2020 szeptemberében, hajnalhasadtakor meglépett két kenguru a miskolci állatkertből. Egyikük nem jutott messzire, még a kert területén fülön csípték. Ám a másik kiugrott a városba, átkelt néhány gyalogátkelőhelyen, és eltűnt a városszéli ligetes területen. Napok múlva találtak rá tetemére, valószínű a stressz és a kimerültség miatt pusztult el.

Hogy egy kenguru könnyedén megszökik, nem annyira meglepő. Ruganyos, fürge és kíváncsi. Ennyi elég is ahhoz, hogy ha lehetősége van, körülnéz egy kicsit a tágabban vett környezetében.

De mi vihette rá Józsit, a budapesti állatkert sziklaugró pingvinjét, hogy elinduljon a Dózsa György úton? Vagy azokat a pápaszemes pingvineket, akik egyszer csak nagyobbat ugrottak a szokásosnál, és már kint is voltak az emberek között? Útjukat nem szakították meg,

A gondozók pedig örülhettek, hogy nem ugrottak fel valamelyik menetrend szerinti járatra.

Nem mondhatjuk, hogy mindennaposak az állatkerti szökések, mesélte az Indexnek Hanga Zoltán, a Fővárosi Állat- és Növénykert szóvivője. Egy-egy furcsa történetet ezért évtizedek múlva is élénken emlegetnek.

Az oroszlán leköltözött az aluljáróba

A legnagyobb trauma errefelé is kétségkívül a II. világháború idején történt. Budapest ostromakor, 1945 februárjában, egy oroszlán megelégelhette a véget nem érő csetepatét, és leköltözött a kisföldalatti megállójába. Bombatalálat rongálta meg a ketrecét, ezért fogta magát és keresett magának egy biztonságos „barlangot” a közelben. A történet az orosz városparancsnoktól származik, ő vezényelt ki orosz kiskatonákat a nagymacska befogására, akik visszavitték az állatkertbe, és a állatok királya csatlakozott a megmaradt legfeljebb két tucat társához. Kétezer ötszáz állatból ugyanis nem sokan élték túl a háborút. Takarmányhiány, fegyverek, és

 Megesik, hogy csak úgy összeröffennek

Van úgy, hogy csak járni akarnak egyet a vadak. A budapesti állatkert ormányos medvéje például egy nap gondolt egyet, elhagyta ketrecét és átruccant az oroszlánhoz. A király először nem tudta mire vélni a váratlan látogatást, aztán miután felocsúdott a meglepetésből adott egy kisebb pofont a vendégnek, aki ezek után dacosan véget vetett az összeröffenésnek.

Még a nyolcvanas években történt, hogy az éjjeli őr ráérősen ballagott az állatkerti járdán, amikor szembejött vele egy tarajos sül. Az őr nem esett pánikba, megőrizte lélekjelenlétét, jól tudta, puszta kézzel nem tanácsos megfogni ezt a fura teremtményt, elugrott hát egy ruháskosárért, és azzal fogta be a huncut állatot.

Ne provokáld Edét, a jávorszarvast!

Nemcsak a hétpróbás ragadozók és különös lények okoznak galibát, hanem még a legbékésebb növényevő patások is néha-néha összekülönböznek. Egy pimasz mendesz antilop például elkezdte provokálni Edét, a jávorszarvast, aki ezt zokon vette és úgy odadobta a kapuhoz távoli rokonát, hogy a résen kiesett a látogatók térfelére.

az antilop még ha szeretne is, akkor sem férne ki akkora nyíláson. Kisvártatva megjelentek a budapesti állatkert gondozói, pajzsként rutinosan padokat tartottak maguk elé, beszorították egy sarokba, majd visszavitték állandó lakhelyére a kis kötekedőt.

Amúgy sokszor szükségtelen a gondosan bezárt ketrec, vagy a kerítés is . A tevék elé elég egy fél méter mély árok, és garantált, hogy nem kóborolnak el. Számukra ez már szédítő mélység, nem szívesen lépnek bele egy ekkora szakadékba. 

