Ha egy sportolónak a vezetéknevéből olyan kifejezést gyártanak, ami a zsenialitás felsőfokának szinonimája, akkor az biztosan jól csinál valamit. Aki annyira látványos és kreatív, hogy azt még Siri is tudja. Emellett annyira komplett játékos, hogy hozzá hasonló talán még sosem játszott. Pavel Dacjuk pontosan ilyen jégkorongozó, aki talán az a játékos, aki a "tökéletes" hokis definíciójához a legközelebb járt. Csapatszinten mindent megnyert, amit csak lehet, és még most, 42 évesen is olyanokat művel a pályán, amit csak nagyon kevesen tudnak. Pedig sok-sok apró véletlen egybeesése kellett ahhoz, hogy egyáltalán felfedezzék.
Az edzőtáborban megjelent ez a srác, egy sorba tettek vele. Nem beszélt angolul, de a játéka önmagáért beszélt. Soha nem láttam még ennyire „beteg” hokist. Tele voltunk sztárokkal, de nélküle nem lettünk volna bajnokok.
Ezeket mondta a kétszeres Stanley-kupagyőztes klasszis, Brett Hull, amikor arra kérték, mesélje el, mi volt az első benyomása Pavel Dacjukról.
Senki sem tudta, ki ő, csak egy csendes orosz fiú volt, aki semmit nem értett abból, ami körülötte zajlik, ugyanis egy kukkot nem beszélt angolul. Nem sokkal korábban még Oroszországban készült a 2001-2002-es orosz hokiszezonra, de a Detroit Red Wingsnél ekkor látták úgy, hogy elérkezett az idő, át kell vinni a srácot az Egyesült Államokba. 23 éves volt, ebben a korban már muszáj megnézni egy játékosról, hogy tud-e úszni a mély vízben.
A Detroit általános igazgatója, Ken Holland, valamint legendás vezetőedzője, Scotty Bowman izgatottan várták, mire lesz képes, de rajtuk kívül talán senki sem sejtette, hogy azonnal alapemberré válhat minden idők egyik legerősebb csapatában. Azt pedig biztosan nem látták előre, hogy a sportág történetének egyik legjobb, de biztosan legkomplettebb játékosa lesz belőle.
Több véletlenszerű esemény, egy éles és hozzáértő szempár, egy rossz kapitányi döntés, valamint egy hóvihar kellett ahhoz, hogy Dacjuk játékjoga a Red Wingshez kerüljön, de ne szaladjunk ennyire előre.
Pavel Valerjevics Dacjuk az Urál legnagyobb városában, Jekatyerinburgban (akkori nevén Szverdlovszkban) született 1978-ban. Nem ő volt a legmagasabb és legizmosabb fiú a környéken, a mozgása is esetlen volt, igazából egyáltalán nem tűnt úgy, hogy valaha is sportoló lesz belőle. Persze jégkorongozni nagyon szeretett, de az sem ment olyan könnyen.
Ahonnan én jövök, az egy nagyon szegény hely Oroszországban. A gyerekeknek nem volt pénzük korongra, nagyon kevés volt belőle. Úgyhogy mindig ez volt az alapszabály: védd meg a korongodat. Hokikorcsolyám sem volt, de nagyon szerettem volna játszani, szóval maradt a jégtáncos korcsolya. Azzal tanultam meg hokizni is
– árulta el egy interjúban.
Az élet nem volt egyszerű számára sem, 12 évesen elvesztette édesanyját, ezt úgy dolgozta fel, hogy egyre több időt töltött a jégen és a focipályán, valamint rengeteget sakkozott. Ezt a három sportot párhuzamosan űzte különböző helyi csapatokban, aztán a jégkorong mellett döntött. A másik kettő maradt hobbinak, de az azokba fektetett idő is kamatostul megtérült. Páratlan egyensúlyérzékét a focinak, elképesztő játékintelligenciáját pedig a sakknak köszönhette.
Hokisként nem lógott ki a többiek közül, se felfelé, sem lefelé. Az orosz másodosztályban nem voltak kiugró statisztikái, nem véletlen, hogy az NHL-csapatok játékosmegfigyelőinek sem keltette fel a figyelmét.
