Vannak a kicsi villámok, a nagy villámok - és van a szupervillám. Ezeket a hetvenes években fedezték fel azok a hidegháborús kémműholdak, amelyeket a szovjet atomrobbantások megfigyelésre rendszeresítettek.
Először valóban azt hitték, hogy kisebb nukleáris detonáció történt a Dél-Afrikát övező tengerekben. De aztán kiderült, hogy csak egy döbbenetesen erős villámcsapás sújtott le a tengerre. Bár szigorú definíciójuk nincs, és nem is különülnek el élesen a kisebb energiájú ménkűktől, a szokások szerint a 100 gigawatt körüli teljesítménnyel lecsapó villámokat nevezik szupervillámnak (miközben az átlagos teljesítmény 1 gigawatt körül mozog).
A kivételesen nagy szupervillámok energiája azonban a kicsik ezerszerese is lehet.
Némi megnyugvást jelenthet a paranoiásoknak (és csalódást a viharvadászoknak), hogy a Washingtoni Egyetem légkörfizikusai által most publikált tanulmány szerint a nagy részük tengerbe csapódik. A statisztikai analízishez a Globális Villámlokalizáló Hálózat 80 szenzorának adatait elemezték. Ebből az derült ki, hogy a szupervillámok korántsem az egyébként villámok által gyakran sújtott helyeket szereti, és nem is akkor fordulnak elő gyakrabban, amikor az átlagos villámok.
A szupervillámok ugyanis nagyrészt a nyílt tenger felett alakulnak ki, novembertől februárig.
Ehhez több mint 1,7 milliárd villámcsapás adatait elemezték. Ezek közül 2010 és 2018 között összesen 8171 szupervillámot azonosítottak. Ez az összes regisztrált villámnak nagyjából az 0,005 ezreléke. Robert Holzworth, a tanulmány egyik szerzője bevallotta a New York Times nak, hogy hiába ő a világ egyik legelismertebb villámkutatója, még ő sem látott élőben soha szupervillámot. Vagyis nagyon ritkák.
A villámok helyét a rádiófrekvenciás szenzorok adatainak háromszögelésével határozták meg. Bár a villámok keltette rádióhullámok szinte körbeérhetnek a földön, a sok szenzor adataiból néhány kilométeres pontossággal meg lehet határozni helyszínüket.
Ebből az derült ki, hogy a szupervillámok az északi Atlanti-óceán és a Földközi-tenger felett a leggyakoribbak. Eközben a sima villámok inkább a szárazföldekre, ezek közül is Amerikára, Afrika középső és déli részére, illetve Délkelet-Ázsiára csapnak le. Az időzítésük is egyedi. Az átlagos villámok a nyarat szeretik, de a szupervillámok a telet.
Hogy mi az oka e különleges viselkedésnek? A feltételezések szerint azért gyakoribbak a tengerek felett, mert ott nincsenek olyan pontszerű kiemelkedések (például tornyok, antennák vagy magas fák), ahová már azelőtt becsaphatna a villám, mielőtt hatalmas energiát halmozna fel magában. A téli időzítés mögött az bújhat meg, hogy a meleg tengeráramlások fölé hatoló hideg levegő erőteljes légáramlást okoz, emiatt pedig elektromosan feltöltődik a levegő.