A magyar szociológia iskola alapítója gúzsba kötve, fejjel lefelé lógott az ÁVH pincéjében, miközben gumibottal ütötték a heréit és a veséjét. Szalai Sándor élete az ÁVH hírhedt kínzókülönítménye, a Princz-csoport kezében volt. Miközben a kirúgatott egyetemi tanszékvezető talpára több száz gumibotütést mértek, Princz Gyula őrnagy saját kezűleg locsolta benzinnel, amit időről időre lángra lobbantott. A szünetekben sós vizet locsoltak a szájába, máskor összekötözött kézzel, homlokát egy hegyére állított ceruzával a falhoz támasztva állatták órák hosszat.
Most írja meg, hogyan kémkedett annak a Joszipovicsnak, piszok hazaáruló!
Szalait 1946-ban azzal bízták meg, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetemen hozza létre a szociológia tanszéket, lényegében teremtse meg a modern magyar szociológia alapjait. Politikai kinevezett volt, a szociáldemokrata párt balszárnyához tartozott. Ő volt a politikai ügyész Bárdossy László népbírósági perében, melynek végén a volt miniszterelnököt halálra ítélték.
Szalai terepe egyébként is a politika és a tudomány közötti ingovány volt. Hívő marxista volt, de az egyetemen a visszaemlékezések szerint szabad szigetet teremtett. Nemzetközi könyvtárat épített, behozta a legújabb nyugati szakirodalmat és megközelítéseket, a tanszéken komoly műhelymunka indult meg az átmenet éveiben. Olyan diákjai és munkatársai voltak, mint a majdani közgazdasági Nobel-díjas Harsányi János – Harsányi 1948-ban emigrált, amikor már a magyar szociológia felett is fekete fellegek gyülekeztek.
A háború előtti Magyarországon a nyugatias szociológia helyett a népi mozgalomba bekötött szociográfia hozott igazán új gondolatokat, és 1945 után egy rövid ideig úgy tűnt, a modern társadalomtudománynak lehet helye az új rendszerben. Utólag nem könnyű elképzelni, de miközben Magyarország hónapról hónapra csúszott bele a totális szovjet rendszerbe, még pezsgő szellemi viták folytak. Az egyetemi szigeten ez mindenekelőtt neki volt köszönhető, és talán a családi hátterének. Gyerekkorában Ignotus, Vámbéry Rusztem és a polgári radikálisok tartoztak apja baráti körébe, Adyhoz jártak, a Nyugat és a XX. század szellemi körébe tartoztak. Ő fiatalemberként Radnótinak lett közeli barátja: eleinte két ellenséges grundhoz tartoztak, innen volt az ismeretség, nemsokára már a Margitszigeten volt egy közös, peripatetikusan filozofáló-csajozó társaságuk, már Gyarmati Fannival.
1944-ben együtt vitték Radnótival munkaszolgálatosként Borba is. Szalai másik menetbe került, mint a költő, ő hozta haza barátja kézzel írt verseit. A súlyosan beteg Radnótit Abda mellett keretlegények végezték ki, Szalai életben maradt, és hazatérve nagy lendülettel kezdett a baloldali közéletbe. Miután ügyészként lépett fel a háborús miniszterelnök ellen, egy új, marxista alapú, de az elképzelése szerint nem doktriner társadalomtudományt kívánt megalapozni.
Behozta a szociológia klasszikusait és a kortárs amerikai munkákat, és elkezdték az első empirikus kutatásokat, címről címre járva az angyalföldi házakat, olyasmiket tudakolván, hogy hányan laknak egy szobában, melyik családban hány fogkefe van, és azt hányan használják. Szalai sokkal nyitottabb volt, mint azt egy politikai kinevezettől várná az ember, egyetemi tanárként brillírozott, szórta az ötleteket, előadásai tömve voltak.
