkel, akik közelebb vitték volna őket a Supermanagment esztétikájához. Hiába lett anno, a Fonogram-díjátadón az Introspective 2008-ban a legjobb magyar alternatív album, a zenekar megmaradt a klubszcénában.

Elemi őrültséggel jelentkezik új dalában a Bohemian Betyars, amihez nem akármilyen közreműködőt kért fel. A falu rossza című számot a Parno Graszttal közösen készítették, a videóklipben pedig egy hatalmas lagzi történetét mesélik el, amelynek végén elszabadul a pokol. A két zenekar barátsága régre nyúlik vissza, a mostani nem az első közös daluk, és valószínűleg nem is az utolsó.

Néptáncosként gyerekkorom óta szeretem a Parno Graszt zenéjét, amit azóta is legjobb cigányzenének tartok. Egyszer egy pécsi koncerten zenéltünk egymás után, és az öltözőben elindult az ismerkedés, látszott, hogy jó a kémia a két csapat között. Egyértelmű volt, hogy egy közös számmal kellene meghálni a nászt, ebből született meg a Ha menni akarok.

Aztán jöttek az első vendégszereplések egymás koncertjein, majd néhány év után lementünk Pálházára egy hétvégére összerakni egy koncertet, ahol 12-en minden este hajnalig zenéltünk, énekeltük. Azóta számtalan koncertünk volt együtt, amelyek a nyarak üdítő pillanatai, és úgy érzem, ez a harmadik számunk ismét nagyon fog tetszeni mindkét közönségnek

– emlékszik vissza Palágyi Máté Kakas, a zenekar frontembere a hozzánk eljuttatott közleményükben.

Sosem lehetett azt mondani, hogy egyhangú lenne az Elefánt zenekar hangzásvilága, de ötödik, Semmi című nagylemezükön még inkább szétfeszítették a határokat, és egy életre bebizonyították: náluk nem léteznek konvenciók.

Nincs két egyforma dal vagy egyforma üzenet a lemezen. Mindenféle szűrő nélkül folyik ki a hang és a szó a fejekből, kezekből, miközben az eredmény eklektikus, de nem puszta káosz. Van benne rend, nem is kevés.

Kevésbe a hétköznapok, és sokkal inkább az egzisztenciális jellegű kérdésekkel foglalkozunk, annak filozófiai értelmében. Ilyen például a halál vagy a semmi – én szeretem körbejárni ezeket a témákat, és van ezzel kapcsolatban mondanivalóm is. Mi nem arról mesélünk, hogy mi történik velünk vagy körülöttünk, sokkal inkább arról, mi zajlik le a fejünkben

– idézi a hozzánk eljuttatott közlemény Szendrői Csabát, a zenekar énekesét.

A banda előző két albumával egyfajta hármas gondolati univerzumot alkot. Ez zeneileg is érződik, ám mivel egy elme teljes zavarába és zavaros rendjébe kapunk bepillantást, a mostani inkább a fal, mintsem egy végtelen kör utolsó harmada.

Dua Lipa csúcsidőszakát élte az elmúlt években. Dalai pörögtek a rádióban, szinte minden fesztivál nagyszínpadán megfordult, a 2022-es Sziget Fesztiválén is. 2020-as lemeze, a Future Nostalgia minden száma a százmilliós hallgatási kategóriában landolt, három alkotás – a Don’t Start Now, a Break My Heart és a Levitating – pedig belépett a milliárdos elérésű nemzetközi csúcsslágerek közé, a rádiók is rommá pörgették őket.

Fotó: Axelle /Bauer-Griffin / Contributor / Getty Images

Hírneve fokozódott, hála a 2023-as Barbie-filmnek: a vezető bulidalt, a Dance The Night című számot énekelte – producere és szerzője is a méltán híres Mark Ronson. Az alkotás annyira sikeres lett, hogy még az Oscar-gála betétdalának is ezt választották –

Az énekesnő 2023-ban jelentette be készülő, harmadik nagylemezét, ami négy évvel a Future Nostalgia után landolt idén, május 3-án. Noha a promóciós időszakban rengeteget lehetett hallani arról, milyen különleges, érdekes megközelítésben készül az album, meghallgatva a végeredményt, túlzás nélkül állíthatjuk: nem ez lesz Dua Lipa karrierének csúcsa. 

