„Valóságos divatőrületté fajult a kokain élvezete. Csaknem mindegyik táncosnőnél van egy kis dobozocska, amely körülbelül akkora, mint a rizspordoboz. Ha megfelelő társaságba kerülnek, elegáns mozdulattal veszik ki retiküljükből a csinos kis dobozt és hintik ki belőle a port kézfejükre” – számolt be a Pesti Napló 1924 őszén. Bár nem a divatoldalon, a Budapest éjjeli életébe bevonult a kokain című anyag folytatása szerint az új szer annyira trendi, hogy sokan csak mímelik.
Nem is kokainport, hanem valami ártatlan fehér port. Csak azért, mert divat a kokain élvezete. Az éjszakai életben ezeket a dobozokat renomé dobozoknak nevezik, mert azt tartják, hogy valamirevaló nő el sem lehet nélküle.
Egy-két évvel korábban a kokaint csak hírből ismerték Pesten, efféle tudósításokból: „Kétségtelen, hogy minden világvárosban fellelhetők azok a kétes egzisztenciák, akik első pillanatra előkelőknek, választékosoknak, finomaknak látszanak, amint azonban közelebb érnek hozzájuk, hát kibújik a talajavesztett embernek minden kétségbeesett elszántsága, aki előtt ismeretlen fogalom a becsület és morál.”
A pesti világ azonban néhány hónap alatt nagyot fordult. Pikk-pakk, és néhány hónap alatt nálunk is lett kokain. Annak, aki csak újságból tájékozódott, úgy tűnhetett, jó dolgában a fél város máris kokaint szipákol.
Budapest mintha mostanáig szerencsés lett volna, mert alig jutottak el ide a különcködéseknek és degeneráltságnak ezek a hullámai. Most azonban mind többször és többször hallunk arról, hogy közöttünk is élnek aránylag nagyszámban emberek, akik nem csak morfint, hanem kokaint is szednek”
– írta 1923-ban a Magyarország.
Ez a „kokainláz” ideje; a kifejezést egy frissen megjelent tanulmány szerzője használja. A Jogriporter Alapítványt igazgató és a Drogriportert szerkesztő Sárosi Péter munkája valóban hiánypótló: ez volt az első kábítószerügyi hisztéria Magyarországon, amikor a sajtó, a közvélemény és idővel a rendőrség is kiemelten foglalkozott a szerhasználat terjedésével. Sárosi (ebben a cikkben döntő részben az ő munkájára hagyatkozunk) a korabeli magyar sajtó cikkeinek módszeres áttekintésével vizsgálja, hogy találkozott szembe a magyar társadalom először a kábítószerekkel. Vagy saját félelmeivel, amit ezek a hírek gerjesztettek.
A kokainláz ugyanis Sárosi szerint kevésbé a valóságban, inkább az újságok hasábjain létezett. Ezt persze nehéz megítélni, hiszen a valós fogyasztásról megbízható statisztikák akkor sem álltak rendelkezésre. A rendőrség látóterébe az összes ügynek csak csekély hányada került, és bár érezhetően egyre több páciens jelent meg a „bódítószerek” miatt orvosoknál, a szakemberek is inkább csak nagyvonalú becsléseket tettek a valós számokról. Hudovernig Károly, az Új Szent János Kórház igazgatója 1926-ban ötvenezerre saccolta a narkotikumok hazai élvezőinek számát.
Bár az orvosok ennek ellenére „azt hangoztatták, hogy nem okoz komoly népegészségügyi problémát a kábítószer-élvezet”, a sajtóból úgy tűnhetett, Budapest már a szakadék szélén táncol. A riporterek arról számoltak be, hogy már megjelent az addig nálunk tényleg csak regényekből ismert ópium is, amit a hírek szerint az itt – főleg Erzsébetváros legendás Csikágó negyedében – élő kínaiak terjesztenek el.
Nálunk az ópiumszivás egészen újszerű, kezdetleges dolog. Egy lakásról tudtam nagyon hosszas, fáradságos kérdezősködés és kutatás után hírt szerezni. Ennek a lakásnak igen exkluzív-körű vendégserege van. Akik megfordultak benne, azok se igen tudják, hogy merre jártak. Soha ennyire titokzatosan nem vezettek vállalkozást, mint ezt a pesti ópiumbarlangot
– írta Az Ujság című újság. A tényfeltáró riport egy közelebbről nem behatárolt, Városliget környékére helyezett pesti ópiumtanyáról számolt be. A szerző úgy hallotta, ezt „egy világot megjárt, kiöregedett félvilági hölgy” vezeti, az élet pedig rendesen éjjel kettőkor kezdődik. A vendéget bekötött szemmel viszik a helyszínre, majd délben, még ópiummámoros állapotban vissza a lakására, hogy senkinek ne tudjon beszámolni a koordinátákról.
