Nyáron mutatta be a Canon az EOS xxD tükörreflexes cserélhető objektíves digitális kamerasorozatának legújabb tagját, a szeptemberben boltokba került Canon EOS 90D fényképezőgépet. A félprofi cropos (azaz nem teljes, full frame-es érzékelőjű) kamera a japán cég legendás két számjegyű sorozatának kilencedik – és mivel a matek nem jön ki tovább, egyben utolsó - tagja. A sorozat hírnevét a 2003-ban debütált, 6,3 megapixeles 10D, de még inkább az egy évvel később következő, 8,2 megapixeles igásló, az 20D alapozta meg. A 90D hű folytatója ennek a közép- és felső-közép DSLR- (digitális tükörreflexes) kategóriának, amit mindig is nagyon szerettek a felkészült amatőr és a szűk pénztárcájú hivatásos fotósok egyaránt.
Az, hogy a Canon, ha kisebb lendülettel is, de még mindig dolgozik tükörreflexes digitális fényképezőgépek fejlesztésén, több mint jelzésértékű.
Azt mutatja, hogy a tükör nélküli, cserélhető objektíves MILC-kamerák forradalma ide vagy oda, a Canon szerint korai még a DSLR-technológiát temetni, és bár az eladások csökkenő tendenciát mutatnak – bizonyos szegmensekben drámait –, érdemes azokkal a felhasználókkal is törődni, akik a tükör nélküli kameráktól idegenkednek, vagy ragaszkodnak azokhoz a funkciókhoz, műszaki megoldásokhoz, amik elvesznek a DSLR–MILC-evolúció során (a hosszú évek alatt összegyűjtögetett méregdrága objektívekről nem is szólva, amiket csak körülményesen, adapterrel lehet az új MILC-eken használni).
A Canon a 90D-t a hivatásos és hobbifotósok és -videósok igényeit szem előtt tartva fejlesztette ki, ami persze elég tág célközönségnek tűnik. Bő két hét használat után azt mondanám, hogy inkább az elhivatott amatőrök és a viszonylag olcsó – jelenleg 400 ezer forint körül kapható – tartalékkamerát kereső profik lelhetik meg benne a számításukat. Még ennél is jobban belőve a potenciális felhasználók körét, azt mondanám, hogy a jól bevált DSLR-technológiához szokott természetfotósok, sportfotósok bizonyosan örömmel fogadják az új kamerát – és mondom ezt főként arra tekintettel, hogy a 90D-ben 10 kép/másodperces sorozatfelvételi mód párosul a jól megszokott optikai keresővel és precíz, 45 pontos (ha kell szemkövető) autofókusz rendszerrel, ami kis hibaszázalékos munkát tesz lehetővé.
Munkám során hosszú ideig nyüstöltem egy 30D-t, majd egy 70D-t, és így kifejezetten nosztalgikus élmény volt újra a sorozat egy darabját használni. A próbaidőszak alatt úgy adódott, hogy nagyjából két hetet Japánban töltöttem, így tulajdonképpen hazavittem a 90D-t tesztelni. Ha nem is kifejezetten sportfotózásra vagy madárlesben görnyedős természetfotózásra használtam, azért tájfotózásra, utcai fotózásra, gyors point-and-shoot fényképezésre igen, és meglepve tapasztaltam, hogy milyen praktikus, jó útitárs volt.
Hogy milyen a 90D összehasonlítva az elődökkel? Mintha szinte semmi nem változott volna, ugyanakkor minden sokkal korszerűbbnek érződik benne. A masszív, mégsem bumfordi váz fogása, ergonómiája kifogástalan, csökkentett súlya kellemesen kiegyensúlyozott használatot tesz lehetővé. Az elmúlt években megjelent digitális fényképezőgépek szinte összes népszerű újítása megtalálható benne: készíthettem 4K videókat (ezekből alant látható egy keresetlen, nyers koncertfelvétel), használhattam a szinte végtelen képmódosító kombinációk bármelyikét, szerkeszthettem már a gépben az elkészült képeket a beépített RAW-szerkesztővel, kényelmesen, a hátlapi kijelző nagy és érintéssel vezérelhető képernyőjén, gyorsan és egyszerűen kalandozva a jól ismert, de minden korábbinál jobban testreszabható menüben.