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról, küldjenek akár lemezt, kislemezt vagy single-t.

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem jár közben kiadó – sem PR-os, sem marketinges, legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:

• Neonhal,
• Tulpa,
• Léko Stefánia.

Fotó: Neonhal

Vannak, akik a közösség nevében szétverik a közösségeket, és sokan kérdezik: mi lehet az a felület, amelyre mindenki ráfér? A Pet Shop Boys 15., Nonetheless című albumán meg is találhatjuk a választ.

Neil Tennant a Loneliness című szelíd diszkójában arról énekel, hogy van egy olyan ügy, ami közel áll a szívemhez, és ez a magány elleni küzdelem. Beljebb lennénk, ha létezne egy olyan koreográfia, amit követve könnyebb a békés egymás mellett élés. Ehhez a képzeletbeli társadalmi táncrendhez a Pet Shop Boys az elektropop-esztétika jegyében írt tíz új dalt, a producer pedig az a James Ford volt, aki a Depeche Mode utolsó két lemezét is gondozta.

Nálatok laknak-e állatok? 

A Neil Tennant és Chris Lowe a berlini diszkópunk-trilógiájuk után (Electric 2013, Super 2016, Hotspot 2020) tovább szerette volna növelni a kreatív hozamot, mégpedig úgy, hogy az új lemez legyen tele szoció hatású queer életképekkel. A covid után már nem akartak Stewart Price-szal dolgozni, James Fordtól vártak újabb impulzusokat, akinek éppúgy voltak ajánlatai a nyolcvanas évek másik nagy szintipopzenekarának, a Depeche Mode-nak, ahogy a Z-generációs Artic Monkeysnak is.

Az album nem csak időtlen minőséget kínáló, korrekt szintipopdaloskönyv, a Pet Shop Boys legjobb tíz albuma között a helye, rajta a Loneliness című kapitális slágerrel, amelyet bizonyára rátesznek majd a későbbi best of lemezekre is.

A fiúk a kisállat-kereskedésben dolgoznak

Az album bombasztikus szintipopja megszólaltat digitális kürtöket, és az ünnepélyes popfanfárjaitól kicsit olyan az egész, mint egy karácsonyi vacsoraasztal, trombitáló kerámiaangyalkákkal. És csak néhány név a vendéglistájáról: Rosetti, a preraffaelita művész (Feel), a legendás balett-táncos, Rudolf Nurejev (Dancing Star), Bowie (New London Boy) és az ex-Beatle Ringo Starr (Loneliness).

Persze az album nem csak karaktertanulmányok tartalmaz. A főként a covid-zárlat alatt írt album afféle képeskönyv a queer szubkultúra történetéről, amikor Tennant, a fiatal meleg fiatalember Londonban utazott, hogy a glam klubok neonfényes világában rájöjjön, ki is ő valójában.

Fotó: Marc Pfitzenreuter / Getty Images

Új dallal jelentkezett DESH. A Strawberry névre keresztelt single május 2-án került fel a Spotifyra, de a számhoz készült videoklip már május 1-je óta elérhető a YouTube-on.

A klip két autóbalesetet szenvedett fiatal lány történetét meséli el, akiket DESH kelt életre, pontosabban plasztikáz meg és ad nekik új külsőt a tragédia után. A hölgyek ezután makulátlan környezetben kezdik meg a lábadozást, királynő módjára élnek egy óriási rezidencián.

A sztori helyszínéül DESH-ék a nádasdladányi Nádasdy-kastélyt választották, amely a XIX. század második felében, Tudor-stílusban épült, és különleges hangulatot ad a kisfilmnek, valamint a történet mondandójának.