Az igazi para azonban a kokain körül volt. „Nos és a kokain? Róla nem énekelnek Pesten, de a múltkor záróra felé az egyik mulatóban, amikor a zenekar, mondanom sem kell, ismét a Bananá-t játszotta, tanúja voltam, amikor egy szőke, vékony, finom és ideges táncosnő odahajolt partneréhez: –Teddy, adj kokaint! Teddy, szintén vékony, szőke és enervált, egyébként parkettáncos, helyeslően intett és odacsúsztatott valamit a nő kezébe. Röviddel azután becsukták a boltot s a furcsa párocska sietett haza. Szédült, türelmetlen izgalommal ültek kocsiba s vágtattak a kokain mérges, titokzatos örömei felé. Csak ennyit láttam. No ez is elég. Budapest, úgy látszik, megnyílt az előkelő nyugati szenvedély számára” – írta Fodor László.
Egy évvel korábban még inkább csak a mozivásznon lehetett találkozni felénk a szerrel. Miután Wallace Reid, a „tökéletes szerető” szerepére termett politoxikomán némafilmsztár túladagolta magát morfiummal és kokainnal, özvegye üzletileg is sikeres filmet forgatott a drog kevésbé előnyös tulajdonságairól. Az emberi roncs című morális tanmesét (a film mára elveszett) Pesten is sikerrel vetítették. A bemutatónak azonban állítólag inkább bumeránghatása volt. Vidor Dezső VI. kerületi rendőrfogalmazó (rá a sajtó „a kokainisták réme” nevet aggatta) arról számolt be, hogy a filmet
leginkább azok a nők és férfiak nézik, akik mint szenvedélyes morfinisták ismeretesek. Ezek a demoralizált emberek lelki kéjjel gyönyörködnek a filmen és előadás közben zsebükből kokainos dobozt húzva elő a sötétben, éppen úgy szippantják fel a mérget, mint ahogy a filmen látják.
A témát színpadra is sikerrel adaptálták. 1927-ben a Budapesti Színházban kezdték játszani a Kokain-t, a darab a „kokain kéjes, idegőrlő és romboló hatásait” mutatta be.
De a színházban nem mindenki tette magáévá a kokainellenes harc jelszavait. A szer akkor is erősen kötődött a szórakoztatóiparhoz, kiemelt fogyasztói között nagy számban voltak színészek és más kétes mulattatók az artistáktól a sztriptíztáncosnőkig. Nem is csak fogyasztók: Gábor Ernő, a Teréz körúti Színpad színésze ellen például a rendőrség kokaincsempészés miatt indított eljárást; a művésznek a Hársfa utcában volt egy kokainlebuja is.
Az új pénz bevezetése után az újságok 2-3 pengőre tették egy adag pesti árfolyamát, de a mennyiséget nem részletezték. A szert egyébként nem csak por formájában árulták; folyadékként, üvegcsében is lehetett kapni. A budapesti feketepiacra a kokain majdnem kizárólag Németországból került. A húszas évekre egyébként is Berlin lett az európai kokainfőváros. A háborús célokra felhalmozott kokainkészletek a háború után megtalálták az utat a feketepiacra, Németország pedig nem csak az ópiátok előállításában volt világelső, ők voltak a világ fő kokainexportőrei is.
Mint a nácik és a drogok komplex kapcsolatáról szóló könyv apropóján írtuk: a Merck, a Boehringer és a Knoll cégek uralták a globális kokainpiac 80 százalékát. „A gyártáshoz szükséges kokaint legálisan importálták, évente több ezer tonnát – Peru teljes kokaintermése a Weimari Köztársaságban kötött ki. A legkelendőbb drogokat az ecstasyt is előállító Merck gyártotta; a kokainjuk annyira jó minőségű volt, hogy a jellegzetes címkével ellátott terméküket a kínaiak is hamisítani kezdték.” Nem hiába, nagy dolog a hagyomány: a Merck 1862 óta foglalkozott a kokain előállításával; már Freud is az ő kokainjukat vette.
Miután a német gyógyszeriparból kicsempészték, hozzánk sokszor csak felütött, aszpirinnal kevert kokain jutott. Már akkor is voltak drogfutárok: például „a Dr. Boross Ervin 27 éves magánhivatalnok által irányított hálózat”, amely a rendőrségi hírek szerint Bécsen keresztül csempészte a német kokaint Budapestre.
