Az újonc gólja győzelmet ért, és a csoda, no meg a 44 éve tartó várakozás végének közelébe juttatott minket Oslóban. A futballszerelmesek számára mesébe illő történet egyik legfontosabb pillanata volt az a találat, noha előtte és utána is születtek emlékezetes gólok az Európa-bajnoki csoportelsőségig és a belgákkal megvívott toulouse-i nyolcaddöntőig vezető úton. Három nosztalgikus úti riport, három katartikus történet segítségével mesélem el, mit is jelentett ennek az utazásnak a részesévé válni – szinte kölyökként. Eb-történeti sorozatunk harmadik része.
Remegett kezem-lábam, amint 16.00-át ütött az óra, majd a telefonvonal túlsó felén felcsendült az ismerős szignál. Túlzás, hogy ezer meg egy hasonló bejelentkezésen túl voltam, de több százon azért már biztosan, mikor a Lánchíd Rádió stúdiójában ülő Molnár Péter megszólított: „Milyen a hangulat Bordeaux-ban?”
Két óra volt a kezdőrúgásig, két fránya óra, hogy leteljen az „öregek” által emlegetett 44 évnyi böjt. Én pedig ott álltam a 35 ezres stadion felső szintjén egy korlátnak támaszkodva, és figyeltem, ahogyan a magyar szurkolók számára kijelölt szektorok apránként megtelnek élettel. Hogy mitől izgultam úgy? A sokat csépelt történelmi pillanaton kattogott az agyam. Két generáció nőtt fel úgy, hogy nem láthatta Eb-n a magyar válogatottat, nekem pedig 23 éves fejjel azt kellett volna megfogalmaznom másfél percben a hallgatóink számára, milyen volt az idáig vezető utat végigkövetni, és mi mindent jelent a ránk váró mérkőzés.
Akkor még nem tudhattam, hogy a büszkeségnél jobb szót, kifejezést kár keresni rá...
Filmforgatásnak, gőzös vontatta nosztalgiajáratnak gondolhatta az egyszeri járókelő, miként a görögtüzek és fáklyák füstjébe burkolódzva kigördült a járatunk a Nyugati Pályaudvarról. Pedig nemhogy gőzös, a MÁV flottájának egyik legújabb, a 6:3 kerek évfordulójának apropójából az Aranycsapat tagjainak képmásával díszített mozdonya állt a szerelvénysor élén. A kocsikról már kevesebb bókolni valót lehetett felsorolni: kettőben például éjjel-nappal lekapcsolhatatlanul ment a fűtés. Izzadtunk is rendesen a régi típusú bőrülésekhez tapadva, a 650 kilométer jelentős részén.
Pedig október közepe lévén a legizzasztóbbnak azt a kétszer negyvenöt percet gondoltuk, ami a bukaresti Nemzeti Arénában labdarúgóinkkal közösen várt ránk. Egy éve ugyanis komoly égés volt a vége. Guzmics Richárd labdavesztéséből másfél perc után elfutott Ciprian Marica, és a románok meg sem álltak 3–0-ig. Ezúttal azonban jóval bizakodóbb volt a közeg. Ennek egyik oka az új szövetségi kapitány személye volt. Amilyen váratlanul nevezték ki, az északírek elleni hazai vereség után hasonlóan váratlanul távozott a nemzeti csapat éléről Pintér Attila, akit ideiglenes megbízással, kevesebb mint egy hónappal a bukaresti túra előtt Dárdai Pál váltott. A visszavonulása után akkoriban a Hertha Berlinnél még „csak” utánpótlás-edzőként foglalkoztatott szakember jellemével, karakán megnyilvánulásaival, de mindenkit két lábbal a föld felé húzó nyilatkozataival egészen üdítő hatást keltett a magyar futballközegben. Első lépései közt pedig visszacsábította a válogatott keretébe Szalai Ádámot.