A klip producere és a mixing/masteringért felelős embere Somogyvári Dániel, a rendező és az operatőr Rádli Bence, míg a szöveg a rapper érdeme.

A 30 éves Anima Sound System Derkovits című új albuma nem zenés brigádnapló beragasztott belépőjegyekkel, még ha meg is idézik a Tel Aviv-i Museum of Artot, nem is egy lakógyűlés jegyzőkönyve a szombathelyi Derkovits-lakótelepről, annak ellenére sem, hogy az album címe legalább annyira utal a panelvárosra, mint a szociálisan érzékeny festőművészre, akinek alakját a lemez megpróbálja újrapozicionálni.

„Gyula vörös nem volt, de annak hazudták a Vörösék ” – hallhatjuk az album felütésében. Vajon kíváncsivá tesz minket egy távoli, lakótelepi mikrokörnyezet? Belelapozunk-e a Vas Népébe vagy a Kisalföldbe, ha hozzánk a Békés Megyei Népújságot dobják be? Sikerül-e Szombathely lakótelepét beemelni a pop centrumába?

Panelkapcsolat

Már most megadjuk a választ: igen. Az Utánam, srácok! és a Vakáció a halott utcában című ifjúsági sorozatban izgalmas lokalitás volt a lakótelep, és Murányi Kristóf kortárs képei is meghívnak minket a nyolcvanas évek siófoki lakótelepére.

A telep valójában azok számára is ismert volt, akik hengerelt falú vályogházukban figyelték, hogyan színezte el az Antikoksz koromtalanító por az olajkályha tüzét, mert a lakótelepi kulissza megjelent a diafilmek, az alsó tagozatos tankönyvek illusztrációin, a Gazdálkodj okosan! játékban is. Az Égigérő fű című ifjúsági filmben (zene: Lokomotív GT) a fiatal pár, megunván a belvárosi polgár bérházat, lakótelepre vágyott.

Sweet Home Derkovits

Lakótelepi játszótereket láttunk a Pajtás címlapjain, Békés Pál A kétbalkezes varázsló című ifjúsági regénye is egy panelrengetegben játszódik, de a Jégkrémbalett című Bizottság-filmben még dal is szól a békásmegyeri rabszolgatelepről.

Azariah-val és számos telepi hiphopsztárral el is érkeztünk a mába. És akkor nem beszéltünk még a Derkovbois nevű lokálpatrióta skinheadzenekarról, amelyik a kocsmagőzben abált streetpunkjával a helyi közösséget szólítja meg.

A Derkovits identitáslemez, s ez rendben is van (vö. Sweet Home Alabama), és a helyi ízek mellett mindent megmutat, ami Prieger Zsolt identitásában, felnövésében kulcsfontosságú volt.

Ezerszer hallottuk már, hogy visszatér a Linkin Park. Lassan a rajongók könyökén jönnek ki ezek a pletykák, azonban a mostani eset némileg más. Maga a Billboard hozta le, hogy

Noha már egy ideje voltak találgatások, és egy női énekes ténye is felröppent, a zenei toplistákat tömörítő oldal most olajat öntött a tűzre. Saját, zenekarhoz közeli forrására hivatkozva ismertette, hogy a Linkin Park menedzsmentje éppen felméréseket végez, szervezőkkel egyeztet, mekkora a fesztiválkereslet a bandára, amely 2025-re tervezné a visszatérést. A női énekes kérdése azonban más tészta.

Május 9-én kizárólag magyar zene szól majd az ország több üzletében, szállodájában, éttermében és benzinkútján is. Az Él a zene! kezdeményezés célja előtérbe helyezni a magyar szerzőket, előadókat és dalokat. Az Artisjus Egyesület által támogatott kezdeményezés nagykövete négy hölgy, akik munkájukkal hidat képeznek a dalok és a közönség között.