Először 1996-ban foglalhatták volna le a játékjogát az észak-amerikai profiliga amatőr játékosbörzéjén, de senkinek sem kellett. Aztán ugyanez történt egy évvel később is.
A szerencséje 1997 nyarán fordult, ekkor vette át edzőként a Dinamo-Energija Jekatyerinburg irányítását Vlagyimir Krikunov. A korábbi szovjet válogatott játékosnak azonnal feltűnt Dacjuk, de nem a hokitudása miatt. A trénert lenyűgözte az, amit Dacjuktól látott a futballpályán, elmondása szerint már ott lerítt róla az a játék-IQ, ami később az egyik védjegyévé vált. Úgy gondolta, hogy ebből a jégre is át lehet ültetni néhány dolgot, és az ő kezei alatt Dacjuk kiváló védekező centerré fejlődött. Sokat játszatta kettős emberhátrányban, hogy kihozza belőle a maximumot a védekező szituációkban. Később Detroitban is megmutatta, hogy milyen szintű mesterévé vált ennek.
Nem sokkal ezután Fortuna ismét megtalálta az akkor már 19 éves játékost. A Detroit Red Wings játékosmegfigyelőinek európai főnöke, a svéd Håkan Andersson felbukkant a Jekatyerinburg-Traktor Cseljabinszk mérkőzésen, de nem Dacjuk, hanem a Traktor 17 éves hátvédje, Dimitrij Kalinyin miatt. A fiatal védő sokkal inkább rajta volt az NHL-klubok radarján, szinte mindenki körberajongta és folyamatosan észak-amerikai scoutok előtt játszott. Jekatyerinburgban viszont Andersson volt az egyetlen megfigyelő, mivel a várost nehezen lehetett megközelíteni.
Anderssonnak azonnal szemet szúrt egy törékeny srác, aki mintha előre tudta volna, mi fog történni a pályán:
Keményen dolgozott, folyamatosan fel-alá korcsolyázott, sosem állt le, emellett rengetegszer akadályozta meg az ellenfél támadását és nagyon képzettnek tűnt. A végén nemcsak Kalinyinről, hanem róla is írtam egy riportot, majd hazamentem Svédországba. Végig az járt a fejemben, hogy ez a srác elég jó ahhoz, hogy beférjen az oroszok U20-as vb-keretébe, ami viszont a Red Wingsnek kifejezetten rosszul jöhet, mert akkor mindegyik csapat felfigyel rá.
A Detroitnak viszont mázlija volt, Dacjuk nem került be a csapatba, így továbbra is ismeretlen maradt. Andersson később még egy túrát tett Oroszországba, és amit másodszor látott, az csak alátámasztotta azt, amit elsőre gondolt:
“Képzett, gyors fiú volt, aki úgy olvasta a játékot, hogy olyat még nem láttam. Nem lehetett több 175 centinél, de nem is ez volt a lényeg. Gyakran előbb tudta, hogy az ellenfél mit fog csinálni, mint maga az ellenfél.”
Ez egyébként egész pályafutása alatt jellemző volt rá:
Elhatározta, hogy harmadszor is szemügyre veszi “Pashát”, úgyhogy felszállt egy Moszkvába tartó gépre. Csakhogy óriási hóvihar volt Stockholmban. Felszállás előtt a repülőről órákon keresztül próbálták leolvasztani a havat és a jeget, de ez nem hozott eredményt, ezért végül törölték a járatot. Később kiderült, hogy a repülőn ült még egy megfigyelő, aki Dacjuk miatt utazott volna (állítólag a Calgary Flames alkalmazottja), ráadásul neki ez lett volna az első alkalom, hogy megnézhesse a fiatal centert.
De mivel a túra meghiúsult, így Andersson maradt az egyetlen NHL-es megfigyelő, aki látta Dacjukot.