Bukarest előtt nem ígért semmi nagyot: egy végig elszántan küzdő csapat képét festette le, hozzátéve, ha egy pontért leszünk harcban, hát egy pontért leszünk harcban. Az egy évvel korábbi – ezt már csak én teszem hozzá: igen kellemetlen – élmény garantáltan nem fog visszaköszönni. És slussz. Ennyi elég volt, hogy mintegy 1200 drukker újult elszántsággal vegye célba a román fővárost. S ami még fontosabb, a pályán néhány perc alatt kiderült, hogy a Dárdai által kissé átformált válogatott tagjai is újult erővel vágtak neki az Európa-bajnoki selejtezősorozat folytatásának is.
Leragadhatnánk a részleteknél, de a lényeg, hogy Dárdai nem hazudott. Válogatottunk játéka összehasonlíthatatlanul szervezettebb volt, mint a Pintér-érában bármikor is. Ám ez sem volt elég ahhoz, hogy előnybe tudjunk kerülni a kifejezetten ellenséges hangulatú bukaresti arénában. Szalainak akadt ugyan egy lesgólja, de ettől csak még fájóbb volt, mikor néhány perccel később Razvan Rat elfutása és beadása után Raul Rusescu ziccerben a hálónkba lőtt. Nikolics Nemanja beállítása jót tett a játékunknak, de a szünet utáni lendület csak jó tíz-tizenöt percig tartott ki. Szívtuk is a fogunkat, mikor Nikolics után nem sokkal Szalai is elhibázott egy helyzetet a tizenhatoson belül. A 69. percben a románok már-már elhitték, magyar szempontból vége a dalnak. A stadion kétharmada örömittasan ünnepelte az újabb román gólt. A mi szektorunk azonban nemigen csüggedt, fentről remekül lehetett látni, hogy Rusescu méteres lesről indult – nem fogják megadni a gólt. A percek azonban kegyetlen sebességgel teltek, lassan úgy tűnt, újabb magyar ziccer nélkül ketyeg le a játékidő hajrája is. Aztán jött Dzsudzsák Balázs szabadrúgása... Ha ott és akkor valaki azt mondja nekem, hogy a nehézkesen és késve vetődő Ciprian Tatarusanu később az AC Milan játékosa lesz, sőt olasz bajnoki címet ünnepel a csapattal, azt hiszem, orvost hívatok rá súlyos napszúrás gyanújával. Szerencsénkre annál a Dzsudzsák-lövésnél semmit sem csillogtatott meg szép nemzetközi karriert érő kvalitásaiból. Mi pedig 1972 (!), azaz 42 év elteltével ismét gólt szereztünk a rivális otthonában. Néhány pillanattal később Nikolics révén szerezhettünk volna további egyet is, de az igazat megvallva, a kihagyott zicceren csak néhány pillanatig szomorkodott a szurkolók többsége.
A hazaút semmivel sem volt rövidebb vagy hűvösebb – noha a vasútállomásról kigördülve néhány megveszekedett román szurkoló igyekezett kőtömbökkel bedobni egyik-másik kocsi ablakát, így instant szellőzést biztosítva a 16 óra zötyögéshez –, a hangulatra nem lehetett panasz. Az 1–1-et lényegében győzelemként könyveltük el, azzal a kitétellel, hogy majd Budapesten kell ténylegesen legyőzni őket, ha így lesz, nem lehet baj. Szurkolóként már nemcsak Dárdai szavaiban, hanem tetteiben is hihettünk: elvégre bukaresti pontszerzéssel debütált a nemzeti csapat élén – amelyhez hasonló eredményre 1981 (0–0, Mészöly Kálmán irányítása mellett) óta eltelt időszakban egyetlen kapitány sem volt képes.
Néhányan a nevet mormolva próbáltak felidézni bármi információt – sikertelenül. Mások azonnal a telefonjuk után kaptak, és már kezdték is begépelni: K, L, E, I, N...