Miután az utóbbi pár évben egy sor MILC-et volt alkalmam tesztelni, adta magát az összehasonlítás, hogy miképp muzsikál egy korszerű, mégis tradicionális DSLR az új, tükör nélküli rendszerekhez képest. A fő – igen, kissé talán pátoszos – megállapítás talán az lehetne, hogy a 90D olyan szerszám a fotós kezében, ami képes eggyé válni használójával. Van ugyan csendes mód benne, de mégis, a sorozatfelvétel 10 expó/másodperces kellemes kerregése, a tükörfelcsapódás, a redőnyzár hangja mind azt az érzést erősíti, hogy
a 90D a fotós meghosszabbított karja, a témával együtt rezdülő szeme.
Ez utóbbit leginkább a látványt száz százalékos hűséggel, késleltetés nélkül közvetítő optikai keresőnek köszönhető, aminek hiánya miatt olyan sokan, főként az idősebb korosztály tagjai, berzenkednek a MILC-ektól – nekik a 90D olyan otthonos és magától értetődő lehet, mint bármelyik korábban használt DSLR.
A képminőségre nem lehet panasz, a 90D fényszegény környezetben is remek, részletgazdag, alacsony zajszintű fotókat készít, a 32,5 megapixeles felbontás pedig több mint elég lehet, akár internetes, akár print felhasználásban gondolkodik a kamera használója. (A cikkben alább látható galériába egyébként a kamera által generált módosítatlan .jpg fájlokat válogattam össze, amikhez semmilyen képszerkesztő programmal nem nyúltam.) Ebben a tekintetben a MILC-ekkel még mindig egyenrangú fél a jó öreg – persze vadonatúj – DSLR.
Amiben viszont köröket ver a legmodernebb MILC-ekre is, az a rendelkezésre állás, azaz az akkumulátoridő. A 90D-be a jól bevált LP-E6N akkut rakták, elvégre minek változtatni azon, ami tökéletesen működik. Egy töltéssel akár 1300 fotó is készíthető, és azt tapasztaltam, hogy a LiveView üzemmód sokszori használata mellett is bőven kitart egy jó napig is az erőforrás, ami egész napos kirándulások, városnézések, gyakori videózások mellett nem elhanyagolható szempont.
A kamera kezelőszervei nem változtak sokat, a főbb tárcsák és gombok ugyanúgy kézre állnak, mint az elődjeinél. (Örvendetes mondjuk a fókuszválasztó kar, azaz a kis joystick újbóli megjelenése a hátlapon.) Számora egyedül a hátoldali kijelző melletti multivezérlős tárcsa használata okoz még mindig gondot, ha rajtam múlna, azt javasolnám a Canonnak, hogy cseréljék le a nagyjából a 60D-vel bevezetett kettős kezelőszervet, mert a többirányú billenős tárcsa alatt a kétirányú kerék használata szerintem elég nehézkes, esetleges.
Összességében kijelenthető, hogy a 90D-vel a Canon olyan APS-C szenzoros DSLR-t dobott piacra, ami tudásában elég közel van a fölsőbb kategóriás kamerák mezőnyéhez, ha nem is az full frame-es EOS 5D Mark IV-hez, de mondjuk a második szériás 7D-hez. Az is jól látszik, hogy a Canon kifejezett szándéka életben tartani a tükörreflexes műfajt, noha azt nehéz megjósolni, mennyire járnak sikerrel.
Az látszik, hogy a már csak MILC-ekben gondolkodó konkurencia (Sony, Panasonic) felől érkező nyomás, illetve a mobilos fényképezés minden közösségi médiás platformot leuraló térnyerése nem kedvez a DSLR műfajának, a nagy rivális Nikon felől érkező aggasztó üzleti hírek is ezt támasztják alá. Egy viszont biztos: 2019-et írunk, és bármennyire szeretnék sokan, a DSLR még nem halott, sőt, okostelefonos kamerák csillió megapixelei ide, mesterséges intelligenciával turbózott szoftveres mobilfotózás oda, a 90D is jól mutatja, hogy
fényképezni még mindig fényképezőgéppel lehet igazán.
Főbb műszaki paraméterek:
(Borítókép: Canon)