Az Él a zene! 2022-ben indult, amikor mintegy ezer magyarországi üzletben egy napon át kizárólag magyar zene szólt. A kezdeményezés tavaly további boltokkal bővült, idén pedig még többen csatlakoztak hozzá.

A Blahalouisiana koncertje 2022. augusztus 4-én

Fotó: Nagy Tamás / Index

Az ügyet zászlajára tűzte négy háttérzene-szolgáltató, a MoodMedia, a 3G Multimédia, Music Engine és a KittoMedia, az ő közreműködésükkel több mint kétezer üzletben, bútoráruházban, gyorsétteremben, hipermarketben, szállodában, benzinkúton, étteremben, fitneszteremben, cukrászdában, liftben szól magyar zene május 9-én. A kezdeményezéshez sok rádió és zenetévé csatlakozott, köztük a Radiocafé, a Manna FM, a Magyar Katolikus Rádió, a Klasszik Rádió és a Sláger TV – derült ki az MTI közleményéből.

Amikor a biztos kezű hivatalnoklírát szembeállítják a kreatív káosz poklával, sokszor hangzik el az érv, amely szerint Itália földjén háborúztak, gyilkoltak, de ebből lett például a reneszánsz, viszont Svájc, a testvériség földje csak a kakukkos órát adta a világnak.

Könnyű lenne ezt átrakni a drogkalandokban leépült The Libertines zenekarra, amelynek két vezéregyénisége, a bulvárlapokkal is meghitt viszonyt ápoló Carl Barat és Pete Doherty is háborúzott, verekedett, folyt a vérük. Szóval minden adott volt az ihlethez, ami két kellemes, garázspunkot és bömbölő beatet kínáló albumot (Up the Bracket, 2002, The Libertines, 2004) eredményezett, és számos The Sun-címlapot.

Drog nélkül lázadó

Aztán még egy korrekt visszatérő albumot 2015-ben (Anthems for Doomed Youth), de a kiválóságukat igazán akkor tudták megmutatni, amikor pár hete megtisztulva, újjászületve megjelentették az All Quiet on the Eastern Esplanade című valószerűtlen remekművüket. Valószerűtlen, mert a kétezres évek elején Pete Doherty élete olyan volt, mint egy valóságshow, talán a fogadóirodáknál még arra is lehetett tenni, hogy túléli-e a 27. életévét, ami nem sikerült sem Hendrixnek, sem Kurt Cobainnek. De ami meglepő: egyszer csak a drága francia sajtokat választotta a még drágább heroin helyett, és a francia tengerpartos családi fészket a Camden Town kocsmái helyett.

Itt a szabadság, megjelent a szabadság

És most minden együttható összeállt, ráadásul a fiúknak volt kilenc évük arra, hogy készítsenek egy tisztességes albumot. Az All Quiet on the Eastern Esplanade a zenekar eddigi fő műve, ami akár furcsán is hangozhat, hiszen a 27 év alatt mindössze négy albumot sikerült írniuk. Végre a producerükre figyeltek (Dimitri Tikovoï), nem a dílerükre, ugyanakkor megmaradtak a punkos energiák, de a Clash-en kívül beszivárgott a dalokba a Blur és Tom Waits világa is. Viszont még mindig maradt annyi kosz a produkcióban, hogy inkább érezzük izgalmas demónak, mint egy jól megkevert anyagnak. A zenekar végre nem saját magával volt elfoglalva, hanem társadalmi kérdésekkel, a menekültválsággal, Ukrajna megszállásával, az eltűnő Albion világával.

1988 májusában a New York Daily News beszámolt az Aloha Airlines 243-as járatának balesetéről, amikor is szerkezeti hiba miatt repülés közben levált a gép teteje. Az egyik utas megállapítása szerint csak Isten volt felettünk. Ez a mondat lett a Vampire Weekend napokban megjelent új albumának, az Only God Was Above Usnak is a címe.