A két csempész egy autó alvázába elhelyezett dobozba rejtette a drogot, az autót pedig egy sofőrrel hozatták át a határon, míg ők vonaton utaztak.
Olyan is megesett, hogy ortodox görög álérsek szervezte a szállítást Bécs és Budapest között. Az álca kedvéért úgy tett, mintha zarándoklatot szervezne a közismerten zárt Athos hegyre, ez azonban nem jött be, lebukott. Akár csak Madame Seraphine, aki egy előkelő budapesti szállóban próbált lehúzni egy földbirtokost, akinek kokaint kínált, de a rendőrség elkapta és toloncházba vitette.
Nem járt jobban az egyik első pesti kokainelosztási hálózat feje, Sohár Elek vegyészmérnök sem. Ő „korábban tejellenőrként a kávéházakban ellenőrizte a tej minőségét, mielőtt szakmát váltott volna” – idézi róla Sárosi. Sohár a korabeli „kokainnegyed” közepén lakott: ezt a híradások a VI. kerületbe, a Nagymező, az Ó utca, Hajós utca, Hársfa és Zichy utca környékére tették. Itt volt a legtöbb érintett mulató és magánlakáson kialakított kokainbarlang. A szórakozóhelyeken a fogyasztók fő egyezményes jele a rendőrök szerint az volt, hogy „a jobb kézfej hüvelyk- és mutatóujjának összefutó helyét tartják az orruk alá”, így üzenték meg egymásnak, hogy új adagra volt szükségük.
A kokainnak rengeteg híve van. Férfiak és nők vegyesen áldoznak neki. Az éjszakai élet notórius alakjainál mindenkor található.
Természetesen az országcsonkító katasztrófa és a bolsevik terror. „Ezeknek a gyermekkorát a világháború borzalmai sötétítették el, kamaszkorukban Szamuelyt látták és mint fiatalemberek, a szédületes tőzsdei árfolyamokat” – emelte ki a 8 Órai Újság. A nemzeti sajtó szerint a kokaint elsőként a végromlás seregei, tehát a román csapatok (a toposz szerint arcukat festő tisztek!) hozták el hozzánk: „A románok, mint emlékezetes, belevetették magukat Budapest éjszakai életébe, sőt erősen fel is virágoztatták az akkor rosszul menő mulatókat. Mint kuriozitást mutogatták és adták kóstolóul a táncosnőknek, éjjeli lányoknak a kokaint” – állította az Ujság. Azt is mondták, hogy az első állandó hasis-szállítmányokat is a megszálló francia Antant-csapatok hozták be. A szélsőjobbot persze ekkor sem lehetett félrevezetni: a kokain csakis a zsidó amoralitással állhat összefüggésben, ugyan mi egyebet bizonyítana, hogy éppen a mulatók éjszakai életében terjedt el a szer?
A morfium, a kokain és a heroin, előcsapataikkal átlépték a megcsonkított Magyarország demarkációs vonalát ... Ave Caesar Cocain! Morituri te salutant!
– írta illően megrendülve Pünkösti Andor író és színházi rendező. A közállapotokért aggódó, felelősségteljesen homlokráncoló sajtóból egyértelműnek tűnhet, hogy mindez az erkölcsi romlás, a nyugati dekadencia sötét eredménye. Na és mindenekelőtt az új borzalmas divaté, az erotikus zene mámoráé, a fekete démon csábításáé: a jazz.
Remegés, kipirult arc, rabbá tevő kábulat: mint Sárosi rámutat, a big band jazz hatását szívesen hasonlították a kokainéhoz. „Bomlott, száguldó részeg öröm, egy bomlott kultúra örökbefogadott eszeveszettsége, szalonba finomodott bűn, kokain szelíd adófizetők számára ... charleston!” – tudósított a Chocolate Kiddies pesti koncertjéről az Est. Amikor 1928-ban Josephine Baker turnéja Pestre ért (Bécsből, ahol az érsek jónak látott engesztelő misét elrendelni), nálunk a parlamentben tiltakoztak a keresztény erkölcs nevében a botrányos meztelenkedés és a néger kultúra beszüremkedése ellen. Mindhiába, a Nyugatiban így is életveszélyesen tolongott a művésznőre váró tömeg.
Ő a fürdőkádban ül, én ... pedig véletlenül megtalálom a veszedelmes (
szart) szert ... Szégyellem, hogy erről eddig nem tudtam
– írta Kosztolányiné hites uráról („Miért a kokain? Megvannak okaim”), aki a Mérgek litániájában egyszerre vallott szerelmet az atropinnak, a veronálnak, a morfiumnak és további titkos szeretőinek:
Mind szeretem. És ők is mind szeretnek.