A szociológiát azonban a sztálinizmus rövid úton indexre tette. Az új irányt a szovjet kultúrkorifeus, az alkoholista Zsdanov jelölte ki. A szociológia „burzsoá áltudomány” lett, a genetikához és a pszichoanalízishez hasonlóan gyakorlatilag betiltották. Szalai eleinte megpróbált szembeszállni ezzel a bélyeggel, de közben utólag vállalhatatlan kompromisszumra is kész volt. Részt vett az Akadémia szovjetizálásában és az egyetem átalakításában, amikor pedig a kommunista párt 1948 nyarán bekebelezte a szociáldemokratákat, ő azok közt a balos szocdemek között volt, akik segítették a pártegyesülést. Ezt volt párttársai soha nem bocsátották meg neki. Főleg, hogy mint későbbi iratokból látszik, ő valójában már ekkor is átlátta a kommunisták uralmi törekvéseit. Az egyetemen körbejárt az állítólagos mondása:
A szociáldemokrata párt kupleráj, a kommunista párt kaszárnya; ha a kettő között kell választanom, a kuplerájt választom.
Talán úgy érezte, nincs választási lehetősége, a kommunisták előtt mindenképpen prostituálódni kell. Ezt nyilvánosan is megtette, amikor saját krédóját megtagadva egy előadásban maga volt kénytelen azt mondani, hogy a szociológia áltudomány. „Hogy ezt éppen ő fogalmazta meg, vagy hogy vele mondatták ki – egyéni, emberi tragédiaként is –, az általa is vállalt politikai helyzet szükségszerű következménye volt” – írta Szalairól Tóth Pál Péter demográfus.
Szalai 1950-ben kapta meg a selyemzsinórt. A valódi szociológiát addigra betiltották, tanszékét elvették, őt kirúgták az egyetemről, majd a nyár elején aztán – ennek van most hetven éve – letartóztatták. Kémkedéssel vádolták, és a hetekig tartó kínzások és a kilencedik hónapban járó feleségével kapcsolatos fenyegetések („kiverik a hasából a gyereket”) hatására megtört.
„...a fogdapriccsen Prinz Gyula jelenlétében egy ÁVH-orvos műtétet hajtott végre rajtam, amennyiben érzéstelenítés nélkül felvágta mindkét talpamat, és többszörös herepunkciót végzett rajtam. Teljes reménytelenségben magamra vállaltam mindenféle legabszurdabb vádat” – írta később a mentesítési kérelmében. Az ávósok sem titkolták, hogy tudják, mennyire abszurdak a vádak,
de ez a »politikai lényeg«-hez képest közömbös, ez felel meg a »pártérdek«-nek.
A Szakasits-per ötödrendű vádlottjaként kapott a koholt vádak alapján életfogytiglant, és az enyhülés ellenére csak 1956-ban, néhány héttel a forradalom kitörése előtt engedték szabadon. Októberben már ott volt az események sűrűjében, a budapesti egyetemi forradalmi bizottság és az MTA Ideiglenes Nemzeti Bizottságának lett tagja – emiatt aztán a forradalom bukása után fegyelmi eljárással megint kirúgták, a tanszékét újra megszüntették.
Ezt követően indult el az a hosszú küzdelem, melyben az újjászervezett állambiztonság Szalait ismét célkeresztbe vette, de lecsukni és teljesen ellehetetleníteni ekkor már a III/III. kitartó törekvése ellenére sem sikerült. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) kutatható aktái (és a vonatkozó posztja) tanúskodnak arról a körmönfont törekvésről, amivel a megtorlás éveiben Szalait másodszor is megpróbálták elintézni.
Bomlasztással, „az ellenforradalmi szellem terjesztésével” vádolták, a baloldali tudóst a jobboldal vezéralakjának állították be, aki olyan szörnyen idejétmúlt elvekhez ragaszkodik, mint a polgári demokrácia és az egyetemi autonómia. A pszichológus Mérei Ferenc ügyében kezdeményezték is a letartóztatását, de annál sokkal többet, mint hogy részt vett a letartóztatottak hozzátartozóinak informális segélyezésében, vagy hogy kijuttatta Londonba a tudományfilozófus (és egyébként nagyon ellentmondásos személyiségű) Lakatos Imre könyveit, nem tudtak rábizonyítani.
Az újabb börtönt talán valóban azért úszta meg, amit ő is gondolt. Eszerint ‘56 után Kádáréknak nagyon kínos lett volna, ha a Rajk-per áldozatait és a Rákosi alatt koncepciós perekben elítélt volt szocdemeket újra túlzottan elővegyék – a korabeli pletyka szerint volt egy bő százas lista, akiknek a letartóztatásához ezért nem járultak hozzá – a védettek közé pedig Szalai is beletartozhatott.