Az album nagy kérdése, hogy mi van alattunk. Mi van, mondjuk New York alatt? Mi van a csatornahálózatában? Mi van a tudatalattijában? Mi történt a várossal, miután a zenekar tagjai otthagyták, és a napfényes Los Angelesbe költöztek? Hogyan viszonyul a zenekar egykori védőszentjéhez, Paul Simonhoz és a Graceland című albumához? Nos, ezúttal sem feledkeztek el róla.

A vámpírok bája

Az Only God Was Above Us a Vampire Weekend ötödik stúdióalbuma, és egyben az első munkájuk, amit Ezra Koenig énekes-gitáros, Chris Baio basszusgitáros és Chris Tomson dobos trióként vett fel, miután a billentyűs, Rostam Batmanglij 2016-ban elhagyta a csapatot. Nem siették el, öt év telt el azóta, hogy legutóbbi, Father of the Bride (2019) című albumuk megjelent.

Az új lemez sokat merített a múlt századi New York pop-kulturális esztétikájából, már maga az albumborító is utal a kulturális sokszínűségében folyamatosan megújuló, egyszerre mocskos és fénylően kreatív világvárosra. Természetesen a Vampire Weekend új albuma nem egy New Yorkról szóló turisztikai blog, tele dalszerű bejegyzésekkel, Tripadvisor-ajánlásokkal, és még csak nem is egyfajta nosztalgiafutam az elhagyott, de még mindig szeretett szülővárosról. 

Ég és föld között

Ha a zenekar a múlt felé fordul, azt csak azért teszi, hogy találjon valami újat a régiben. Önmitológia helyett őszinte feltárulkozásról van szó, és inkább a történelem kerül a fókuszba, mint a kamaszkori emlékkönyvek. Ezra Koeniget az a New York érdekli, amely egykoron fölnevelte őt, a szellemisége, a galériák, a klubkoncertek világa, azok a hősök, akiket a város a hatása alá vont, ők pedig hatással voltak a globális kultúra alakulására.

Az album színes, mint maga New York. Van itt indiai raga, hip-hop, a The Strokesra utaló motívumok, miközben a Vampire Weekend pont a 2000-es évek elején feltűnt áramvonalas New York-i trendek ellen dolgozott.

Hideg, borzoló fájdalom vájkál az emberben a Vad Fruttik frissen kigördült számát hallgatva. Olyan érzés, amiből úgy hisszük, nincs menekvés.

A Nincs vissza című dal valós történeten alapszik, Likó Macell legjobb barátjához köthető. Egy széthulló kapcsolat szűrők nélküli, lelki útját kísérjük végig, amibe néha behallatszik a barátok támogató hangja. 

A szerzeményt intenzív videóklip kíséri Rusznák András színművész főszereplésével. A szövegek inspirációjául valós Messenger-beszélgetés szolgált.

A legjobb barátom egyik napról a másikra került krízisbe, miután a feleségével szétmentek, és Messengeren írta le valós időben, hogy mi történik vele. Ezek az üzenetek annyira mélyek, őszinték voltak, hogy versként láttam őket. Ilyen állapotban az ember nem mérlegel, nem szépít, nem alakít a mondanivalóján, minden gátló effektus eltűnik, megszűnik a szuperego. Az alapok ezekből a közlésekből épültek fel, a refrének pedig az én vigasztaló szavaim

– idézi Likót a zenekar hozzánk eljuttatott közleménye.

A vaskos témán – amit krémes, finomra vett hangszerelés lazít – uralkodnak az elektronikus effektek. Noha ez a zenei világ eddig sem állt távol a banda hangzásától, a mostani dalban kiemelt szerepet kapnak a még inkább kevert stílusú, alternatív zenei ötletek, ami feltehetően iamyank produceri gondolkodásához is köthető.