Velük ellentétben én pont emlékeztem Kleinheisler Lászlóra. Méghozzá egy jó évvel korábbi Újpest–Videoton Ligakupa-mérkőzésről. Szegény tinédzserre jól rászállt a közönség. Történt, hogy a meccs első perceiben az egyik újpesti megpróbálta szerelni, a jó Lacika pedig a földre rogyás – mit rogyás, tigrisbukfenc, kérem szépen! – előtt olyan hangosan felsikított, vélhetően a pár száz méterrel odébb található temetőben is megrémültek tőle páran. Csak hát pechjére kiderült, nem történt szabálytalanság, így a hangeffekt maximum az Oscar-díjátadón ért volna elismerést. Az Újpest-szurkolók pedig nem átallottak onnantól minden egyes Kleinheisler-labdaérintésnél sikítani-nyögdécselni a lelátón. A Videoton hirtelenvörös középpályása ettől úgy, de úgy megzavarodott, csaknem minden második labdája ellenfélhez vagy az oldalvonalakon túlra ment. A nagy-nagy tehetségnek beharangozott fiú 86 percnyi játéklehetősége alatt messze alulmúlta hírnevét.
No, hát ez a Kleinheisler került be csaknem a semmiből, nemhogy Bernd Storck – elődjét, Dárdait hét meccs után visszaszólította a Hertha – keretébe, hanem rögtön-rögvest a válogatott kezdőjébe a sorsdöntőnek ígérkező norvégiai pótselejtezőre. A középpályás sztorija messze túlmutatott egy rossz Ligakupa-élményen. A 2015–2016-os szezonban addig a meccsig konkrétan egyetlen NB I-es, sőt NB III-as találkozón sem kapott szerepet Fehérváron. Pedig az ekkor már 21 éves labdarúgó túl volt egy kifejezetten sikeres kölcsönjátékon a Puskás Akadémiánál, idehaza pedig két egészen komoly titulust is elnyert: a sajtó egyik fele (említett vörös haja miatt) a magyar Paul Scholesként, a másik pedig „Orbán Viktor kedvenc játékosaként” emlegette, mikor hivatalos lett a meghívása. A Vidinél viszont nem tudott megállapodni a klubvezetéssel a következő nyáron lejáró szerződése meghosszabbításáról, így „fegyelmi okokból” körön kívül találta magát.
Több mint huszonnégy órányi buszozás, és a viharba keveredő kompunk miatt egy erősebb tengeribetegség után, Fülöp Márton halálhírétől eleve megrendülten (és akkor a hazaút idejére eső Bataclan-mészárlás későbbi hatásáról még nem is beszéltünk), az ilyen túrákhoz képest jóval szótlanabb és sótlanabb hangulatban értünk Oslóba. A pireuszi csoportzáró, a görögökkel szemben 4–3-ra elvesztett, egyébként a pozíciók szempontjából már tét nélküli meccs óta szurkolói indulóvá avanzsált Soho Party-nóta, Az éjjel soha nem érhet véget sem szólt úgy. Átvettük a szállást, majd elindultunk a stadion felé, hogy aztán a beléptetésre várva, szűk egy órával a kezdés előtt Storck váratlan húzása okozzon újabb sokkot.
A kezdőrúgás után 26 perccel aztán már tényleg minden róla szólt. A nap addigi részét átitató rossz érzések elpárologtak. Kellett ehhez persze Örjan Nyland év végi bakiparádékért kiáltó védési kísérlete is. De lényeg a lényeg, az újonc góljával vezettünk! Egyébként, ha nincs Kleinheisler csodával felérő bemutatkozása, könnyen lehet, hogy Guzmics szenzációs mérkőzéseként kerül be a történelemkönyvek lapjaira a találkozó. Az akkor 29. életévét taposó bekk nálam Oslóban nyert megbocsátást a 3–0-s román–magyar meccsen elkövetett hibájáért. S ahogyan fel tudom idézni a szünetbeli, majd a meccs utáni, a sajtóteremben folytatott beszélgetéseket, messze nem csak nálam.