Felvette a hosszú listájára a fiatal oroszt, majd meggyőzte Ken Hollandet, hogy ezt a gyereket ki kell választani az 1998-as drafton. Kompromisszumot kötöttek: ha minden olyan játékos elkelt, aki Dacjuk előtt volt a rangsorukban, akkor jöhet ő. Ez a börze hatodik köréig meg is történt, így amikor a Detroit került sorra a 171. választásnál, lecsaptak Dacjukra.
A csapattársaimtól tudtam meg, hogy a Red Wings draftolt, de csak annyit mondtam nekik, hogy jó vicc. Másnap hozták az újságot, hogy bebizonyítsák, akkor már én is láttam. Azt válaszoltam: oké, de ettől még semmi sem változik.
A Red Wingstől nem volt idegen az orosz hokistílus, a Russian Five-ra keresztelt ötös Szergej Fjordorovval, Szlava Kozlovval, Igor Larjonovval, Szlava Fetyiszovval és Vlagyimir Konsztantyinovval két éven át dominálta az NHL-t. Egészen 1997-ig, amikor Konsztantinov a kupagyőzelem után néhány nappal egy szörnyű autóbalesetben maradandó sérüléseket szenvedett és soha többé nem játszhatott.
Dacjuk nem költözött át azonnal Észak-Amerikába, meg kellett erősödnie az NHL-hez. Aztán 2000-ben súlyosan megsérültek a térdszalagjai, de az Ak Barsz Kazany így is leigazolta (Krikunov vitte magával), sőt, kifizette az izraeli gyógykezelését is. A szalagok olyan mértékben károsodtak, hogy saját állítása szerint majdnem be kellett fejeznie a hokit, a lábát hónapokig ki sem tudta nyújtani. A kezelés aztán sikerrel járt, Dacjuk a 2000-2001-es idényben remekelt, 41 meccsen 28 pontot gyűjtött, ráadásul sikerült magára pakolnia egy kis izmot is, úgyhogy 2001-ben jöhetett a költözés.
Egy olyan csapatba került, amely önmagában véve felért egy All-Star válogatottal.
Steve Yzerman, Szergej Fjodorov, Nicklas Lidström, Dominik Hasek, Brendan Shanahan, Chris Chelios, Brett Hull, Igor Larjonov vagy éppen Luc Robitaille egy helyen, ma már mindannyian tagjai a Hírességek Csarnokának.
Volt kitől tanulnia Dacjuknak, ráadásul Larjonov és Fjodorov személyében két orosz mentora is akadt.
Újoncként a negyedik sort centerezte Hull és Boyd Deveraux között, főleg a védekezés volt a feladata, de a hármas egyébként is remekül kiegészítette egymást: Deveraux volt a villám, Hull a mesterlövész, Dacjuk pedig az ész. A sztárokkal teletűzdelt csapat egy domináns alapszakasz után a playoffban is menetelt, egyedül a címvédő Colorado Avalanche ellen izzadt meg a nyugati főcsoportdöntőben, a nagydöntőt pedig simán behúzta 2002-ben. Azaz Dacjuk rögtön újoncként bajnok lett.
A következő két szezon nem volt túl sikeres a csapat szempontjából, Dacjuk viszont töretlen ütemben fejlődött, és már nem csak védekezésben volt elit. Olyan támadásbeli erényeket csillogtatott, amiket addig még nem látott a világ.
Olyan dolgokra volt képes, amikre senki más. Olyan dolgokat hajtott végre, amiket mi még csak meg sem mertünk volna próbálni
- mondta a csapatkapitány, Steve Yzerman.
Ő volt az a játékos, akinél tényleg úgy tűnt, mintha a korong egy zsinórral az ütőjéhez lenne kötve. Varázslatos mutatványai voltak, el is nevezték Magic Mannek. Ez a név annyira ráragadt, hogy ha valaki megkérdezi Sirit, az iPhone intelligens személyi asszisztensét, ki az a Magic Man, akkor a válasz Pavel Dacjuk. De tényleg.
A lockout után már a pontokat is ipari mennyiségben termelte, először két 87 pontos, majd két 97-es következett. Mind a négy szezonban őt választották az NHL legsportszerűbb játékosának, azaz négyszer vihette haza a Lady Byng-trófeát, de a védekezése sem esett vissza,
zsinórban háromszor (2008, 2009, 2010) lett övé a Selke-trófea, amit a legjobban védekező csatárnak ítélnek oda. Nem érdemtelenül, ugyanis mindhárom évben neki volt a legtöbb korongszerzése a ligában.