Ahogy arról lapunk is beszámolt, néhány nappal ezelőtt izgalmas dolog történt Észak-Koreában. Megjelent a legújabb „nemzeti sláger”, amelyben a vezetőt, Kim Dzsongunt, a nemzet „barátságos atyját” éltetik. A premiert egy díszceremóniával kötötték egybe, ahol tízezer új otthon átadását ünnepelték.

A dalocska érdekessége, hogy kicsit olyan, mintha a múlt század táncdalait a kilencvenes évek hangzásvilágával kevernék – csak picit jobb technikai felszereltséggel. Első hallgatásra – ezúton is elnézést kérünk érte – zeneileg Aradszky László jól ismert slágere, a Nem csak a húszéveseké a világ ugrott be. 

meg a nyolcvanas és kilencvenes évek zenéjéből is akadnak elemek a Friendly Father című dalban – főleg a szám elején –, a klasszikus táncdalokat és indulókat idéző világ tagadhatatlan, a szövegre kitérni pedig ezúttal nem érdemes. Azonban ami még inkább érdekes, hogy végignézve azt a kevés könnyűzenei produktumot, amit online el lehet érni, ez nemcsak az új „slágerre”, hanem a helyi „mainstream” egészére is igaz. Észak-Koreában megállt az idő.

És megint itt vagyunk. Tudom, elmondtam ezerszer, de most már nem ragozom – a Media Future oldalán részletesen kifejtettem –, miért is akkora sztár Taylor Swift, amit szóról szóra igazolt ezúttal is. Megjelent új lemeze The Tortured Poets Department címen, amihez alig két órával a kiadás után landolt egy antológia is, ami még egyszer annyi dalt tartalmaz. Vendégelőadóként Post Malone és Florence and the Machine képviselteti magát rajta. 

A mintegy kétórányi hangzóanyag, amely a Republic Records gondozásában született meg, nem csupán jelentős helyen debütált a zenei piacon, de az énekesnő saját világrekordját döntötte meg vele, plusz felállított két másikat is. Ezúttal nem omlott össze a Spotify a debütáláskor – valószínűleg tanultak a legutóbbiból –, szimplán rekorder a lemez

A Variety már azt is megneszelte, hogy – noha cikkünk készülése közben még nem elérhetőek a Spotify hallgatási adatai az albumról – nagyjából 200 millió lejátszást termelt az új lemez a pénteki (2024. április 19.) megjelenést követő 24 órában, amivel világrekorder Swift. A szépség ebben, hogy korábbi saját rekordját döntötte meg, amit 2022-es Midnights című albumával állított fel.

A rekordok közé tartozik még egy amazonos hallgatási csúcs is, valamint a lemez hivatalosan is 2024 legtöbbet hallgatott albuma a megjelenést követő 12 órában. Taylor Swift hírneve zenitjén van, és nem véletlenül. Az album két óra hosszú, de megpróbálunk lényegre törőek lenni, miért is akkora durranás; plusz igyekszünk azoknak is adni pár támpontot, akik nem értik, miért ekkora sztár a 34 éves pennsylvaniai énekesnő. Akkor nézzük! Ez itt Taylor Swift és a The Tortured Poets Department.

Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba, kivéve, ha Mark Knopflernek hívnak, a folyót pedig Tyne-nak. Ugyanígy hívják azt a hidat is, amely az egykori Dire Straits-főnök új, One Deep River című albumának borítóján látható, de nem is a folyón van a fókusz, hanem az azon átívelő, 1928-ban felavatott hídon. Mark Knopfler valójában nem lép bele ugyanabba a folyóba, de számtalanszor átmegy a hídján. Az album erősen emlékeztet a 2018-as Down the Road Whereverre és számos vonatkozásban a Dire Straits-életmű motívumaira, de ez nem baj, sőt, ha bevalljuk, valójában Knopfler jellegzetes, törékeny gitárstílusát szeretnénk újra hallani.