Ám a sikerhez kellett még egy, vagy, ahogyan a mérkőzést anno közvetítő Hajdú B. István utalt rá, két személy. Király Gábor, aki már a meccs 3. percében nagy bravúrt mutatott be Per Skjelbred lövésénél, majd a meccs második félidejében még kettő-három hasonlóan nagy védést hozott össze. Utóbb a 88. percben Stefan Johansen ziccerét is. Csakhogy a kipattanónál üresen maradt a kapu, a két perccel korábban beállt Pal André Helland pedig fejelhetett – a kapufára. Még most is hátborzongató, de szívesen hiszem, hogy a kommentátorállásban elhangzott kijelentés igaz lehet: Fülöp Márton angyalszárnyakon segített még egyszer utoljára megóvni a magyar kaput a góltól.
A magyar találaton és a norvég kapufán kívül még egy dologra tűpontosan emlékszem a túráról: ezek pedig a magyar pénztárcához képest megveszekedett italárak a helyi kocsmákban. Ezek az árak váltak teljességgel jelentéktelenné a győzelem ünneplése közben...
A párosítás kiderültekor az egyik norvég csatornán rötyörésző, „álomsorsolást” rikkantó tévések arcára fagyott a vigyor. Nem is annyira az idegenbeli 1–0-s, hanem az azt követő, budapesti 2–1-es magyar siker miatt, amelyek így összesítésben azt jelentették: mi megyünk az Eb-re, ők meg otthonról nézhetik majd a nyári tornát. Az észak-írek és a románok mögött megszerzett csoportharmadik hely meghozta gyümölcsét.
Kleinheisler pedig újabb titulussal (becenévvel, kinek hogy tetszik...) indulhatott haza Norvégiából. Ő lett a nagybetűs „Oslói hős”!
Stílszerű volt, az utolsó útitársat Zuglóban, a Francia úton szedtük fel. Aztán elindultunk. Szólt a CD-lejátszóban a retro megamix, de hiába várt a balatoni nyár, dübörgött a ház, vakítottak a monte-carlói fogsorok, az éjjellel együtt a Bordeaux-ig tartó kilométerek sem akartak véget érni. Aztán egyszer csak ott álltunk a pár száz méterről nézve ezer meg egy cölöp által tartott Matmut Atlantique, az osztrák–magyar Eb-meccs helyszínének parkolójában.
Megmosolyogtató – főleg annak fényében, hogy négy nappal később Marseille-ben ilyesmire már esély sem volt –, hogy a magyar rendszámot látva egyből nekünk rontott néhány helyi jegyüzér, hogy a hivatalos árnál jóval olcsóbban is vehetünk tőlük jegyeket, ha szeretnénk bejutni a mérkőzésre. Bárhogyan is intézte anno az Európai Labdarúgó-szövetség a jegyértékesítést, szép számmal jutott „francia” ügyeskedők kezére. Ezen belépők egy része pedig alighanem rajtuk is ragadt, kiindulva abból, hogy a meccs kezdetéhez közeledve milyen dinamikusan ment lefelé a kínált portékák ára.