Komor nevük imába foglalom.
Rettegve, félve rejtem el a titkuk,
mint átkomat és örök bánatom.
Közben a sajtó inkább a könnyebben lebukó, kétesebb státuszú szerhasználókról írt, azokról, akikről a rendőrség is fényképes nyilvántartást vezetett, épp mint a homoszexuálisokról. Bár illusztris körökben is voltak fogyasztók, a Pesti Hírlap a klinikai tudósításában nagyjából úgy festette le a kokainistát, mint a hetvenes években a szipusokat, vagy manapság a Hős utcában kikevert cuccal fetrengőket szokás:
A szája félig tátva, a tekintete bárgyú, reszkető lábai meg-megrogynak, térdei összeverődnek, karjai esetlenül himbálóznak testének legkisebb moccanására. Kérdéseinkre értelmetlen dadogással válaszol.
A „méregszomjas” betegeket többek között Lipótmezőn kezelték, de megjelentek a kamu csodaszerek is. Mint az „antitoxikus” Narcosan, ami egy protein- és vitaminkoktél volt, a reklám szerint „az összes kábítószereknek az orvossága”. Arról a kellemetlen mellékhatásról nem ejtettek szót, hogy több halálesetet is okozott. Végképp a csodavizes humbugok elődje volt a Ferenc József keserűvíz, amit bőszen ajánlottak „mindazon mérgezési esetek leküzdésénél, melyeket romlott élelmiszerek, valamint túl sok ivás és dohányzás, vagy morfium és kokain élvezete idéz elő”.
A sajtófigyelem hatására a rendőrség közben önálló detektívcsoportot alapított a hálózatok lefülelésére. A fővárosból kitiltották az elkapott terjesztőket, a kéjnőknek nem engedték, hogy orvosi engedély nélkül kokaint tartsanak maguknál. A közvélemény (itt éppen az Est) közben folyamatos jelleggel követelte a szigorúbb törvényeket
A főkapitányság egyre-másra tartja a kokain-razziákat, radikális módon azonban nem lehet a veszedelmes fehér méreg terjesztői ellen föllépni, mert az elfogott kokainistákat, törvényes rendelkezés hiányában legfeljebb néhány százezer koronás pénzbüntetés után szabadon kell bocsátani.
Az új törvény végül 1930-ban született meg, de mai szemmel ez is nagyon enyhe volt. Bár kihágásból bűntetté minősítette a kábítószerek engedély nélküli tartását, raktározását, behozatalát, kivitelét, terjesztését és gyártását, a büntetési tétel elsőként mindössze hat hónap fogház volt.
Sárosi Péter szerint a sajtó, a közvélemény és a rendőrség így is túlreagálta az ügyet. Értelmezésében a húszas évek kokainnal kapcsolatos sajtókampánya volt az első magyar drogügyi morális pánik, megelőlegezve a későbbi hasonló démonizálásokat, amik, ha máshonnan nem, a Szomszédok iskolában drogos cukorkát kínáló dílereitől és a random politikusi nyilatkozatokból biztosan ismerősek mindenkinek. „Bár a fogyasztók számának növekedése kétségkívül reális közegészségügyi és szociális kockázatokat jelentett, az ezektől való eltúlzott félelemben egy jóval mélyebb egzisztenciális szorongás nyilvánult meg. A sajtóbeszámolókban a kokainfogyasztás terjedése a társadalom morális értékrendjének teljes fellazulásával fenyegetett – a kokainistában a modern, gyökértelen, kozmopolita és hedonista embertípust, életstílust kárhoztatták” – írja tanulmányában.
Azért ne feledjük a jószándékú korabeli óvást: bizony, „a morfiummal, kokainnal, ópiummal való élés nem pusztán öröm, sok üröm is keveredik bele. Rengeteg fáradságba és nehézségbe kerül ugyanis ezek beszerzése. A mérgek kiszolgáltatása ugyanis tiltott dolog.”
Borítókép: kokaint használó nő. Fotó: Henry Guttmann / Getty Images Hungary.
Sárosi Péter kutatása az Arcanum adatbázisának elemzésén alapszik, a cikkünkben idézett korabeli cikkek az Arcanumban szintén megtalálhatók. Sárosi Péter tanulmánya (Kokain és morális pánik Budapesten az 1920-as évek média-beszámolói alapján) teljes terjedelmében a socio.hu-n olvasható.