Vidéken is felveszik a nyúlcipőt

Vidéken is időnként felkerekednek vadállatok. A jászberényi állatkert egyik vezetője nyitás előtt sétált a járdán, mikor összefutott három oroszlánnal, akik békésen baktattak a másik irányba. Ő is megőrizte nyugalmát, hóna alá kapta a gézengúzokat, és szépen visszasétált velük a ketrecükhöz. Egy menetben letudta az egész manővert, az oroszlánok ugyanis csak néhány hetesek voltak, ezért is tudták könnyedén kipréselni magukat a rácsok között.

Hogy nagyvadak járnak közöttünk, újra és újra felbukkan a folklórban. Emlékezetes eset volt, amikor 2004-ben többen tigrist véltek látni a Mecsekben. Nagy erőkkel kezdték keresni, ráadásul a környéken eltűnt néhány birka is, ami tovább fokozta a gyanút. A nagymacska azonban soha nem került elő. 2002-ben Hajdú-Biharban indítottak hajtóvadászatot egy állítólagos fekete párduc után. 2011-ben pedig Nagykovácsiban kerestek tigrist,  de egyikükről sem derült ki semmi bizonyos. Ha szabadon kóboroltak volna is, valószínűleg elpusztultak volna a hideg télben. Trópusi nagyvadak általában nem is vészelnék át a magyar telet, egyszerűen megfagynának.

... és egyéb állatfajták

2006-ban egy hatfős rhesusmajomcsapat szervezett egy röpke kirándulást a Miskolci Állatkertből a Bükki Nemzeti Park fái közé. Ravaszul szétszóródtak a húsz hektáros területen, alig lehetett őket befogni.

Böbe, a csodamajom, a Veszprémi Állatkert sztárja pedig a hatvanas években kiszökött a városba, és az állatkert melletti városrészben

Tette nem okozott óriási feltűnést. Böbe csimpánz ugyanis az ország kedvence volt, rajzolt, festett és gyurmázott, kávét főzött, kanállal evett, takarított, szörpöt kavart, kulccsal kinyitotta a lakatot és olykor borotválkozott. Legalábbis gondozóját utánozva bekente arcát habbal. Igaz ezután többnyire megette a szappant.

Na de mit szóljunk az egyik leghíresebb szökésről, a győri állatkert agyafúrt lajhárjáról, aki több kísérlet után lerázta őrzőit és egy óvatlan pillanatban meglépett 2004-ben. Az ügy eléggé kínos volt, nem csoda, hogy az igazgató azonnal hírzárlatot rendelt el. Suzi amúgy notórius visszaeső volt, korábban már többször megpróbált lelécelni. Egyszer például kimászott a villanypásztor alatt, majd kiúszott a halastavon keresztül, de az éber gondozók akkor nyakon csípték. Most azonban köddé vált és három napig loholtak utána, mikor is az állatkert melletti erdő fái között rábukkantak. Azóta egyetlen pillanatra sem tévesztik szem elől ezeket a körmönfont komótos csibészeket, kifutójukat folyamatos váltásban állandó őrség figyeli.

Van rá magyarázat

Elsőre azt mondanánk, nyilván nem bírják a bezártságot szegények, ahogy mi is nehezen viseljük a karantént, a korlátozásokat. Ezért ha alkalom adódik, azon nyomban olajra lépünk. Bezárt vadállatok láttán persze mindenkiben felmerül, mennyire etikus élőhelyükről elhurcolt állatokat mutogatni mesterséges környezetben. Ezért egyáltalán nem csodálkozunk, ha elvágynak onnan.

Csakhogy a valóságban rendkívüli módon megijednek az új környezettől. És mindenáron vissza szeretnének jutni otthonukba, ketrecükbe, kifutójukra. Az az ő életterük, territóriumuk, ott kapnak ételt és gondoskodnak róluk. Általában megviseli őket a kaland, és amíg mi viccesnek találjuk ezeket a történeteket, számukra mindez valóságos rémálom.