Folyó szeli ketté

Azt a finom intellektusú, újragondolt angol bluest és mélabús country-folkot, amit ő fejlesztett tökélyre az elmúlt fél évszázadban, amitől ő a világ egyik legjobb gitárosa. Harminchárom év telt el a Dire Straits utolsó albumának megjelenése óta, és huszonnyolc éve publikálta Mark Knopfler debütáló szólólemezét. 2024-re eljutottunk oda, hogy több albuma jelent meg saját neve alatt, mint ahány lemeze van egykori zenekarának. És persze mindvégig megmaradt játékában a Dire Straits zamata, karakteres hangzása. Knopflert néhány hang után is azonnal azonosítjuk. És az a legjobb az egészben, hogy nemcsak a szólóival tud történeteket mesélni, hanem a dalszövegeivel is. A Tunnel 13 egy westernballada, amely a múlt század elejéről indítja líraian kegyetlen meséjét. A Siskiyou hegységben régi vasútvonal kanyarog a juharok aranyszínén és a fenyők zöldjén át...

A híd túl közel van

A történet a D’Autremont testvérekről szól, akik megtámadtak egy vonatot, ami nem szállított aranyat, ezért bosszúból mindenkit megöltek. Megölték Elvyn Daugherty postásnőt, Sydney Bates mérnököt, Coyle Johnson fékezőt és Marvin Seng tűzoltót is. Majd a dal ívében hirtelen reflexiót hallunk a jelen Los Angeleséről, aztán a szöveg említést tesz egy mamutfenyőről, amely mellett négy ember, a postavonat személyzete feküdt, hátrahagyva özvegyeket, gyerekeket és szívfájdalmakat. És hozzátette, hogy erről a helyről vágták ki azt a mamutfenyőt, amelyből Knopfler gitárját készítették, és amelyen épp ezt a dalt játssza. Így lesz kerek a történet. Nem véletlen pengetett Bob Dylan Slow Train Coming című klasszikus albumán, és nyilvánvalóan hatott rá Dylan balladisztikus költésze is.

Fura a cím? Persze, de nem furább, mint amiről épp írunk. Van az a banda, a Gorg & Benzol – párszor már püföltük a billentyűzetet róluk –, ami vagy baromi sok a hallgatónak, vagy épp a tűréshatáron belül reked. A csapat tavaly dobta ki első nagylemezét, aminek hála, kalapáccsal verték bele magukat a hazai zenei térképbe, idén viszont teljes album helyett inkább kislemezekre, úgynevezett EP formátumokra helyezik a hangsúlyt – ebből is hármat terveznek.

Kocska Ádám, Nedvig Balambér és Kovács Levente

Fotó: Fekete Tímea / Index

Lesz majd az év végén némi fúziós jazz, hogy legyen, ami biztos kiveri a biztosítékot, meg egy, amin elektronikus zenével rángatják az idegrendszerünket. Előre rettegünk, hisz a három kislemezből a leginkább „könnyen fogyaszthatónak” ígérkező hip-hop albumocska – melynek becses címe Downtown alsó – épp annyira lett gyilkos, mint számítottunk rá…

De mielőtt az utolsó összefüggő mondat is elolvad az agyamban a négydalos, 18 perces EP-t hallgatva, gyorsan rántsunk össze egy kis kritizálást, hogy kinek és miért érdemes rááldozni szűkös életéből egy vaskos negyedórát. Ez a Downtown alsó a Gorg & Benzoltól.

Nem hagyja aludni a népet Azahriah, aki újonnan rákapott az éjjeli posztolásra, pontosabban új lemeze dalainak késő esti megjelentetésére. A februárban debütált mariana.árok és az alig háromhetes cipoe is már-már embertelen időben került fel a zene- és videómegosztókra. Nincs ez másképp a vadonatúj nagylemez, a Skatulya I esetében sem, amelyet teljes valójában április 18-án, éjfél után osztott meg rajongóival.

