Ne ingereljen éhes férfit! – szól a konszenzusos, óvó figyelmeztetés, ami annyira egyetemes, hogy jóformán minden kultúrában felhangzik szerte a világon. Van ennek bárféle alapja?
Fiús anyák és nők milliói állítják, hogy éhes fiúval, férfival nem sok mindent lehet kezdeni. Pontosabban: hevesebb reakciókat, ingerültséget, dühöt és erősebb dekoncentráltságot vált ki a éhség a férfiakból, mint a nőkből.
De vajon mennyire helytálló ez a megállapítás, nem pusztán egy megkövesedett sztereotípiáról van szó?
A jelenség, amelynek külön neve is van: az anger (harag) és a hungry (éhes) szóból összerakott hanger, felkeltette a kutatók figyelmét, és elég hamar igazolták is, hogy (nemtől függetlenül) valós alapja van a megfigyelésnek: az éhség valóban feszültséget vált ki az emberekből. Ez volt a nevezetes vudubabás kísérlet, amelyben arra kértek házaspárokat, hogy amikor haragszanak, és késztetést éreznek rá,
nyugodtan szúrjanak tűket egy párjukat ábrázoló vudubabába,
mialatt a partner fejhallgatón keresztül hallgatja a dühöngést, vagdalkozást.
A lényeg a különböző éhségszintben rejlett: mivel éhezéskor csökken a vércukorszint (glükózszint), folyamatosan mérték ezt az értéket. A kísérlet hozta a papírformát, és nem lepett meg túlságosan senkit sem az eredmény: az alacsonyabb glükózszintű (azaz éhesebb) résztvevők több tűt szúrtak a kedvesüket szimbolizáló babába, és cifrábban, haragosabban, kitartóbban korholták szerettüket.
Más kísérletek azt is kimutatták, hogy az éhség okozta feszültséget a külvilág ingerei, helyzetei váltják ki, és az éhes emberek rendre ezekre a külső körülményekre (forgalmi dugó, elénk vágó autó, tolakodó vásárló) hárítják negatív érzéseiket. Ráadásul mindezt teljesen öntudatlanul teszik, többnyire nincsenek tudatában annak, hogy éhesek, és emiatt annyira feldúltak.
Azt gondolják a kutatók, hogy az agy életveszélyes helyzetnek fogja fel a vércukorszint csökkenését. Ami nem is csoda, hiszen az agy a legéhesebb és lefinnyásabb szervünk, energiánk egynegyedét használja fel, és más szerveinktől eltérően kizárólag glükózt követel magának.
Amikor a vércukorszintünk csökken, kortizol és adrenalin hormonok termelődnek és szaporodnak fel a testünkben ugyanúgy, mint amikor stresszes helyzetbe kerülünk, például megijedünk. Szervezetünk „harcolj vagy menekülj” üzemmódba kapcsol.
Szélsőséges érzelmek szabadulhatnak el. Az éhséget ugyanis ugyanaz az agyban keletkező vegyi anyag (Y neuropeptid) és a rá érzékeny receptor (Y1) szabályozza, mint például a haragot, agressziót vagy más impulzív viselkedést.
Az éhség, úgy tűnik, kéz a kézben jár a feszült megnyilvánulásokkal.
Ennek vélhetően evolúciós okai lehetnek, például az, hogy nem sokáig maradt fenn az, aki mindig előzékenyen maga elé engedett másokat evéskor.
Ez eddig rendben van. De miért lehet különbség a nemek között?
A válasz prózai: a férfiaknak (valamiért) több Y1 receptora van, ami megmagyarázza az agresszívebb megnyilvánulásaikat. Persze nem minden férfi őrjöng, ha még nem ebédelt, vagy borul el elméje, ha nem uzsonnázott. Személyenként más és más reakciókat válthat ki az éhség. Számít a kultúra, a pszichoszociális közeg is, például az, hogy közvetlenül vagy burkoltabb formában nyilvánul meg a verbális agresszió.
Az biztos, mielőtt mindenkit vérig sértenénk magunk körül, érdemes mihamarabb megemelni a vércukorszintünket, mondjuk valamiféle rágcsálnivalóval. De az is jó, ha tudatában vagyunk zilált állapotunknak, és ezért nem minden, szemünk elé kerülő embert, tárgyat, helyzetet teszünk felelőssé, hanem tudván tudjuk, hogy most már enni kellene valamit.
(Borítókép: Pavlo Gonchar / SOPA Images / LightRocket / Getty Images )