A filmsorozatok egyes pszichológusok szerint olyan függőséget alakítanak ki, mint a drogok, elveszik a szabadidőnket és lecsökkentik a szociális életünket.
Ahogy a múltban a Szomszédok, a Jóbarátok vagy a Kórház a város szélén telepedett rá estéinkre, úgy ma teszi ugyanezt a Stranger Things, a Miénk a város, az Easttowni rejtélyek vagy a Watchmen (a sor persze folytatható). A streamingszolgáltatók népszerűsödésével már legtöbbünk könnyedén elérheti a friss külföldi vagy magyar szériákat, amik kimeríthetetlen beszélgetési témát kínálnak, bezárnak minket a házba és elveszik a szabadidőnket. De mégis milyen jó! – sóhajthatnak fel az igazi függők, és tényleg az, de ha jobban belegondolunk, a sorozattal töltött idő sok helyről hiányozhat életünkből.
Kevesebb szociális együttlét és alvás, lecsökkent olvasási idő, elhanyagolt kert. Mert igen, egyre kevesebbet tartózkodunk szabad levegőn, hiszen várnak a kanapékalandok. Ráadásul a dependencia jellegéből adódóan, aki képes rákattanni egyre, az nem áll le, folytatja végtelenségig, amíg talál sorozatot – és mindig fog találni. Nem tudunk mértékletesen fogyasztani, mert azonnali kielégülést nyújt, nem kér semmit, és könnyen rutinszerűvé válik.
Sorozatrabok lettünk a sok platform, a nagy választék és a könnyű szórakozási lehetőség miatt.
A sorozatok miatt azonban nem járunk már moziba – otthon filmezni olcsóbb és kényelmesebb. Nem olvasunk könyvet –, egyszerűbb egy fárasztó nap után, ha képekkel bombázzuk az agyunkat. De a túlzott képernyőbámulás megzavarja az alvást, a testtartásra is hatással van (gerincferdüléshez vezethet), és a fizikai aktivitást is háttérbe szorítja – a kevesebb mozgás növeli a szívbetegség és a stroke kockázatát.
Nyomás is van rajtunk, mert baráti beszélgetések, társasági együttlétek során sokszor az a fő téma, ki mit néz. Nem akarunk lemaradni, és ha egy sorozat kultikussá válik, az egész világot beszippantja és mindenki arról beszél. Ez történt a Tokyo Vice-szal például, berobbant, a nézők pedig rákaptak Japántól Budapestig. Érdekes téma, jó színészek, dinamikus cselekmény – ennyi elég is az agyunknak.
Az Egyesült Államok Munkaügyi Statisztikai Hivatala által készített felmérés szerint egy átlagos amerikai körülbelül 2,7 órát tölt tévézéssel naponta, a Nielsen piackutató cég a pandémia alatti médiafogyasztási szokásokat vizsgálta, felméréseik szerint 2020-ban az emberek videostreameléssel töltött ideje hétre lebontva 75 százalékkal nőtt 2019-hez képest. 2022 negyedik negyedévében a 4 évesnél idősebb magyarok átlagosan napi 5 órát néztek tévét!
De miért is olyan jó a sorozatnézés? Vannak előnyei, például stresszoldó, elfeledteti velünk a mindennapok feszültségeit és egy másik világba való merülés lehetőségét kínálja. Ráadásul egy közösségbe is bekapcsolódhatunk, egy klubban vagy baráti társaságban hangsúlyos lehet a filmhez kapcsolódó közös élmény. A függőséget tovább fokozhatja, ha olyan műsort nézünk, ami kapcsolódik életünkhöz – mintát adhat, virtuális példaképet. A dependencia hátterében a dopamintermelődés áll, a vegyület felszabadulása segít abban, hogy jól érezzük magunkat, ez pontosan olyan, mint a kábítószerek vagy más, függőséget okozó anyagok által kiváltott euforikus érzés. Kialakul a vágyakozás, amit táplálni kell.
Viselkedésünk és gondolataink, ha idővel ismétlődnek, tényleges idegi mintákká és szokásokká válhatnak, amiket nehéz megtörni vagy megváltoztatni
– mondja Danesh A. Alam pszichiáter. Hozzáteszi, hogy nehéz szabályozni a képernyő előtt töltött időt, gyakran növelni kell az adagot, és ez a fajta függőség már viselkedésbeli változásokhoz is vezethet: védekező, ingerlékeny, irracionális magatartáshoz.
Dr. Renee Carr, Psy.D, klinikai pszichológus szerint
A heroin- és szexfüggőséget okozó neuronális utak ugyanazok, mint a sorozatoktól való függőség. A test nem tesz különbséget az élvezettel szemben, bármitől képes függeni, ami dopamint termel.
Ha kicsit is zavar minket a sorozatokra szánt idő, vannak eszközeink az őrület megfékezésére: limitálhatjuk a megtekinthető epizódok számát, beállíthatunk időkorlátot, visszatérhetünk a testmozgáshoz, és még egy trükk: ne sötétben nézzük a képernyőt, mert akkor könnyebben elveszíthetjük időérzékünket. De az is jó, ha nem egyedül adjuk át magunkat a Better Call Saulnak, így közösségi élménnyé tesszük, és utána még beszélhetünk is róla.
Gayani DeSilva kaliforniai pszichiáter szerint, amikor tévéműsort nézünk, az agy azon területei aktiválódnak, amik egy valós eseménynél, kötődünk a karakterekhez, sok esetben azonosulunk is velük, és úgy izgat a konfliktusok kimenetele, mintha nem is fikció lenne. Sokszor elképzeljük, hogy a szereplő a barátunk az életben, vagy tapasztalhatjuk azt is, hogy hasonló dolgok történnek a filmben, mint velünk, és ez nagyon vonzó lehet.
És ha véget ér a sorozat? Hihetetlen szomorúságot és ürességet érezhetünk, szinte depressziós állapotba kerülünk, agyi stimulációnk lelassul. De hogyan orvosolhatjuk a fájdalmat? Belekezdhetünk egy új szériába – így aztán sosem ér véget az ördögi kör –, vagy belevethetjük magunkat egy másik tevékenységbe, ami örömet okoz (könyvklub, sport), vagy keressük meg a többi rajongót és beszéljünk velük a filmről – így könnyebb feldolgozni a veszteséget –, esetleg készítsük el a sorozat alternatív végét videó formájában, vagy a többi rajongóval beszélgetve.
(Borítókép: Stanislav Kogiku / NorthFoto)