A csoportból való továbbjutás után nem is volt kérdés, hogy vissza kell utazni Toulouse-ba is. Igen ám, de a Belgium elleni nyolcaddöntőre már sem akkreditációs, sem belépőm nem volt. Így hát jegy nélkül vágtam neki a túrának és csak remélni tudtam, nem járok úgy, mint jónéhányan jártak Marseille-ben, mikor az osztrákverés hatására nyakukba kapták a lábukat és nekiindultak Franciaországnak. Inkább hittem egy a bourdeau-i jegyüzérekkel való találkozót idéző jelenetben. De kezdés előtt másfél órával sem volt még belépőm, ami annyiból komoly gondot jelentett, hogy a fokozott készültség miatt a mérkőzésnek otthont adó stadion szigetére – mintha csak nálunk a Margitszigeten lenne a Puskás – jegy nélkül nem lehetett belépni. A bevezető hidacskák között korzózva végül csak megpillantottam az emberem, akivel elkezdődött a hosszasnak ígérkező alkudozás. Az eredeti áron 25 eurós belépőért 150 euróról indult a beszélgetés. Százhúszig még engedett az alkalmi kofa, és már-már meg is köttetett az alku – amikor a pénztárcámat kinyitva mindössze két ötvenest találtam benne. Jöhetett az újabb alkudozás. Már-már elúszott az esély, mikor odatartottam az orra alá a pénztárcát, higgyen nekem, nincs benne semmi több. Szerencsém volt a mozdulattal, mert kiszúrt benne egy ötszázast. Forintot. Majd csakhamar az is kiderült, a velem szemben álló jegyűzér éppenséggel óriási bankjegygyűjtő is. Már-már szürreális volt, amint elkezdett sztorizni, a világ mely pontjairól vannak pénzérméi és papírpénzei. Nyeregbe kerültem. 100 euróért és ötszáz forintért enyém lett a „barátunk által” eredetileg 150 euróra taksált belépő. Avagy így erősödött a forint értéke pikk-pakk tízszeresére az euróhoz mért addigi árfolyamban.
A 4–0-s vereség ellenére váltig állítom: jó üzletet csináltam.
A Bataclan-mészárlás utáni egy-másfél évben rendszeressé vált, Bordeaux utcáin korzózva mégis megszokhatatlannak érződött a sarkokon fel-alá járkáló megannyi gépfegyveres katona. Hogy a ráhangolódás még kevésbé legyen felhőtlen, arról a helyi tömegközlekedési vállalat alkalmazottjai gondoskodtak, alapos odafigyeléssel a meccs napjára időzítve aktuális sztrájkjukat. Így ugyan járt néhány busz és villamos, de még véletlenül sem a menetrendnek megfelelően, és még véletlenül sem a stadion irányába tartó tömeg méretét kielégítően. Aztán mikor felfértünk egyre, az tele volt osztrákokkal. Akarom mondani: sógorokkal. Merthogy az út semmiféle feszültséget nem tartogatott, sőt közös himnuszéneklésbe csapott át, mi tanítottuk a miénket, ők az övékét.
Hála az égnek négy órával később már csak mi lehettünk dalos jó kedvünkben („Varázsolj nekünk valami szépet!”). Pedig ez a meccs is instant szívrohammal indult: előbb David Alaba kapufája, majd Zlatko Junozovic lehetősége borzolta a kedélyeket a magyar szektorban, de Király ezúttal is a helyén volt. Aztán apránként elkezdtünk éledezni, sőt, talán át is fordítani a játék képét a javunkra. A második félidőben pedig jött az az összjáték, amit – láttam is hozzá mondjuk felvételen elégszer – lehunyt szemmel bármikor vissza tudok játszani:
Kleinheisler vezeti a tizenhatos irányába a labdát, kényszerítőzik egyet Szalai – akkoriban a gólképtelen sorozata miatT sokat szapult – Ádámmal, elfutja magát az osztrák hármas (Aleksandar Dragovic, most kikerestem gyorsan a nevét), ezzel Szalai újra megjátszhatóvá válik, a leshatáron kilépve kissé hosszan átveszi, de pont csak annyira hosszan, hogy előrefelé csúszva bepöckölje a kivetődő kapus hóna alatt a hálóba. Ezzel 1–0!
