Óriási madárricsajjal robbant be idén is a tavasz, reggelente és napnyugtakor szinte minden más zajt elnyom a madárseregek egymást túllicitáló kórusa. Nem valószínű azonban, hogy sokan észrevették, hogy ebben az átható kánonban határozottan alábbhagyott a házi verebek izgatott csivitelő szólama.
Pedig számuk alaposan megcsappant az utóbbi időben, az elmúlt 20-25 évben majdnem felére esett, Nyugat-Európában pedig még ennél is jobban megfogyatkozott a populáció. A házi veréb mezei rokonának, a mezei verébnek például több mint 90 százaléka eltűnt Nagy-Britanniából 1980 óta.
Az egyik legközönségesebb és legelterjedtebb énekesmadár a Földön, és mifelénk is, szinte észre sem vettük eddig ezeknek a szürkésbarna, öklömnyi madárkáknak a jelenlétét, legfeljebb nyugovóra készülődő éktelen lármájukra figyeltünk fel kora esténként a sűrű bokrokból. Vagy a Klauzál téren verébbé változtatott Paraj Vilmos rosszcsont kisfiú verebeknél eltöltött kalandjai juthattak esetleg eszünkbe a Vili, a veréb című, 1989-ben készült rajzfilmből. De hogy megfogyatkoztak volna, nem sokaknak tűnhetett fel.
Eredetileg a Közel-Keleten és Eurázsiában voltak őshonosak, a mezőgazdaság terjedésével azonban hűségesen követni kezdték az embereket, és letelepedtek közénk. Évezredek óta velünk élnek, és annyira hozzánk szoktak, hogy a 19. század közepére meghódították a fél világot.
Hogy pontosan miért hanyatlik sok helyen a verébállomány, egyelőre csak találgatják a szakértők. Az biztos, hogy a lovas kocsikat kiszorító autók elterjedése jelenthette számukra az első csapást a 20. század elején, méghozzá első hallásra meglepő ok miatt:
eltűnt a közterekről egyik kedvencük, a lóürülék, pontosabban az abból kicsipegethető takarmány.
De ezt még túlélték, a rendszeres szúnyogirtás és más vegyszeres rovarirtás, a légszennyezettség vagy éppen az egyre veszteségmentesebb terménybetakarítási módszerek miatt azonban kevesebb élelmet találnak.
Felmerült egy másik ok is, méghozzá az, hogy egyre kevesebb helyen tudnak fészket rakni. Nemcsak a városi zöld területek zsugorodtak (márpedig kedvelik a védett sűrű bozótokat, bokrokat), hanem az egyre professzionálisabb épületek miatt is, mivel egyre kevesebb „rést”, ereszt, szellőzőnyílást találnak azokon. Habár nem fenyegeti kihalás, 2010-től kezdődően március 20-a már nemcsak a boldogság világnapja, hanem a fogyatkozó verebeké is.
Ha eddig nem is gondoltunk bele, a verebek egyáltalán nem érdektelen madarak, sőt, kifejezetten vicces dolgokat művelnek. Először is ők az egyik legtársaságkedvelőbb madárfaj. Mindent közösen szeretnek csinálni: enni, inni és aludni, porban és vízben fürödni és persze óriási lármával civakodni. Kedves trilláknak tűnhetnek ugyan a csivitelésük, valójában szociális helyzetüket rendezik ilyenkor egymással a csoportban, nagy hangon.
Érdekes házaséletet élnek, merthogy
hiperaktív társasági életük ellenére (a másik városi madárhoz, a galambokhoz hasonlóan) monogámok.
A házban a kisebb termetű nőstény az úr, és nemcsak a fészek építésébe, hanem a fiókák gondozásába is befogja a hímet. Párkeresési időszakban, ha kell, a tojók megküzdenek a hímekért. De ha megtalálták a párjukat, ellentmondást nem tűrően elzavarják a tesztoszterontól megbolondult kérőket.
Gyorsan repülnek (45 kilométer/órás sebességgel is akár), de nem tudnak lépni, csak páros lábbal ugrálni, viszont
a lábukkal vakarják meg a fejüket.
És ilyenkor tavasszal hormonoktól megrészegülve ők is megtámadják a tükröződő felületeket, ablakokat, visszapillantókat, mivel tükörképükben riválist látnak.
Nem érdemes „ágyúval” lőni rájuk, mint azt tette Mao Ce-tung kommunista vezető 1958-ban Kínában, amikor hadat üzent a verebeknek, és pár hónap alatt több száz millió felnőtt és gyerek irtotta, ahogyan csak tudta, az apró madarakat. Őket tette felelőssé az országot pusztító éhínségért, mondván, megeszik a gabonatermés tekintélyes részét. Csakhogy a verebek (és a tápláléklánc) visszavágtak: a rá következő évben sáskajárások sora pusztította el a termést, és becslések szerint 45 millióan haltak éhen. A veréb ugyanis nem magokkal, hanem sáskával, hernyókkal, szúnyogokkal és más rovarokkal eteti fiókáit, de mivel hirtelen kétmilliárddal kevesebben lettek, a sáskák végzetesen elszaporodtak.
Annyira, hogy végül a Szovjetunióból kellett (baráti segítségként) verebeket hozatni.
Nem sokan gondolták volna nem olyan rég, hogy pont a régóta emberekkel élő verébnépség fogyatkozik, na de azt sem, hogy új lakók érkeznek – és rendezkednek be – a városokba. Egyre több ugyanis a szarka és a dolmányos varjú, amelyek körülbelül 15-20 évvel ezelőtt kezdtek el tömegesen megjelenni az aszfalton, és olyan jól érzik magukat közöttünk, hogy ki kellett tiltani őket az egyik budapesti kerületből. De úgy tűnik, ez a terv sem vált be, elég csak körülnézni a városban.
(Borítókép: Házi veréb egy dél-budai kertben 2015. március 7-én. Fotó: Czimbal Gyula / MTI)