Azahriah korábban megkapta, hogy zenéje kezd egyhangúvá válni, erre azonban rácáfolt a huszonkilenc perces Skatulya I-gyel, hiszen – bár rövid lemezről beszélünk – meglepően színes és változatos összetételű anyagot adott ki az énekes. A megszokott hangzásvilág azonban minden dalon tetten érhető.

A szövegek szokás szerint Z generációs szlengekkel vannak tálalva, hol angolul, hol magyarul, hol spanyolul. A klipek szerencsére elérhetők feliratozva, így az is értheti őket, aki talán eddig nehezen, vagy szinte egyáltalán nem hallotta ki a szavakat a dalokból.

Ismerős arcok

A frissen megjelent dalokhoz a YouTube-on videók is készültek, ráadásul a mariana.árokban feltűnt képi világ kerül elő ezekben a filmekben is. A szkafanderes búvár annyiszor visszaköszön, hogy kezdünk gyanakodni, Azahriah a focistadion helyett egy uszodát tölt meg háromszor május végén.

A víz alatti montázsok mellett a képek a Travis Scott-féle Astroworld koncepcióját idézhetik fel a hallgatókban (az előadó óriási fejszobra elnyel mindent és mindenkit).

A kapu című dalhoz készült videó ezzel szemben eltér a búváros vonaltól, látszólag egy dél-amerikai szerpentinen kocsikázunk.

Az Ohio Players című új The Black Keys-album borítóján bowlingozó nőt látunk, amint ügyesen, középre célozva gurítja el a golyót. Bal tenyere a fenekén, megjelölve egy másik lehetséges telitalálatot. De vajon maga az album is telitalálat lesz?

Nos, úgy tűnk, hogy igen, pedig a fiúk nem is akármivel gurigáztak, ahogy a cover másik elemén látjuk. A képre montírozott kéz – mint egy bowlinggolyót – épp a Földet készül elgurítani, ki a Naprendszerből. Annyira radikális lenne Dan Auerbach és Patrick Carney garázs blues-rock duója, hogy a zenés ajánlatuk egy másik univerzumban lenne értelmezhető? Azért a helyzet nem bonyolult, csak arról van szó, hogy a fülbemászó blueszenéjük több soulos árnyalatot kapott, sőt van itt hiphop is rendesen.

Kulcsos gyerekek

Sőt, számos dalban megcsodálhatjuk Noel Galagher mézédes gitárjátékát – háromnak a társszerzője is –, és akinek ez sem elég, annak eláruljuk: az album felének alkotótársa a garázsrockban elévülhetetlen érdemeket szerzett Beck, aki számos The Black Keys-dalban játszik is. A producer pedig nem más, mint Dan the Automator, azaz Daniel M. Nakamura, aki dolgozott már a Primal Screammel, a Gorillazzal és a Kasabiannel is.

Mégsem mondhatnánk, hogy a zenekar robotpilótára kapcsolt, és lemondott a teljes irányításról, de az biztos, hogy az Ohio Players a legtöbb slágergyanús dallal kacérkodó albumuk a 2011-es El Camino óta. Sőt, ha már Beck, akkor itt van az egykori turnébillentyűse is, Greg Kurstin, aki számos slágert készített már Adele-nak, Siának és Liam Gallaghernek is.

Játékosok klubja

Az album címe utal a hetvenes évek soulvarázslóira, az Ohio Players zenekarra, akik éppúgy Ohióból származnak, mint a The Black Keys, de itt a szerelmes földrajznál azért többről van szó. Itt a közös nevező a groove-okra épített örömzenélés, sőt a funkos Ohio Players annyira buja, életigenlő, már-már breaket idéző színpadi show-val állt ki, hogy a garázsbeatre felesküdött The Black Keys sem tudott kikerülni a hatásuk alól. Dan Auerbach és Patrick Carney albumról albumra fejlesztette, építette a zenekar hangzásvilágát, de a nyers gitár-dob alapozást jórészt megtartották. Erre a szűretlen rockra épült fel ezúttal a mindennél színesebb és részletgazdagabb, rádióbarát indie-rock.