Ami a szektorban történt, talán jobb, ha ott is marad: a lényeg, vadidegen férfiak csókoltak homlokon, én pedig pacsiztam, ugráltam, öleltem viszont őket, mintha csak a rég nem látott családtagjaim lennének. Valaki véletlenül még jól orrba is vágott, de ez sem számított. Akkora kupacokban ugráltunk egymás nyakára, hogy aki a tömeg aljára került, lehet, néhány másodpercre oxigén nélkül is maradt. Semmi nem számított. Egyetlen pillanat alatt értelmet és megtérülést nyert megannyi, a lelátón eltöltött jóval keserűbb perc és meccs.
Szalai bepiszkálta, pöckölte, tuszkolta. Huszonöt perccel később pedig Stieber Zoltán is beemelte a labdát a hálóba, ezzel lezárva a mérkőzés érdemi részét. A tömegben kialakult eufória olyan volt, mintha csak álmodnánk. S végtére is a meccs kilencven perce is úgy robogott el, mintha két-három szemhunyás lett volna csupán. Mire felocsúdtunk, mire elhittük, nem álmodjuk, véget is ért. Már rohantunk is a parkolóba, majd a szállás felé – a buszban újra meg újra megnézve a gólokat telefonon.
Volt még egy bejelentkezésem az esti hírösszefoglalóban, valami olyasmiről, aki végigbekkelte a 44 évet, aligha remélhetett ennél szebb Európa-bajnoki visszatérést. És ha az én generációmnak is 44 évet kell várni a következő ilyen alkalomra, hát legyen, mert életre szóló élmény egyszer is.
Arra, azt hiszem, kevesen mertünk volna gondolni, hogy egy héttel később csoportelsőként végzünk, és lehet elölről kezdeni a sok-sok szervezőmunkát, kitalálni, hogyan térjünk majd vissza Toulouse-ba a nyolcaddöntős mérkőzésünkre. Arról nem is beszélve, hogy Elek Ákos lábában lesz a portugálok elleni 3–3-as „gálameccs” hajrájában az a gól, amivel akár haza is küldhettük volna Cristiano Ronaldóékat a tornáról. Végül aztán a kapufa megmentette őket, a többi pedig történelemmé vált. Portugália a július 10-ei fináléban megnyerte történte első Európa-bajnoki címét.
Emlékszem, a szállásra érve szinte ki sem szálltunk a kisbuszból, elismerő taps fogadott bennünket. Elsőre mit sem értettünk az egészből. Nyakunkban sállal, a többség mezben a szálláshely emeletéről, egy az utcára néző erkélyen szélesen kifeszített osztrák zászló mögül jött a gratulációként értelmezendő hang. Mint mondták, ők az aznapi magyarhoz fogható, szívvel-lélekkel küzdő csapatot még sosem láttak, és ezt szerették volna mindenképpen tudtunkra is adni. Én pedig boldogabb és büszkébb voltam annál, semmint megjegyezzem, hogy addig a napig túl gyakran mi sem. Hirtelen talán csak kettő, egy bukaresti és egy oslói idegenbeli meccs jutott eszembe...
Anno úgy léptem be a szállás kapuján, hogy a futball miatt még egyszer sem éreztem ekkora büszkeséget. Nem tagadom, még évekkel később is azt hittem, soha nem is lesz ennél jobb. Marco Rossi irányításával aztán újabb szintet lépett, az akkori gondolataimra pedig alaposan rácáfolt a válogatott. Elég, ha csak annyit írok, azóta tétmeccsen megtréfáltuk az épp regnáló világbajnok franciákat, elvertük idegenben Szalai csodagóljával a németeket, és négyet vágva Wolverhamptonban az angolokat is.
Mit is mondhatnék?
Ennél kellemetlenebb tévedésem soha ne legyen!
(Folytatása következik...)
MAGYAROS EB-TÖRTÉNELEM – A SOROZAT KORÁBBI RÉSZEI
(Borítókép: Dzsudzsák Balázs és Szalai Ádám öröme Marseille-ben az egyenlítés után. Fotó: NurPhoto / Getty Images Hungary)