Ez tökéletesen bemutatja, hogy számára mindig is a csapat és a győzelem volt az első, ehhez pedig az ő kétirányú játékára volt szükség. Lehetett volna egydimenziós csatár is, akinek csak a góllövés pontos, erről beszélt Luc Robitaille is.
Életemben nem láttam még senkit, aki úgy bánt a koronggal, mint ő. Simán csinálhatott volna 150 pontos szezonokat, ha akart volna, de neki az volt a célja, hogy a legsokoldalúbb játékos legyen
- mondta minden idők második legeredményesebb balszélsője.
2008-ban ismét magasba emelhette a Stanley-kupát a Red Wings színeiben, ekkor már mint a csapat egyik vezére. Pályafutása csúcsán volt ekkor, a 2000-es évek második és a 2010-es évek első felében nem volt nála hasznosabb játékos az NHL-ben. Habár sosem nyert Hart-trófeát és nem végzett a kanadai táblázat élén, “kollégái” pontosan tisztában voltak képességeivel, nem meglepő, hogy 2012-ben őt szavazták meg az alábbi kategóriák győztesének:
2016-ig minden egyes évben bejutott a Red Wingsszel a playoffba, viszont az újabb kupagyőzelem már nem jött össze 2008 után. Amikor 2016-ban lejárt a szerződése, akkor nem hosszabbított, 38 évesen hazaigazolt a KHL-be, ahol az SZKA Szentpétervárhoz írt alá. Honvágya volt, a Detroit pedig megindult a lejtőn. Sokatmondó tény, hogy nélküle azóta sem jött össze a playoff a Red Wingsnek, sőt, a legutóbbi idényben csontutolsó lett a csapat.
Azzal viszont, hogy visszament Oroszországba, ismét lehetősége nyílt az olimpiai részvételre. A 2018-as téli játékokon az NHL játékosai nem vehettek részt, az oroszok viszont egy komplett KHL All-Star csapatot küldtek Phjongcshangba. Ott végül érvényesült a papírforma, az Olimpiai Sportolók Oroszországból válogatottja aranyérmet szerzett, ezzel megkoronázta pályafutását, csapatkapitányként vezette győzelemre a orosz együttest.
Ezzel ő lett a Triple Gold Club 28. tagja, ami a jégkorong legszűkebb elitje: azok a hokisok alkotják, akik Stanley-kupát, olimpiát és világbajnokságot is nyertek.
Sőt, Dacjuknak van még egy Gagarin-kupája is 2017-ből.
2019-ben aláírt szülővárosa csapatához, az Avtomobiliszt Jekatyerinburghoz, majd idén nyáron még egy évvel meghosszabbította szerződését.
42 éves, de még mindig képes káprázatos gólokra. Ilyen fonákgólt talán csak Sidney Crosby tud lőni rajta kívül.
2017-ben beválasztották az NHL történetének 100 legjobb játékosa közé, pedig “csak” 958 meccset játszott az észak-amerikai profiligában. Egy az egyben lehetetlen volt megállítani, ha pedig csak a kapussal nézett farkasszemet, akkor nem volt nála hatékonyabb játékos.
Ha majd egyszer visszavonul, neki is egyenes út vezet majd a Hírességek Csarnokába, nagyon kevés hozzá hasonló hokist hordott a hátán a föld. Meghonosított egy kifejezést is, a Datsyukian Deke (dacjukos csel) kapcsolatból a “datsyukian” bekerült a legnagyobb online szlengszótárnak számító Urban Dictionarybe, melynek definíciója:
amikor a mozdulataid annyira zseniálisak, hogy csak úgy lehet leírni, hogy dacjukos.
Annyira kreatív és látványos volt támadásban, hogy külön szót alkottak róla, mégis a védekezése miatt zsebelt be egyéni elismeréseket. Mi ez, hanem a tökéletesen komplett játékos ismérve?