Az állambiztonság ezért új taktikához folyamodott. Módszeresen igyekeztek besározni a környezetében, éppen azt terjesztve róla, hogy az ő emberük, aki mindent jelent a III/III.-nak. Ez volt a hivatalos terminológiában is „lejáratásnak” és „bomlasztásnak” nevezett módszer, amivel Szalait is sikeresen kompromittálták. Ügynökök állították róla, hogy ő a valódi ügynök, az állambiztonsági tisztek pedig ehhez hasonló névtelen leveleket írtak a barátainak:
Mint barátod, kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztesselek arra, hogy Szalai professzorral ne barátkozz! Okom van rá! Érted aggódó barátod.
A sározás mocskos volt és hatékony, Szalaitól a baráti körében elkezdtek tartani. A gyanút az is táplálhatta, hogy ő valóban nagyon nyíltan beszélt, nem nagyon titkolta, hogy gyűlöli Kádárt, a néprajzosból elvtelen társutassá lett Ortutay Gyulát „utolsó piszok stricinek” nevezte, aki „lemegy gazsulálni Romániába, miközben másfél millió magyar szenved”.
Magyar történelmi sajátosság, hogy magánmegjegyzéseit csak az állambiztonsági aktákból ismerhetjük, ezért a szükséges forráskritika itt is elengedhetetlen. A lehallgatási jegyzőkönyvek és a számos ügynökjelentés összességében azonban hiteles képet adhat a megfigyelt értelmiségi megnyilvánulásairól. Merészségét – megint csak a III/III. ügybuzgalma miatt tudhatjuk ezt, a jelentést a „Sipos” fedőnevű ügynök tette – Szalai éppen a folyamatos megfigyelésével magyarázta:
Az ÁVH mindent tud rólam, minden elgondolásomat ismeri, hiszen egész nap nyomomban vannak a kopók, és ha véletlenül nem megyek el, a lakásomon látogatnak meg. Mindegy, hogy mit beszélek.
Szalai Sándor a tudományban és a Kádár-rendszer politikai klímájában is éles eszű ember volt a leírások szerint: a társadalomelméleti kanyarokon túl általában a rászabadított besúgókon is gyorsan átlátott. Az ügynökgyanú azonban sokáig kísérte, főleg, hogy a hatvanas évek végétől egyre több lehetőséget kapott: Amerikába utazhatott, az ENSZ egyik kutatási igazgató-helyettese lett, és itthon is ismét részt vett a szociológia most már sikeresebb intézményesülésében.
Tanulságos rendszer a kádári: börtön a magánhangoskodásért már nem nagyon járt, amennyiben az ember nagyjából tiszteletben tartotta a politikai korlátokat, felsőbb engedéllyel szakmai karriert is lehetett csinálni, az értelmiségi hálózatokat azonban a rendszer így is végzetesen meggyengítette. Szalai Sándor állambiztonsági aktáinak kutatója, a Litván György feleségeként vele egy társaságba tartozó Gál Éva írta:
Teljes bizonyossággal merem állítani, hogy amikor a BM ilyen hírét keltette, Szalai nem volt ügynök, bármily sokan elhitték (elhittük) is a politikai rendőrség kitartóan terjesztett rágalmait. Az, hogy sokéves külföldi tartózkodása idején a hírszerzés megpróbálta-e beszervezni Szalait, és ha igen, milyen eredménnyel, nem állapítható meg addig, amíg a BM III/I és III/II csoportfőnökségeinek anyagát nagy részben elzárják a történeti kutatás elől. Szalai esetében egyébként meggyőződésem – ismerve nézeteit és egyéniségét –, hogy őt később sem tudták beszervezni. Azt a célját azonban a titkosrendőrség elérte, hogy korábbi barátainak nagy részét elidegenítse tőle.
(Borítókép: Az ÁVH rekonstruált kihallgató- és börtönhelysége az Andrássy út 60. szám alatt található Terror Háza Múzeum pincéjében. Fotó: Máthé Zoltán/MTI)